Könyvsarok - Könyves és fanfic oldal

Dobbant...
Dobbant, újra és újra. És úgy örültem...
Nem lehet elhinni, mennyire szép egy ilyen dobbanás. Főleg, ha valakinek a szíve dobban. Könnyes szemmel néztem fel, és úgy éreztem, nem lehetek boldogabb. Visszatért, mikor azt hittem, hogy nincs tovább.
Azt hittem elvesztettem, de él... a szíve újra és újra megdobbant. Levegőt vett, hallottam halk szuszogását, éreztem, ahogy mellkasa felemelkedik, majd lesüllyed, én mégis sírtam.
Folytak a könnyeim... annyira féltem!
Halkan felköhögött, majd egyre hangosabban, aztán kinyitotta a szemét.
Ó, James, drága James! Hála az égnek...
- Mi történt? - kérdezte, majd a könnyes arcomra nézett. - Evans...
- Sajnálom - motyogtam, és próbáltam letörölni a könnyeket az arcomról. - Nem akartam!
- Mit? Mi történt? - kérdezte újra, és felült. Szipogva néztem rá, de nem válaszoltam. Mit mondjak, hogy majdnem megöltem? Hogy azért, mert makacs vagyok, ő majdnem meghalt?
Körbenézett, és összehúzta a szemét. Egy szikla alján voltunk. Óvatosan megmozdította a lábát, és felszisszent.
- Ne! - Ijedten kaptam utána, de megfogta a kezem, és komoran nézett rám.
- Evans, mi történt? - Erre megint rám tört a zokogás. Úgy éreztem, el kell mennem, el kell rohannom innen, nem tudtam a szemébe nézni, nem tudtam... - Lily! - Most először szólított a keresztnevemen, most először hallottam az ő hangján. - Nyugodj meg... - Hallottam, ahogy halkan felszisszen, majd éreztem, ahogy gyengéden magához ölel. - Elmondhatod, nem haragszom meg érte...
- Én... Nem akartam.
- Csss... Lily, mi történt, mondd el! - suttogta a fülembe, mire úgy, ahogy erőt vettem magamon.
- Amikor... amikor meg akartál csókolni, én... én ellöktelek, és leestél... én nem akartam... sajnálom... én - fel akartam ugrani, és elrohanni, de nem engedte. Magához ölelt, és próbált megnyugtatni. - Sajnálom... - Csak ezt tudtam ismételni. - Meghaltál...
- Tessék? - Eltolt magától, és döbbenten nézett rám.
- Nem dobogott a szíved... egy percig biztos nem... - A könnyek újra elkezdtek folyni az arcomon. Sós ízüket éreztem a számban, ahogy rám nézett, elfogott a fájdalom.
- Megöltél? - Amikor ezt így kimondta, én összeomlottam. Hiszen igaz, megöltem őt. Most tényleg felugrottam, és elszaladtam... vagyis szaladtam volna, de megállított az ép eszem, mégsem hagyhatom itt! Óvatosan visszakullogtam hozzá, majd a keze után nyúltam, de elhúzta. Próbáltam kitörölni a könnyeket a szememből, de egyre csak folytak.
- Egyedül nem tudsz visszamenni... - motyogtam élettelen hangon. Rám nézett, és próbált kielemezni, vagy megérteni, vagy nem tudom.
- Ülj le mellém - szólt. Remegett a kezem, remegtek a lábaim, és nem tettem, amit mond. - Evans, ülj le! - Leültem. Ilyen hangot még sose használt, ilyen mérgesen még sose szólt hozzám. De, hát megérdemlem, hiszen... hiszen... megöltem őt, egy teljes percre. A földet néztem, és potyogtak a könnyeim. Már élni sem akartam, legszívesebben öngyilkos lettem volna, de Jamesen segítenem kell. Majd azután. - Baleset volt - mondta.
- Ne akarj megbocsájtani! - kiáltottam rá, és megint felugrottam. - Ne csináld, haragudj rám... bosszuld meg, de ne bocsáss meg!
- Nem foglak feloldozni - szólt halkan. - Így nem! - Térdre borultam, és zokogtam tovább. Hallottam, ahogy újra felszisszen, majd magához ölel. - Nyugodj meg, nem szándékosan tetted, Lily nyugodj meg, én haltam meg - zokogás fokozódott - nekem kéne sírnom.
- Ne haragudj! - Az állam alá nyúlt, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzek, aztán gyengéden megcsókolt.
- Szeretlek - mondta, és végigsimított az arcomon. - És ezen az se változtat, ha megölsz... megölhetsz akárhányszor.
- Hülye vagy... - motyogtam, mire elmosolyodott, és újra megcsókolt.
- Mert szeretlek?
- Nem, mert azt mondtad, bármikor megölhetlek – válaszoltam nagyon halkan.
- Ez a mostani csak véletlen volt!
- Megállt a szíved! - rivalltam rá. Szeretetteljesen nézett rám, és letörölte a könnyeimet.
- Ha majd megszületik az első fiunk, nevetve fogunk visszaemlékezni erre... - mondta mosolyogva.
- Hát tuti, hogy soha el nem felejtem - szipogtam, és hozzábújtam. Mosolyogva elkezdett dúdolgatni, és egyre szorosabban ölelt.
- Az enyém vagy - énekelte. - Most már az enyém... - Ezen nem tudtam nem nevetni. Furcsa érzés volt, hogy ennyire vidám, azután, hogy meghalt. - Ez tök jó...
- Mi?
- Többet tuti nem löksz el egy csók miatt... - Keserűen felnevettem, és szorosan hozzábújtam. Hallgattam, ahogy ver a szíve.
Ahogy dobban és dobban...