Futottam, ahogy csak a lábam bírta. Nem tudtam ezt tovább nézni, egyszerűen nem bírtam. Nem szeretem, és kész, ezt magamnak is bevallottam. De akkor mi a fenének vagyok most ennyire kibukva? Miért érzem azt, hogy féltékeny vagyok? Miért tudnék széttépni mindenkit, akivel smárol? Miért? Miért? És még több miért… Mostanában a miértekből élek, tele van a fejem miértekkel. Nem szeretem, és kész!

De most is… miért sírok? Miért szaladok sírva a könyvtár felé? Az egész folyosót a cipőm kopogása tölti meg zajjal, gondolom, ettől riadtak meg Ők is, és most ezért van olyan nagy csend a cipőm zaját leszámítva, ezért nem hallani az ajkaik cuppogását. Vagy csak mert egyre távolodom tőlük? Egyre jobban távolodom az érzéseim elől… de hiszen nem szeretem! Nem vagyok belé szerelmes, egyszerűen csak… csak úgy zavar, hogy mindig mással van. Ez nem szerelem, nem lehet az. Nem szerethetek belé.

Még mindig a könyvtár felé futok, már az ajtaját is látom. Ez az egyetlen hely, ahol ilyen késői órán biztos, hogy senki ne zavarhat meg. Egy csókolózó párba sem ütközhetek bele, főleg nem Belé. Ráadásul én vagyok a könyvtár felelőse, tehát kulcsom is van hozzá. Nem kell felébresztenem Madam Cvikkert, ha egy kis nyugalomra vágyom az éjszaka közepén, és távol akarok lenni Tőle.

Bezártam magam mögött az ajtót, de a kulcsot nem használtam, úgy gondoltam, hogy csak feleslegesen fárasztanám magam, így is eléggé nehéz most. De nem értem, miért. Miért zavar? Azzal csókolózik, akivel csak akar, hiszen… hiszen nem a pasim, sőt, én nem is szeretem. Bár még magamnak is nehezen tudom ezt hazudni.

Tudom, hogy szeretem, bármit is próbálok beadagolni magamnak, ez van, és kész. Olyan önzőnek érzem magam, hogy csak magamra gondolok… de így legalább nem hasonlítok arra a sok kis ribire, akik mindig a lábai előtt vannak, és könyörögnek neki egyetlen egy köszönésért. Nem. Én soha nem tudnék ilyen mélyre süllyedni, ez nem én vagyok.

Leültem a két polc közötti asztalra, és a lábaimat is felhúztam, a kezemmel átkaroltam, és a homlokomat a térdemhez nyomtam, így próbáltam megszűntetni azt az elviselhetetlen fejfájást, ami a sírás miatt tört rám. Tényleg elviselhetetlen volt.

Hangokat hallottam az ajtó felől, méghozzá lépések hangját, de nem foglalkoztam vele. Különben sem láttam semmit, hiszen a holdat eltakarták a felhők, a könyvtárban pedig egyetlen fáklya sem égett, tehát az orrom hegyéig sem láttam. A pálcámat meg hülye fejemmel a hálóteremben hagytam - hiába mondja mindenki, hogy mindig legyen nálam a pálcám. Ez vagyok én, mindig elfelejtem.

Tehát továbbra sem törődtem a lépésekkel, csak magam elé meredtem, és megpróbáltam kizárni a fejemből a fájdalmat. Nem fáj. Nem érzem. Nem törődök vele.

Eltelt úgy fél perc, de a hangok egyre jobban idegesítettek. Most már engem szólítgattak, a nevemet hallottam valahonnan az ajtó felől, de nem ismertem fel a hangot, csak azt tudtam, hogy ismerem a tulajdonosát, hiszen nagyon gyakran hallom ezt.

- Lily! Tudom, hogy itt vagy, szólalj meg! - De én csendben maradtam. Azonban a cipő egyre közelebb jött, de csak egy férfi körvonalait tudtam kivenni, ahhoz túl sötét volt, hogy lássam, ki az. Körülbelül kétlépésnyire lehetett tőlem, de nem jött tovább. Gondolom, hallotta, ahogy sírok, mert még mindig potyogtak a könnyeim és szipogtam. - Miért sírsz?

- Te még nem tudod? - kérdeztem suttogva, majd felálltam, és szembefordultam az alakkal. - Az a kis ribi még nem kürtölte szét? - szipogtam.

- De, pontosan tudom - mondta rekedt hangon, amit nem tudtam hová tenni, de mégis ismertem. Valahonnan nagyon jól ismertem ezt a hangot. Egy másodperc alatt átszelte a közöttünk levő távolságot, megfogott a derekamnál, magához húzott és szenvedélyesen megcsókolt. Még a csókja is olyan ismerős volt. Először annyira meglepődtem, hogy sehogy sem tudtam reagálni. Majd elkezdtem püfölni a vállát, de semmi haszna nem volt. Így hát szépen beleolvadtam az ölelésbe, és hagytam, hogy csókoljon.

Ha valaki két órával ezelőtt azt mondja, hogy a könyvtárban fogok csókolózni egy tök idegen alakkal, akinek nem látom az arcát… körülbelül kinevettem volna. De most… minden más. Az egyik lábát a combjaim közé nyomta, és egészen a könyvespolcig hátráltunk, de közben egy pillanatig sem húzódtunk el egymástól, és még a szemeink is csukva voltak. A hold pedig még mindig a felhők mögé bújt, talán még ő is ellenem van. Most már éreztem az egyértelmű izgalmát, és tudtam, hogy teljesen elvesztem, innen már nincs vissza út. Nem tudom, hogy ki ő, de nem tudok elmenni innen. De már nem is akarok.

Egyre hevesebben csókolom őt, ahogy ő is engem, a kezem pedig a hajában kalandozik. Érzem, hogy selymes, de tapintásból nem tudom megállapítani, hogy milyen színű. Csak azt, hogy nagyon kócos. Főleg hátul, a tarkójánál.

A nyelvem már megismerte a száját, ő is az enyémet, de én valahogy nem mertem volna tovább menni. Hiszen nem ismertem. Ki lehet ő? Kivel érzem magam a mennyben, amikor megcsókol, magához húz, vagy csak szimplán átölel? De nem tudtam tovább a kivel és miért kérdéseimre figyelni, mert a kezével már a ruhámon matat. Észre sem vettem, hogy a talárt már lehámozta rólam, már elfeledve hevert a földön, és már a blúzom gombjaival bajlódik - egész ügyesen bánik velük. Fél perc múlva már az is a földön hevert a szoknyámmal együtt.

Kicsit feszélyezve éreztem magam, hiszen én itt állok egy szál fehérneműben, mikor rajta még ruha van, és még mindig nem sejtem, hogy ki lehet. De akkor is remegő kézzel nyúltam a talárja után, mire ő bólintott, és a segítségemre sietett, egészen boxerig vetkőzött. Atyám, én nem voltam ilyen! Most úgy érzem magam, mint egy pohár vodka után, ami könnyen a fejembe tud szállni - kezdem elveszteni a fejem. Azt hiszem, most van az utolsó pillanat, amikor még ellent tudnék mondani, de egyszerűen nem áll erre az agyam. Érzem, hogy bízhatok ebben a férfiban, hogy ő az, akivel meg kell történnie az elsőnek.

Behátráltunk a sarokba, ahol az utolsó ruhadarabok is lekerültek rólunk. Mintha a hold egy pillanatra felbukkanó fényében egy fekete hajtincset láttam volna, de ezt is gyorsan kiverte a fejemből valami. Pontosabban valaki. Ő. Egy kicsit megemelt, én meg, mintha a gondolataiban olvastam volna, a csípőjére kulcsoltam a lábaimat, majd pedig lassan, szinte remegve belém hatolt.

Eleinte lassan mozgott bennem, a testünk egy ritmusban volt, mintha együtt táncoltunk volna. Egy hullámhosszra kerültünk, és egyszerűen nem éreztem a fájdalmat, amiről minden barátnőm regéket mesélt. Sehol sem volt. Csak mérhetetlen szenvedély, boldogság, és talán… szerelem… Még most sem tudom, hogy ki lehet Ő, de úgy érzem, mintha James állna előttem. Mintha Jamesszel szeretkeznék olyan odaadóan. Eddig, mikor a gondolataim véletlenül tiltott területre tévedtek, mindig úgy képzeltem el, hogy ő lesz az első. Magamnak is nehezen vallom be, hogy érzek iránta valamit. Most az én idegenem helyére is őt képzelem, és ez még szebbé, felejthetetlenebbé teszi ezt.

Az egyik kezemet felemeltem a válláról, s a könyvespolc mellett álló létra egyik fokába kapaszkodtam, ő pedig közben újra megcsókolt. Ismét láttam egy fekete hajtincset, most már biztosra tudom mondani, hogy a haja fekete. Ismerem. Tudom. Érzem, hogy Ő az. Mégis Ő lesz az első.

Belemosolyodtam a csókba, és most már tudom, hogy tényleg szeretem, magamnak is bevallom. Az lehetetlen, hogy ez nem szerelem. És erre akkor kellett rájönnöm, mikor éppen szeretkezem vele. És amikor végre megkaphattam azt a gyönyört, amire vágytam… az egyszerűen elmondhatatlan volt. James Potter volt az én idegenem, felfogtam, tudom, de egyszerűen nem merek megszólalni. Nem tudok. Hallom, ahogy jó néhány vastag, vagy vékony könyv koppan a földön, de nem érdekelt. Máskor ezért akkora hisztit csaptam volna… de most! Nem érdekeltek a könyvek. Csak Potter.

Fél órával később a földön feküdtünk a levetett talárjainkon. Itt horkolt mellettem, én pedig a mellkasára hajtott fejjel szundikáltam. Ezek után arra sem volt erőm, hogy az immár világító hold fényénél megbizonyosodjak az igazamról.