|
Eper
midnight 2009.01.03. 20:25
:S... Ez a fejezet nem lett jó, de csak mert én éppenséggel siereket értem el ilyen téren és nekem eléggé nehezemre esik a hangulatommal ellenkezőt írni. Sajnos. De muszáj volt megírni ezt is, hogy folytathassam... A következő jobb lesz, ezt megígérem :) 6.
Feküdtem. Gyorsan lélegeztem, és lassan kinyitottam a szemem. A kép először homályos volt, aztán lassan kitisztult a kép. Fehér plafon. Fehér falak… Kórház?!
- Ginny – búgott Harry hangja – jól érzed magad?
Mégsem kórház. Harry hívogató fekete bőrkanapéja.
- Ja – nyögtem, és felültem.
- Csak, mert azt mondtad, hogy mazsola, aztán rám estél – mondta zavartan.
Jó ég… Mazsola?
Harry leült mellém, és mélyen a szemembe nézett. Bevetette a zöld szemeit… Kapard ki, Ginny, kapard ki, ha nem akarod, hogy befolyásoljon…
- Valami baj van? – kérdezte nyugodtan.
- Van, vagyis nincs – feleltem rendkívül határozottan.
Felvonta a szemöldökét.
- Miért akartál beszélni velem? – érdeklődtem.
- Csak, mert kíváncsi voltam, minden rendben van-e… Hogy végig tudod-e csinálni a…
- Így van, végig, de Hermione és Ron ma eljöttek hozzám, aztán Ron megkérdezte, beszéltem-e veled – valami olyasmit szűrtem le, hogy baj van…
- Nincs semmi – mondta Harry értetlenül – eltekintve attól, hogy Mia szerint van egy kis problémád. A kicsinél idézőjelet rajzolt a levegőbe.
Mia, meghalsz – gondoltam magamban.
- Mia hajlamos túlreagálni a dolgokat.
Harry ismét felvonta a szemöldökét. Pontosan emlékezett arra az estre, mikor véletlenül leöntöttem vörösborral Mia (akkor még) egyetlen estélyijét, ő pedig vállat vont.
- Előfordul – mondta.
- Nem hiszem, hogy erről lenne szó – folytatta Harry – Mia megemlítette, hogy sokat panaszkodsz… Beteg vagy?
- Nem – mondtam nem túl meggyőzően.
Csend.
- Na jó, néha szédülök… egyszer hánytam… Ettem valami rosszat, azt hiszem. De most… van valami, ami sokkal fontosabb, és akkor vissza is térhetnénk a kviddics-dologra. Nem tűnik nagy felelősségnek, mert van körülbelül 200 ember, meg egy Mia, aki megcsinál helyettem mindent… Aztán az edzés az edzés marad. Semmi nyomást nem érzek, vagy ilyesmi.
- Még nem – mormolta Harry.
- Miért? – kérdeztem. – Mi lesz, vagyis… Mi változna az idővel?
- Feltűnik majd, hogy nem… Vagyis, nekem feltűnt, hogy nem látlak annyit. Tengernyi dolog, sajtó, akármi… Kezdem utálni a hírnevet, meg ezt az egész cirkuszt.
Megint csend volt – de az én részemről kínosabb, Harry részéről pedig szomorú. Az én hasamban megint nőtt az a zsibbasztó kis szőrmók, vagy akármi volt is az… A tenyerem izzadt, a lelkemet pedig elnyomta valami… Talán a bizonytalanság volt az.
- Harry – szólaltam meg hirtelen, mire felkapta a fejét – szerintem jobb lesz, ha… Arra gondoltam, hogy… Izé, tehát… Nem vagyok rá képes, tudod?
Szomorúan mosolyogtam. Némi önbizalmat adott, hogy nem kezdtem el olvadozni Harry tekintetétől, akármilyen édesen is nézett rám.
- Mire? – kérdezte egy kis félelemmel a hangjában. Talán tudta, mit akarok.
- Arra, hogy jóttennemindkettőnknekegykiskihagyás, vagyisarragondoltammilenne, haegykicsitnélkülöznénkegymást mertakkortalánmindensokkalkönnyebblenne, vagymésgsemeztnemtudom, deegypróbátcsakmegér…
Értetlenül pislogott párat, és várta, hogy bővebben kifejtsem a dolgot. De pont nem részletesebb voltam. Úgy döntöttem, egyetlen szó elég lesz;
- Mosolyszünet?…
Bizonytalanul mosolyogtam Harryre. Nem vettem észre semmi változást az arcán. Talán mégis jobb lenne, ha elmagyaráznám…
- Harry, tudod az előbb azt mondtam, hogy nem érzek semmiféle változást, vagy ilyesmi… Szóval olyan, mintha minden maradt volna a régiben, ugyanakkor mégsem, mert… A lényeg, hogy egy kicsit jobb lenne, ha hanyagolnánk egymást – csak amíg rá nem jövök, mit szeretnék igazából. Erre a 20 éves fejemre, és a csapatkapitányságomra való tekintettel, a közeljövőben elég kicsi az esély, de mégis azt mondom, hogy…
- Akkor szakítunk? – kérdezte.
Tényleg. Most ez szakítás, vagy nem? Elvégre elválok tőle, vagy mi…
- Nem tudom. Maradjunk a mosolyszünetnél – feleltem.
- Maradjunk a szakításnál – mondta halkan. Kérdőn néztem rá… Annyi mindent megadtam volna azért, hogy tudjam, mire gondol akkor. Megfogtam a kezét, és felálltam a kanapéról. Hosszú másodpercekig csak fürkésztem a zöld szemeit. Talán arra vártam, vagy talán akartam is, hogy megint az a kisfiús csillogás jelenjen meg benne, én pedig elfeledkezzek magamról, és minden olyan legyen, mint pár hónappal azelőtt. Fájt ez a komolykodás; de leginkább az fájt, hogy döntést kellett hoznom. Olyan húszéves akartam lenni, akinek az a legnagyobb problémája, hogy nincs egy gönce, amit felvehetne.
De a csillogás elmaradt: csak a valóság volt, a rideg valóság. Nuku rózsaszín szemüveg, meg felhők…
- Harry, szeretlek – jelentettem ki hirtelen. Átölelt.
- Én is – mondta.
- Ez tök nehéz – motyogtam. Elnevette magát, aztán eltartott magától, és mélyen a szemembe nézett.
- Sok szerencsét a pénteki meccshez. Ott leszek… Ha nem baj.
- Nem baj… - ráztam a fejem. Rámosolyogtam, elengedtem a kezét, és lassú léptekkel, Harry lakásának minden egyes négyzetméterét jól megnézve sétáltam ki az előszobába, a sporttáskámért. Majd dehoppanáltam.
Az udvarunkon landoltam. A teraszokon kint ültek a kedvenc pletykás öregasszonyaink, de fel sem tűnt nekik, hogy feltűntem.
Lassan baktattam felfelé a lépcsőn, s közben a pálcám után kutattam. Még az ajtónkhoz érve sem volt meg, így majdnem arra kényszerültem, hogy kiborítsam a táskám tartalmát, de láttam, hogy az ajtó résnyire nyitva van.
Mia a nappaliban volt, a kanapén feküdt a szokásos, bő pizsamanadrágjában. Mikor észrevette, hogy megjöttem, felült, és kérdőn nézett rám.
Én viszont előbb felakasztottam a pulcsim, ledobtam a táskám, és levettem a cipőm.
- Szakítottam – mondtam. Egy kis mosoly is sikeredett mellé. Diadal volt ezt Miának bejelenteni, aki valószínűleg fizikai lehetetlenségnek tartotta, hogy én ilyet tegyek.
- És? – kérdezte türelmetlenül.
- Könnyen elengedett… Beleegyezett.
Mia arcán némi meglepettség, és várakozás tükröződött. Berúgtam a cipőm a tárolószekrény alá, és tovább kutattam a pálcám után. Közben egyre csak jöttek azok a hülye gondolatok – Mia meg még mindig nézett.
- Mi van? – kérdeztem nem túl udvariasan. Felegyenesedtem, aztán bekövetkezett az, amire talán várt – a lehető legváratlanabb pillanatban elkezdtem óvodáskorom legnagyobb hisztijeit lepipálva bömbölni.
- Ez aannyira szaar… - hüppögtem. Mia egy pillanat alatt mellettem termett, és ott ölelgetett, ahol csak lehet.
- Nyugi, nyugi… Gyere, üljünk le. Mesélj el mindent.
- De már elmondtam – kezdtem, már a kanapén – beszélgettünk, én pedig…
De mégis elmondtam neki mindent, szóról szóra.
- Lehet, hogy ő is ezt akarta – mondta a száját elhúzva. – De most jobban érzed magad?
- Könnyebben – feleltem. – De nem jobban…
- Majd kiderül.
- Tereld el a gondolataimat. Mesélj, légyszi, utálom ezt az egész dolgot.
Mia pár másodpercen belül belekezdett valami nagy mesébe arról, mi történt a pályán, miután Harry elvitt. Egyetlen szót sem fogtam fel a mondókájából, egyre csak néhány kérdés kavargott bennem:
§ Tényleg ezt akartam?
§ Mit akarhat ő?
§ Haragszik? Megbocsát?
§ Van valaki más…?
§ Miért forog a világ már megint?
- Van itthon szójaital? – kérdeztem, miután befejezte.
- Van – mondta, és felállt, hogy hozzon nekem egyet. – Egyébként – szólt ki a konyhából – holnap nem a Mabel’sbe megyünk… Találtam egy irtó jó helyet Chelsea-ben. Nincsenek muglik.
- Miből gondolod, hogy én veletek tartok?
- Abból gondolom, hogy nem szeretnék a búcsúleveledre, egy borotvapengére, meg a hulládra találni, mikor hazajövök. Naná, még csak az kéne, hogy itthon emészd magad Harry miatt! Szó sem lehet róla, velünk jössz.
- Nagyszerű – motyogtam. Semmi kedvem nem volt a bulizáshoz. Mia a kezembe nyomta a dobozt.
- Mi ez? Ez vaníliás!
- És? Azt szereted, nem?
- Epreset kértem..
- Nem szereted az eprest, allergiás vagy az eperre, mellesleg nem kértél eprest. Szójaitalt kértél. Sőt, csak azt kérdezted…
- Nem érdekel, epreset akarok inni! – mondtam mérgesen. Mia dühösen végigmért.
- Mostmár igazán meg… Mindegy. – Sarkon fordult, és kiment epres szójaitalért.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Én, Lily Evans