Egy hónap telt el azóta a csodálatos éjszaka óta a könyvtárban. James és én már egy hónaposak vagyunk, és valahogy minden megváltozott körülöttünk. James nem olyan undok többé, én pedig nem vagyok annyira gátlásos, mint voltam. Ó, ha tudnák, mennyire nem vagyok gátlásos!

- Huh, nem gondolod, hogy túl sok szabályt szegünk meg? - kérdeztem pihegve, miközben a tóparton levő plédre hanyatlottam. Mellettem James feküdt, ugyanilyen állapotban, mindketten teljesen meztelenek voltunk. Éppen hajnalodott, a napnak csak egy-két sugara látszott a horizonton.

- Azzal, hogy végigszeretkezzük a Roxfort minden egyes pontját és a Káma Szutrát? Nem! - vágta rá nevetve, majd megint közelebb hajolt, és megcsókolt. Így kezdődött az előbb is, pedig csak egy ártatlan éjféli piknikre indultunk, hiszen úgyis olyan forrók az éjszakák. De a kosár, ami tele van étellel, elfeledve hevert a plédünk mellett a fűben.

- Sosem gondoltam volna, hogy képes leszek ennyire szeretni valakit, mint téged. Azt meg aztán végképp nem, hogy képes leszek ennyit szexelni, napjában többször is…

- Na, ez az, amit én sem. Édes, te olyan vagy, mint egy cica. Vad és sosem elég a kényeztetésből…

- Tényleg? - kuncogtam.

Láttam, hogy a szemei elsötétülnek, körülbelül ilyenek lehettek az enyéim is, igaz, azok sötétzöldek, James szemei pedig sötétbarnák. Rohadt nagy hányingerem volt, de mégis leküzdöttem, helyette pedig a vágyamra koncentráltam. Már megint megkívántam, négy óra alatt már negyedszer, minden órában újra és újra.

Felülre hengeredtem, ő pedig megfogta a derekam. Felültem, egyenesen az ágyékára, mire ő jólesően felsóhajtott, én pedig lassan elkezdtem mozogni rajta. Ó, a francba, miért esik ilyen átkozottul jól? Nem nagyon hittem a pletykáknak, miszerint egy isten az ágyban, maga Adonisz, de most már tudom, hogy tényleg így van. Ő nem egy isten, hanem maga az isten. Ágyban, ágyon kívül, mindenhol.

Egyre hevesebben mozogtunk, öleléseink, csókjaink egyre szenvedélyesebbek voltak - te jó ég, még szerencse, hogy ilyenkor minden normális ember alszik, és nem az ablakon bámul kifelé. Meg persze egy szép nagy bokor is takar minket, de akkor is… Arcpirító látványt nyújthatunk, az biztos.

- Most… - nyögtem.
- Nekem is, tudom - válaszolt ugyanilyen hangon, ami még a szokásosnál is mélyebb volt. Egy elég hangos sikolyt hallattam, mire néhány madár röppent fel a fáról, James pedig ugyanígy cselekedett.

Egyik kezét a fenekemre csúsztatta, ami mindig olyan jó érzés volt, még akkor is, mikor ruha is volt rajtunk, a másikkal pedig megállapodott az egyik mellemen.

Pár perccel később ismét pihegve hullottunk a földre. Négyszer egy éjszaka! Haladunk arra, hogy megdöntsük a rekordunkat, amit két hét után állítottunk be: egy éjszaka hétszer, mind a hétszer más helyen. Azt hiszem, a könyvtáras nap után az volt életem legjobb napja. Na meg persze leszámítva azt, amikor James először mondta azt, hogy szeret. Illetve először mondta úgy, hogy el is hittem.

- Ugye tudod, hogy még mindig nagyon szeretlek? - kérdezte, majd adott egy puszit az orromra. Olyan aranyos tud lenni ilyenkor, még ha mindketten fáradtak is vagyunk.

De még mindig hányingerem van. Nagyon, és azt hiszem, hogy menten feljön a vacsora. Meztelenül odarohantam a tóhoz, most még az sem érdekelt volna, ha valaki meglát. Lehajoltam és okádtam, egyenesen bele a vízbe. Szegény polip, biztosan nem nagyon fog neki tetszeni, de mindegy. Éreztem, ahogy James a hátamhoz lép, és mond valamit, de azt már nem értettem, hogy mit, de valahogy most nem is igazán érdekelt.

A döbbenet szikrája pattant ki a fejemből, villámcsapásként ért a döbbenet. Hallottam, ahogy leesik saját magamnak a tantusz, és szembefordultam párommal. A kezemmel letöröltem a szám széléről előző tevékenységem nyomait és ismét pihegni kezdtem. Leesett, most már tudom, miért van hányingerem. A hőhullámoknak, fejfájásnak, szédülésnek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, hiszen mostanában minden olyan forró, mindig meleg van, azt hittem, hogy csak az időjárás.

Mindketten meztelenek voltunk, én értettem mindent, James pedig semmit. Lassan közelebb jött, a kezét pedig megint a derekamra tette, de nem csókolt meg. Most nem is vágytam rá. Illetve vágyni vágytam, de az eszem most megálljt parancsolt.

- Most van egy nagyon fontos kérdésem - kezdtem félve. Féltem a reakciójától. - Kérlek, komolyan válaszolj! Szóval… te védekeztél a könyvtáras esténken?

- De hát… - hebegte. Rosszul kezdődik… - Nem, nem is gondoltam rá. Tudod, azt hittem, hogy egyszerűen vissza fogsz utasítani, ezért nem is vettem számításba, hogy szükség lesz rá. Aztán meg ugye elragadott a vágy, és mindent elfelejtettem - a védekezést is - nevetett. - Miért?

- Sosem hittem volna, hogy épp neked fogom ezt mondani, 17 évesen, 1 hónappal a suli vége előtt… de azt hiszem, hogy terhes vagyok. - Becsuktam a szemem, vártam az üvöltözést, a szakítást, és hogy elhagy ebben a helyzetben, de nem jött. Helyette egy hangos koppanást hallottam, amire azonban kinyitottam a szemem. Hát, James feje volt az. Bejelentem, hogy terhes vagyok - örülhetett, hogy visszatartottam a hisztit - erre elájul. A fenséges James Potter elájult! Na, szép, mondhatom!

Legalább míg magához nem tér, fel tudok öltözni. Nem tudom, mit várjak tőle, hisz igazából még én sem tudtam felfogni. Mi lesz, ha kiderül? Dumbledore kicsap minket, ezt előre látom. Mindketten iskolaelsők vagyunk, én még prefektus is, és pont én, ÉN, a szerénység és a szabályok betartásának mintapéldánya esek teherbe. Ráadásul más nem is lehet, két hete késik!

Normál esetben, mondjuk, az iskola befejezése után egy kicsivel még örülnék is a helyzetnek, de így? Mi lesz, ha meglátják? Mit fogok egyedül kezdeni egy terhességgel, egy gyerekkel? Mert érzem, hogy magamra hagy… Potter és a gyerekvállalás? Ő maga is egy gyerek!

Miután felöltöztem, letérdeltem mellé, és néztem, ahogy kinyitja azokat a szép, csokibarna a szemeit. Megint megkívántam, de most nem adok utat a vágyaknak. Most az eszem fog győzni.

- Ugye csak viccelsz? - ült fel. Mondtam én… nem fogja felvállalni. Bólintottam. - Tényleg apa leszek?

- Nem, mert végigkeféltem az összes roxforti fiút, bárki lehet! Naná, hogy az leszel, ha terhes vagyok! - mondtam idegesen. Az arcába dobtam az alsónadrágját, amit ő szépen fel is húzott, csak utána folytattuk. - Nos? Mikor jelentjük be a szakítást?


- Miféle szakítást? - értetlenkedett. Gyerek...
- Gondolom, nem akarod felvállalni… Te magad is egy gyerek vagy, nem hiszem, hogy eléggé felnőtt vagy egy ekkora felelősséghez…

- Én vagyok gyerek? - kérdezte vigyorogva. - Te meg vagy bolondulva, drágám - mondta, majd az egyik kezét lágyan az arcomra csúsztatta és cirógatni kezdett. Jól esett. - Ha azt hiszed, hogy elhagylak, és nem fogok életem végéig melletted maradni, akkor te vagy a gyerek. - Most aztán már tényleg nem értettem semmit. Ennyi sok gyengédség, tudás még sosem sugárzott belőle, mint most.

- Ezzel mit akarsz mondani, James?

- Azt, hogy mindenben melletted állok, édes. Egy hónap van hátra a suliból, a RAVASZ vizsgáknak már vége. Csak a nyár közepe vagy vége felé kezd el látszani, azt mondhatjuk, hogy nyár elején, a suli után hoztuk össze. Nem fogják megtudni, hogy a suliban csináltuk!

- De… apa nem fogja megengedni, hogy valaha is házasság és komoly kapcsolat nélkül szüljek gyereket… ki fognak tagadni!

- Ide figyelj, Lil! Ha a mi kapcsolatunk nem komoly, akkor nem tudom, hogy mi az. Amióta csak randit kérek tőled, amióta beléd szerettem, azóta az a leghőbb vágyam, hogy egyszer a feleségem legyél és szülj nekem egy tucat gyereket. Mit számít az, ha 17 évesen jön az első? Semmit! Jó anya leszel, én pedig jó apa, jobbat nem is kívánhatna majd az a gyerkőc a hasadban. Ha pedig a szüleidnek esküvő kell, akkor állok elébe! Lily Evans! Leszel a feleségem? Igaz, nincs nálam egy csodaszép, smaragdköves gyűrű, mint ahogy elterveztem, de ez most nem lényeg, remélem, elnézed ezt a kis apróságot… - Menten elájulok. James Potter felnőtt, és itt és most megkérte a kezem! Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de nem mertem, féltem, hogy beüti a fejét, és mindent elfelejt, engem is…

- I-igen - dadogtam mosolyogva. Felálltunk, megöleltük egymást, ő pedig elkezdett forogni, olyan érzés volt, mintha repülnénk a mennyek országa felé, kicsit már szédültem is. - Hé, ez még megárthat - kuncogtam, mire azonnal megállt, és ijedten nézett felém. Felkapott a két kezébe, és egy szál bokszeralsóban vitt a Roxfort bejárata felé, mintha csak egy tollpihe lennék.

Egészen a klubhelyiségig vitt, odáig egy pillanatra sem állt meg, meg sem látszott rajta. Közben sokat beszélgettünk a jövőről. El sem hiszem, hogy férjhez fogok menni a világ legjobb pasijához, akit csak ismerek.

A klubhelyiségben már ébren voltak a barátnőim, bizonyára kíváncsiak voltak, hol voltunk. De amikor meglátták a majdnem teljesen meztelen Jamest (csak a bokszeralsó és a pálcája volt nála… a varázspálcája), amint épp a hajába túr, rögtön rájöttek, majd pedig nevetgélve indultak a hálótermünkbe.

- A barátainknak se mondjuk el? - vetette fel James.
- Szerintem ne. Az én barátnőim nem nagyon tudnak titkot tartani, és szerintem Sirius és Peter is kikotyogná, egyedül Remusban tudnék úgy bízni, mint saját magunkban. - Kinyitotta az ablakot, hogy egy kis hűvös levegőt eresszen be, és levarázsolta a nadrágját a hálótermükből. Belenyúlt a zsebébe, és egy kis gyűrűt húzott ki onnan. Smaragdkő volt benne, arany és fehérarany keverékével. Te jó ég!
- Már terveztem, hogy az utolsó napon megkérem a kezed, de ez a helyzet most megsürgetett. Szeretlek, Lily. Még egyszer megkérdem: leszel a feleségem?
- Igen! Igen! Igen! - Most már tényleg a nyakába ugrottam. Egy ilyen komoly helyzet mennyire meg tudta változtatni! Egy kész felnőtt férfi arcvonásait véltem felfedezni a máskor gyerekes arcon…