Vicky: Vihar
Nem is tudom, hogy jó-e vagy rossz, ami történt... Majd utólag eldöntöm. Persze nem a történtekre gondolok, hanem az elejére, ugyanis augusztusban történt, hogy még egyszer utoljára – ezen a nyáron – elmentünk nyaralni a csajokkal. Meryl, Liana, Charlotte, Cristine és én úgy döntöttünk, hogy még kihasználjuk az utolsó forró sugarait a nyárnak, és csapunk egy tengerparti bulit. Persze nem egy naposat. Elutaztunk hát a tengerpartra, és faházakat béreltünk, pontosan kettőt. A gond csak ott volt, hogy az egyik három ágyas lett, a másik pedig egy...
- Akárhogy is számolom ez csak négy, mi pedig öt személyre fizettünk – reklamáltam.
- Csak ez van, nincs más. Oldják meg! - Tuti, hogy többet nem jövök ide nyaralni.
- Lily... - Charry próbált lenyugtatni, de nem ment neki. Én pedig robbanni készültem.
- Nem, nem... akkor kérem vissza a pénzt!
- Sajnálom, nem lehet. - Bumm...
- Rendben, megoldjuk, de a reggeli és a vacsora az öt személyes lesz, ugye? - kérdezte Meryl lefogva a kezeimet, mielőtt nekiugrottam volna a portásnak.
- Igen – bólintott, majd kiutalta a két faházat.
Lementünk a partra a csomagokkal együtt, és megtorpantunk. Ki aludjon külön? Hisz a háromágyasban elférnek négyen. Csak összetolnak két ágyat, de öten... kizárt.
- Majd én leszek külön – ajánlottam fel, mert tudtam, hogy ők négyen aztán tényleg elválaszthatatlanok.
- Jaj, Lily, ez nem várhatjuk – ugrott a nyakamba örömmel Liana. Nem várhatják, de elfogadták. A többiek is megköszönték, és beköltöztek a háromágyasba. Amúgy a két faház nem volt messze egymástól, de azért lehangoló volt, hogy külön vagyok. De sebaj, a bulikat úgyis este tartjuk, mégis ki akar aludni?
Miután lepakoltunk az első dolgunk volt beugrani a tengerbe, és ott szórakozni, majd kifeküdni a napra napozni.
- Öt gyönyörű nap a tengerparton, és én szépen lebarnulok – mondta Cristine, és hátradőlt a törölközőjén. - Majd mindenki irigykedni fog a színemre. - Kifeküdtünk mi is mellé, és követtük a példáját. Az első meglepetés ekkor ért minket.
Sok mindent elviselek az élettől, sok békát lenyeltem már, de, hogy James Potter egy helyen legyen velem az utolsó nyári szórakozásomkor, az már sok volt.
Oké, oké... nem utálom a srácot, még csak ellenszenves sem, sőt... időnként megnyerő tud lenni, és nagyon hízeleg az udvarlása, de most kizártam volna az életemből. Kapok belőle eleget a Roxfortban. Sirius Blackről ne is beszéljünk...
- Nézd Tapmancs, öt gyönyörű, ismerős szépség hever a lábaink előtt. - Úgy ültem fel, mintha rugó lökött volna.
- James? Sirius? - pislogtam rájuk értetlenül. - Mit kerestek itt? - A többiek is felnéztek, Liana és Charry szeme felcsillant, Cristine unottan visszadőlt, és tovább napozott, Meryl pedig egyszerűen elmosolyodott, és köszönt.
- Nyaralunk, Evans – szólt Sirius negédes hangon, majd Merylen kezdte el legeltetni a szemét. - Baj?
- Nem, csak nem számítottam... - James engem nézett, én pedig eszméletlen zavarban voltam. Ilyen kevés ruha nélkül még sose látott.
- Még jó, hogy nem monokiniztünk – morogta Tina, és elkezdett dúdolgatni. Liana és Charry összekuncogtak, Meryl pedig elpirult, és maga köré csavarta a törölközőjét.
- Nem lépnétek le? - kérdezte.
- Miért? - kérdezte Sirius kaján vigyorral. - A part köztulajdon, Holley.
- Zavar, hogy azt a kevés ruhát is lenézed rólam, ami rajtam van. – Azzal felállt, és akkora pofont kevert le Blacknek, hogy öröm volt nézni. - Megtennéd, hogy felöltöztetsz, és elhúzol? - kérdezte gúnyosan. Sirius fintorogva simogatta vörös arcát, míg Lia és Charry pedig hangosan nevettek. Még Tina arcán is megjelent egy gúnyos mosoly. Én nem nevettem, csak néztem Jamest, ő meg engem.
- Merre lesztek este? - kérdezte.
- Még nem döntöttük el – válaszoltam. Bólintott, majd rám kacsintott, és vigyorogva elindult visszafelé, a nem messze lévő faház felé. Nem értettem pontosan, hogy miért vigyorog, a pofon miatt, vagy valami más jutott eszébe, de nem érdekelt. Visszadőltem a homokra, és tovább napoztam.
Este valamelyik szomszéd tengerparti partit tartott, és minden nyaralót meghívott, így végül mi is, és Jamesék is ott kötöttek ki. Nem csak ketten voltak, velük volt még Remus, és Thomas. Ők úgy látom, négyesben nyaralnak.
Egy ideig táncoltunk Charryékkel, aztán meguntam, ledobtam a papucsokat a lábamról, és mezítláb indultam el a parton, miközben élveztem, hogy néha a lábamat nyaldossák a hullámok. Nem volt hideg az éjszaka, kellemes volt az idő, bár az ég borulni látszott, és sejtettem, hogy az eső hamarosan elmossa a partit, hiszen senki nem volt túlöltözve. Rajtam is csak a bikinim volt, és egy fürdőkendő.
- Szia! - James lépett mellém, fürdőnadrágban, és szintén papucs nélkül. - Nem is beszéltünk még az este.
- Nem is bánom – mosolyodtam el gúnyosan, de gyorsan meg is bántam, ugyanis bosszúból beráncigált a tengerbe.
- Hé! - nevettem fel, és próbáltam kimászni, de maga után húzott. Olyan messze jutottunk be, hogy derékig ellepett minket a víz. Itt aztán magához húzott, és nem engedett.
- Na! - nyafogtam tovább, és felé fordultam. - Ezt miért csináltad?
- Bosszú... - nevetett fel. Egyszer csak villámlott, én pedig összerándultam. James erre persze összehúzta a szemét, és elgondolkodva nézett rám. - Félsz a villámoktól?
- Nem, természetesen nem! A gyerekek félnek a villámoktól! - mondtam, mire dörrent egyet az ég, és azt vettem észre, hogy James karjai közé bújtam. - Huh, erre nem számítottam – mondtam, majd elkezdtem kifelé úszni. Aztán a parton sietve elindultam vissza a buli felé, viszont James utolért, és elkapta a kezem.
- Lily, te félsz a villámoktól és az égzengéstől! - mondta.
- Nem igaz! - sziszegtem. - Egyszerűen csak váratlanul ért, semmi több.
- Ezért menekülsz? - kérdezte egyszerűen. Semmi gúnyt, semmi megvetést nem hallottam a hangjából, én mégsem akartam, hogy rájöjjön a titkomra.
- Előled menekülök – válaszoltam, majd meg akartam fordulni, de újabb villám villant fel, és a dörrenés azonnal felhangzott. Én pedig újra James karjai között kötöttem ki. Megértő mosoly ült az arcán, és megsimogatta az enyémet. Az eső esni kezdett.
- Ez csak fény és hang.
- De félelmetes – motyogtam.
- Gyere, hazakísérlek – mondta, majd lassan elindultunk a faház felé. Útközben felvettem a papucsom, majd a háznál elbúcsúztunk. Szerencsére ezen az éjszakán az égiek megnyugodtak.
Másnap a csajokkal bementünk a városba, és egész nap ott lógtunk. Nem akartam belegondolni, mi lesz, ha találkozunk a fiúkkal, hiszen James biztos elmondta, hogy...
- Istenem, ez gyönyörű! - Tina odaszaladt a kirakathoz, és azt nézte. - Meg kell vennem! - Senki nem figyelt rá. Charry és Lia, mintha összenőttek volna, egymásban karolva mentek végig, és arról csacsogtak, hogy milyen jó pasik voltak a bulin, Meryl pedig épp nekem ecsetelte, hogy az este majdnem lefeküdt Siriusszal, és csak az utolsó pillanatban tért észhez, mielőtt a kígyó a barlangba mászott volna.
Ezt ő mondta, szóról szóra így. Érdekes hasonlat volt, de nem szóltam. Tudom, mire értette.
- És te meg James? - kérdezte.
- Csak beszélgetni akart, én meg le akartam koptatni, bosszúból berángatott a tengerbe. De jól nézett ki, mármint a felsőteste szexi volt.
- És?
- Nem történt semmi, de egészen jól éreztem magam – mondtam, és tovább indultunk.
- Csajok, várjatok, ezt a ruhát megveszem! - Tina berohant a boltba, mi pedig négyen megvártuk. Charry és Lia még mindig csacsogtak, mi pedig csendben maradtunk.
Az este nem úgy telt, ahogy szerettem volna, de nem lehetett panaszom. Charry és Lia leléptek pasizni, Tina otthon maradt magát kényeztetni, Meryl pedig korán lefeküdt, mert el akarta felejteni a majdnem éjszakát Siriusszal. Én úgy döntöttem visszatérek a saját faházamba, majd olvasni kezdtem. Nem is volt baj addig, míg el nem ment az áram. De elment, méghozzá a kint tomboló vihar miatt. Nem vettem észre, mikor kezdett el esni, de azt igen, mikor kezdett el villámlani és dörögni. A vihar a fejünk felett volt, és minden olyan hangos volt.
Féltem... nem, rettegtem a sötétben, egyedül. Az ablakok elé nem lehetett sötétítőt húzni, így minden belátszott. Összehúztam magam, és azt mondogattam, hogy „Ezek csak fények és hangok”... Katerine néni is ezt mondta, mielőtt meghalt...
Kislány voltam még, úgy hat éves lehetettem, amikor egyszer anyának és apának dolga akadt, és Petuniával együtt Katerine nénire bíztak. Ő anyának volt valami rokona, de szerettük őt. Kivitt minket a parkba. Az volt az utolsó útja.
A vihar hirtelen tört ránk, az ég zengett, mi pedig Petuniával egymásba kapaszkodtunk, és féltünk.
- Ezek csak fények és hangok! - mondta a néni, és ránk mosolygott. Ekkor már egy esőház fedele alatt álltunk.
Próbáltunk hinni neki, de annyira félelmetes volt. A legközelebbi dörrenésnél Pet elrohant.
- Petunia, ne menj el! - kiáltottam utána, és én is menni akartam, de Katerine néni megfogta a karom.
- Maradj itt! - Azzal kilépett az esőbe, és a nővérem után rohant. Pet nem láthatta, és nem is látta, amit én igen... hat évesen... Azt, ahogyan egy villám belecsap a nénikémbe... Azóta rettegek tőlük. Gyermekkori paranoia.
Már egy órája dörgött és villámlott, én pedig sírtam, és féltem, amikor kopogtak. Lassan mentem oda az ajtóhoz, és óvatosan nyitottam ki, majd, amikor megláttam Jamest, megdöbbentem. Bőrig volt ázva, vacogott, de próbált bíztatóan rám mosolyogni.
- Mit keresel itt? A lányok azt mondták, hogy egy bárban... - kérdeztem, és próbáltam úrrá lenni a félelmemen.
- Villámlik és dörög – mondta. Remegve bólintottam.
- Észre vettem. - Elmosolyodott, majd letörölte a könnyeket az arcomról.
- Gondoltam, jobban szeretnél társaságban rettegni. - El sem hittem. A kedvemért idejött a városból, ami gyalog fél óra, és csak azért, hogy megnyugtasson. Nem tudtam mit tenni, a karjaiba vetettem magam, már csak azért is, mert megint dörrent az ég egyet.
Becsukta az ajtót, megszárította magát, majd hozott egy pokrócot, és leült a kanapéra, én mellé telepedtem, és szorosan hozzábújtam.
- Hallottad már a kis királylány történetét? - kérdezte, majd kettőnkre terítette a pokrócot. Nemet ráztam a fejemmel, mire mesélni kezdett. - Tudod, a kis királylány nagyon félt a villámoktól, de aztán megtanulta, hogy nem kell. Az apja tanította meg rá.
- Hogyan? - kérdeztem.
- Egy viharos éjszaka, mikor a kis királylány felriadt, és átszaladt a királyhoz, az az ablakhoz vezette, és megmutatta neki a villámok valódi szépségét. Azt mondta, hogy azok a tündérek fegyverei, és utánuk az égzengés pedig a gonosz szörnyek halálkiáltásai.
- És a kis királylány elhitte? - kérdeztem.
- El...
- Hát elég naiv volt a szentem – fancsalodtam el.
- De ő megtanulta, hogy nem kell félni, és nem félt, mert tudta, hogy a tündérek sose bántanák őt – fejezte be a mesét, mire vágtam egy grimaszt.
- Ő még biztos nem látta a kedvenc nagynénjét szétégve egy villámcsapástól – mondtam, mire döbbenten nézett rám. Nem is hitte, hogy ilyen nagy okom van félni.
- Mégis mikor?
- Hat éves voltam. Végignéztem az egészet.
- Sajnálom – motyogta. - Akkor talán a kis királylány mese nem volt jó ötlet.
- Hát nem – motyogtam én is. Felemelte az állam, és a szemembe nézett. - Tudok egy másik megoldást is a megnyugvásra.
- Mit? - Nem válaszolt, hanem puhán megcsókolt. Meg kell hagyni, hatásos módszer, mert míg csókolt, addig se nem hallottam, se nem láttam, csak éreztem. Valami furcsa melegség járt át, és teljesen elfelejtettem a vihart. És a villámokat... és elvesztettem a fejem... de azt aztán nagyon...
***
Került engem. Azóta az este óta, méghozzá nagy ívben. Nem tudom, mit ronthattam el, talán elsiettük azt az éjszakát, talán nem kellett volna, de... csodálatos volt. Minden szempontból. Lily nem félt, és pedig boldogabb voltam, mint valaha...
- Mondd – kérdeztem halkan suttogva, mikor már csak egymás mellett feküdtünk a földön.
- Igen? - Elhaló hangja alig jutott el hozzám, viszont, amikor odakint villámlott, összerándult. Most már tényleg meg tudtam őt érteni. Amit látott, amit láthatott kiskorában, az biztos kihatott az idegeire.
- Neked ez... ugye nem az első...
- Nem – válaszolt gyorsan, és halkan. - Sokadik.
- Értem. - Ez nem lombozott le, csupán érdekelt, de abba biztos voltak, hogy nem az első eset... Az este további részében addig beszéltem hozzá, míg végre el nem aludt... A karjaimban.
Másnap az eső elmosta a nyarat, és mind haza mentünk, a lányok is...
És mint mondtam, azóta került engem.
Már két hete itt voltunk a Roxfortban, és kerestem a társaságát, hogy megbeszéljük, hogy megtudjam, mit rontottam el, de, amikor meglátott, elrohant. Csodálom, hogy órán meg tudunk lenni egy teremben, mert a Nagyterembe csak akkor jön be, ha már én nem vagyok ott. Ez sértő számomra. Meg azért rosszul is esett.
- Felejtsd el Evanst – mondta Sirius, mikor látta, hogy megint őt néztem a terembe. - Megkaptad, most már keress mást.
- De én szeretem őt – válaszoltam neki halkan. Erre nem tudott mit mondani, ez az érzés számára idegen volt. Vagy, ha nem, hát jól titkolta.
Két nappal később végre elkaptam őt a folyosón, szó szerint.
- Végre. Lily... - Rám nézett, és... zavarba jött. Próbált szabadulni a karjaim közül, de hát ez nem sikerült, mivel nem hagytam. - Miért kerülsz? - kérdeztem.
- Én nem kerüllek – motyogta. Néztem rá, mire elpirult.
- Megbántad?
- Nem – mondta felnézve rám.
- Akkor, mit rontottam el? - kérdeztem kétségbeesett hangon, mire elmosolyodott.
- Semmit – válaszolt. - Csak... - Kitépte magát a kezeim közül, és elrohant.
- Csak?
Az eső csepegett odakint, majd elkezdett szakadni, én pedig néztem, és úgy éreztem, hogy az idő visszatükrözi a lelkemet.
- James. - Megfordultam, és Ő állt előttem. - Sajnálom, hogy elrohantam, de... Ne haragudj!
- Semmi baj, csak... - Elakadt a hangom, és nem tudtam rámosolyogni. Kicsit elszontyolodott, és megfogta a kezem. - Szerinted vihar lesz?
- Miért? - kérdeztem felnézve az égre.
- Ki kellene mennem a bagolyházba – mondta, majd a feje fölé ernyőzte a kezét, és kirohant. Nem tudtam, utána menjek-e vagy sem, de végül is úgy döntöttem megyek, de akkor Sirius kapta el a vállam.
- Hát te?
- Én csak... nézem az esőt. Szép, nem?
- Inkább szomorú – válaszolt. - Na gyere, felejtsd el Evanst...
Ekkor hatalmasat dörrent az ég. A villám belecsapott a bagolyház tetejébe.
- Lily! - kiáltottam fel, majd gondolkozás nélkül bevetettem magam az esőbe. Nagyon villámlott, és mellettem egy fa kettévált. Ijedten ugrottam egyet, majd tovább siettem a bagolyház felé. A torony teteje megégett, de nagyobb baj nem érhette. - Lily! Lily! - kiabáltam be, majd felsiettem a lépcsőn, és beléptem a toronyba. - Lily!
- Itt vagyok. - Remegett, mint a nyárfalevél, és a hajában égett faszilánkok voltak, de úgy tűnt nem sérült meg. Odasiettem hozzá, és átöleltem. Még egyszer dörrent az ég, ő pedig még közelebb bújt.
- Félek! - mondta.
- Itt vagyok – szorítottam magamhoz. - Itt nem esik semmi bajunk.
- Biztos? - kérdezte szipogva.
- Miért kerültél? Mi lett volna a csak? - kérdeztem, hogy lassan elfelejtse az égzengést.
- Folyton zavarba jövök, ha meglátlak, és ezt nem akarom. - Lehajoltam, és megcsókoltam.
- Akkor miért nem jársz velem? - kérdeztem. - Akkor nem kéne mindig zavarba jönnöd. Akkor...
- Szeretlek – suttogta. - És, rendben, de cserébe...
- Igen?
- Megvédsz a vihartól – motyogta. Nevetve csókoltam meg újra. Ennél nagyobb gondunk sose legyen. A vihar végét a bagolyházban vártuk meg, majd, amikor a nap kisütött, már egy párként léptük ki, és indultunk el a Roxfort felé.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Én, Lily Evans