Vicky: Vihar 2.
Először csak az ég borult be, de esőnek semmi nyoma nem volt. Ültem az asztalnál, olvastam, és néha-néha kitekintettem az ablakon, ami előttem volt. A szél feltámadt, a kertben a fák ágait jól megtépkedte, aztán egyszer csak kezdett elsötétedni az udvar. Egyetlen intéssel felkapcsoltam a villanyt, és tovább olvastam. Egy kis eső még nem okoz gondot.
Az annál inkább, amikor megvillant az ég, és hirtelen megdörrent. Összerezzentem, és próbáltam a könyvre összepontosítani.
Nem félhetek! Nem lehetek ideges! Megártana!
A villám a közeli fába csapott bele, ami kettéhasadt. Szinte azonnal érkezett a hang is. Ijedten ugrottam fel. Alólam a szék kidőlt, én pedig könnyezve néztem ki az ablakon. A kettéhasadt fa félelmetesnek tűnt a villámok fényében, és a dörgés! Úgy éreztem, megáll bennem a vér, pedig az nem lett volna jó...
Az én állapotomban...
Ajtó nyílt, majd csapódott.
- Lily! - James hangja előbb ért ide, mint ő maga. Idegesen rontott be a szobába, majd mielőtt bármit kérdezhettem volna, magához ölelt. - Siettem, ahogy tudtam, jól vagy?
- Kettéhasadt az akácfa – motyogtam, és a vállgödrébe fúrtam az arcom. Azt nem érdekelt, hogy mindene csupa víz volt.
- Semmi baj, itt vagyok. Megvédelek – mondta halkan, majd leültetett az ágyra. Megszárította magát, majd engem is, mert persze én is vizes lettem, majd a kezét a hasamra tette, és lassan simogatni kezdte.
- Ez jó, ettől mindig megnyugszom – mondtam halkan.
- A baba nem fél a vihartól – jegyezte meg játékosan. - Milyen nyugodt – mondta, majd leereszkedett, és a fülét a hasamra tapasztotta. - Semmi mozgás.
- Neki még nem kell félnie – mosolyodtam el. - Van még három hónapja egy biztonságos helyen, ahol mindenki csak óvja őt.
- Ha kikerül ide, akkor is óvni fogja mindenki – nézett fel James, és ő is elmosolyodott.
Az ígéretét betartotta, mindig, amikor kitört az égi háború ott termett mellettem, és átölelt. Sose kellett rá tíz percnél tovább várnom. Nyugtató szavakat suttogott a fülembe, újabban a hasamnak, ami megnyugtatott.
Mióta megtudta, hogy babát várok, még jobban ügyelt rám. Főleg, mivel ért egy kis baleset, még az első szemeszterben, és a doki azt mondta, nem lenne jó, ha idegeskednék. Azóta, ha vihar van, idegeskedek, hogy ideges leszek tőle. De James mindig mellettem terem, mikor felzendül a vihar szimfónia odakint az égen.
Egy hasonló éjszaka kérte meg a kezem, egy éve, és szintén vihar volt, amikor elmondtam neki, hogy terhes vagyok. Szóval... a vihar az az életünk része.
De még mennyire...
- Au! - James felkapta a fejét, és aggódva nézett, de aztán megnyugodott, mikor mosolyogtam, és a kezemet a hasamra tettem.
De azért nem állta meg:
- Mi az?
- Bokszzsáknak használja a veséimet. - Ekkor dörrent egyet az ég, én pedig összerándultam.
De ez Jamest nem érdekelte, az sem, hogy a veséim veszélyben vannak, rátapadt a hasamra, és várta, hogy fog-e még egyszer rúgni.
- Na... a kedvemért – suttogta neki. Megcsóváltam a fejem, és kinéztem a viharba. Még mindig szakadt az eső, villámlott és dörgött.
- U – nyögtem. A kicsi megint rúgott egyet. James arca felragyogott.
- Éreztem! - mondta csillogó szemmel, én pedig elkezdtem nevetni.
- Én is éreztem – álltam fel lassan. - Nekem rosszabb volt.
Dörrent az ég, én pedig megszeppenve ültem le. James átölelt, és újra a fülembe kezdett suttogni. Pár másodperc múlva megint megnyugodtam, bár a vihar egyre intenzívebb volt.
- Dőlj le az ágyra – mondta, és megütögette a párnát. Lassan ledőltem, ő pedig mellém feküdt. - Itt jó, nem? - kérdezte mosolyogva.
- Utálom, ha dörög – mondtam. - Ha villámlik, és... - Megsimogatta az arcom, és megcsókolt.
- Tudod mihez lenne kedvem? - kérdezte. Sejtettem, de hát!
A hasamra pillantottam, ő pedig bólintott, majd kissé kedvetlenül dőlt vissza.
- Senki nem mondta, hogy könnyű lesz – mondtam. - Nekem, tudod hányszor jutott eszembe? - kérdeztem bosszankodva. Erre ő is elmosolyodott, és nyomott egy cuppanos puszit az arcomra.
- Szeretlek.
- Én is. - Szorosan (már amennyire a baba engedte) hozzábújtam, és lassan elnyomott az álom, miközben James simogatta a hasam.
***
Siriusszal sétáltunk az Abszol úton, és halkan beszélgettünk. Tudtam, hogy van valami, ami fúrja az oldalát, de nem tudtam, hogy mi volt az. Egyszer kétszer rákérdeztem, de sose válaszolt, így nem firtattam a dolgot.
Végül mégiscsak kibökte.
- Tudod, min gondolkoztam mostanában? - kérdezte. Megrántottam a vállam.
- Nem. Nem legilimentáltalak mostanában – vigyorodtam el, mire csak mordult egyet. - Mire?
- Miért rohansz el mindig, ha kitör a vihar? - kérdezte. - Nem úgy tudtam, hogy félsz tőle.
- Nem félek – válaszoltam, majd elgondolkodtam. - De ilyenkor dolgom van. Olyan dolgom, amit csak viharban tehetek meg.
- Mi az?
- Titok – válaszoltam, majd megtorpantam, és a szemem egy kirakatban lévő tárgyra tapadt. Sirius szintén megállt, majd odament az üveghez.
- Ezek ékszerek – mondta.
Igen azok voltak. Méghozzá gyönyörű gyűrűk. Nem tudom miért, de megfordult a fejembe, hogy milyen jól állna Lily ujján.
- James!
- Megkérem Lily kezét – mondtam.
- Ez most jutott eszedbe? - kérdezte. Bólintottam, és bementem a boltba. Megvettem a legszebb eljegyzési gyűrűt, amit valaha láthatott a világ.
Estig sétálhattunk, és dumáltunk, ráadásul Sirius rá akart venni, hogy üljünk be egy kocsmába, de megráztam a fejem. Már csak azért is, mert a felhők kezdtek gyülekezni a fejünk felett, és a távolban villámokat is láttam.
- Menni kell a viharral foglalkozni? - kérdezte.
- Nem – ráztam meg a fejem. - Megyek megkérni Lily kezét. És az részegen nem olyan hiteles, meg romantikus.
Felsóhajtott, majd elköszönt, és eltűnt.
Gyorsan megemésztette, hogy ma sem őt választottam, hanem Lilyt. Ráadásul mostanában mindig ezt csinálom. Kicsit aggódtam ugyan, hogy ez árt-e a barátságunknak, de meg kell értenie, hogy ez az időszak nagyon labilis, és, ha igent mond, akkor mind a ketten megnyugszunk végre. Ő sem fog aggódni, hogy mikor hagyom el, és én sem...
Hiszen mostanában gyakran tévedek ilyen gondolatokhoz, és, amikor későn érek Lilyhez ő is erről gondolkodik, tudom. Fél, hogy mikor lesz az a pillanat, amikor nem jövök...
Hoppanáltam a háza elé, bekopogtam, és beléptem.
A kanapén ült, és olvasott. Amikor meglátott, letette a könyvet, és a nyakamba ugrott. Éreztem a félelme feloldódik, hogy megérkeztem, és ma este végleg eloszlatom a félelmét.
- Hol voltál? - kérdezte.
- Siriusszal... elszaladt az idő. Ha nem baj, holnap elmennék vele este, mert mostanában folyton duzzog, hogy nem isszuk le magunkat.
Elmosolyodott, de nem volt felszabadult a mosolya.
Odakint elkezdett esni az eső, villámlott egyet, majd dörrent az ég.
Karjaiba vettem Lilyt, és belecsókoltam a nyakába.
- Na mit csináljunk egy ilyen szép viharos napon? - kérdeztem. Rám mosolygott, és megcsókolt.
- Sok ötletem van – suttogta, majd ijedten rándult össze, amikor újra dörrent egyet az ég. - Csak siessünk!
- Gyere velem! - húztam maga után mosolyogva, be a hálóba, és leültettem az ágyra. Riadtan pislogott az ablak felé, ahonnan látszott, hogy időnként villámlik, aztán pedig dörren egyet az ég. Letérdeltem elé, és felnéztem rá. - Lily!
Rám nézett, és elmosolyodott.
- Igen?
- Gondolkodtam – mondtam komolyan. - Kettőnkről.
Lefagyott a mosoly az arcáról.
- Igen?
Kivettem a gyűrűt a taláromból, és elmosolyodtam. Olyan döbbenten pislogott, mint, aki nem akarja elhinni, amit lát.
- Hozzám jössz feleségül?
Válaszolni akart, de végül nem tudott megszólalni.
Odakint a vihar tetőfokára hágott, villámlott, dörgött, zuhogott, de Lily nem törődött vele. Az ajkai megrándultak, majd hirtelen a nyakamba ugrott.
- Igen! - mondta nevetve. - Igen!
Átöleltem, és megcsókoltam, utána pedig felhúztam rá a gyűrűt.
- Gyönyörű! - suttogta. Felálltam, mire magára rántott az ágyra. Hosszan megcsókolt, majd az ingem gombja után nyúlt. - És most az én terveim...
***
Arra ébredtem, hogy James a hasamat hallgatja.
Már régen nem dörgött, de hallani lehetett, hogy az eső még esik odakint.
- Mit mond? - kérdeztem. Erre felnézett, és elmosolyodott.
- Semmit – válaszolt, és visszafeküdt mellém. - Tudod mi jutott az eszembe? - kérdezte.
- Na mi?
- Amikor megkértem a kezed – válaszolt. - Akkor nem érdekelt a vihar.
- Mással voltam elfoglalva – nevettem fel. - Bár most is el lehetnék mással foglalva – mondtam mosolyogva.
- Még három hónap. Majd utána – válaszolt. - Nem sürgős, vagy az? - kérdezte. Nemet ráztam a fejemmel.
- Szeretlek – suttogtam.
- Tudom. Én is szeretlek – megcsókolt, és letette a fejét a párnára. Csak néztük egymást még percekig, aztán mind a kettőnket elnyomott azt álom.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Én, Lily Evans