porsche
Your friendship isn’t lie
Csend van. Hajnali, nyugodt csend, melyet néha egy-egy madár csicsergése tör meg…
Illetve ha valaki a háttérben horkol egyet.
Jelenleg egy hatalmas almafán ülök, és elmélkedek az elmúlt három hónapomról.
Mennyi minden történt azóta…
Először is; akkor jöttem össze Jamesszel… Ennél jobbat soha életemben nem tettem. A megérzésem, mely szerint már nem kell sok a szerelemhez, bejött, csupán néhány nap kellett. Magával ragadott a kedvessége, a vidámsága, a figyelmessége… Mindene. Ő maga.
Amikor kiderült számára annak a ténye, hogy szeretem, még jobban a tenyerén kezdett hordozni. Rengeteg romantikával, bókkal, csókkal, apró figyelmességgel lepett meg, mellyel elérte; két napot se bírok ki nélküle. Minden második gondolatom róla szól, az álmaim vele vannak tele, vele, akibe annyira szerelmes vagyok, melyet már alig lehetne fokozni…
Oké, megpróbálok nem csak Jamesről beszélni. Talán sikerül.
Az után a bizonyos hétvége után két héttel Alice egy pergament nyomott a kezembe egy gyógynövénytan óra után, ami be kell vallanom, eléggé elgondolkoztatott. Meglehetősen egyértelműen fejtette ki véleményét a Kate-én összeveszésről.
Az üzenet, az idő, és nem utolsó sorban James hatására a mérgem kezdett elszállni, azonban Katie-vel továbbra sem kommunikáltunk.
Ez az állapot egészen addig tartott, amíg egy szép verőfényes napon nem kezdte el dobálni a Griffendél-torony ablakait. Kíváncsian nézett ki mindenki, hogy mi a szent szalamandra történt.
A torony aljában Katie állt. Szemeivel engem keresett, aztán amikor meglátott, teli tüdőből kezdett kiabálni:
- Ó, Rapunzel, Rapunzel… Ereszd le hajad, és… Hopsz, tovább nem tudom… - rántotta meg vigyorogva a vállát.
Griffendéles társaim meglehetősen furcsán néztek, ami nem is meglepő, mert a többség nem mugli származású, mint mi, Rapunzel pedig egy mugli mesehős.
Én Kate szavai után elengedtem James kezét, csapot-papot otthagyva rohantam ki mérgezett egér módjára a klubhelyiségből.
Katie a torony aljában ácsorgott zavartan. Amikor észrevett, boldogan elmosolyodott, aztán kitárt karokkal, viszonylag stabil helyzetben várta a becsapódásomat.
A vetődésem után pár percig csak egymást túlharsogva kértünk bocsánatot mindenért.
És innentől kezdve minden rendben volt.
Órákon keresztül beszélgetünk a tó partján. A barátságunkról, a problémákról, Alice-ról, Tom Lightról, Jamesről, a vizsgákról, majd már nem igazán tudom hogyan lyukadtunk oda ki, de annyi szent, a témánk valahogyan átterelődött Remus jó kis fokhagyma seggére.
Szerénységem csak annyit mondott, hogy nem rossz, nem rossz, de nekem Jamie hátsója valahogyan jobban bejön.
Pár perccel később az emlegetett szamarak, vagyis Remus és egyetlenem jött oda hozzánk.
- Sziasztok! – köszöntünk kórusban.
- Minden rendben? – kérdezte tőlem halkan James.
- Tökéletesen – mosolyodtam el, majd megcsókoltam. Persze nem a frissen visszakapott barátnőmet (PFUJ!!!), hanem Jamiet.
Kis idő múlva azt vettem észre, Jamesen fekszem, ő a hátamat simogatja, én beszélek valamiről, közben egy-egy édes apró csók… Viszont Katie és Remus eltűnt.
Két nappal később pracli-pracliban jöttek le a partra.
Szerintem én jobban örültem nekik, mint ők egymásnak, ami azért valljuk be, elég nagy szó!
Az egy hónappal későbbi vizsgák mindannyiunknak egész jól sikerültek.
Az utolsó roxforti esténken Jamesnek nagyon jó ötlete támadt: sátorozzunk közösen náluk.
Két hét alatt sikerült is megvalósítani a tervet.
És így kerültünk ide: a Potter-birtokra. Az erdőszélén vagyunk egy varázssátorban.
James szülei hezitálás nélkül beleegyeztek egyetlen gyermekük kérésébe.
Egy probléma csupán a sátor méretével vetődött fel csupán, csak olyan sátrat tudtunk szerezni, ami túl kicsi volt, avagy mi voltunk túl sokan. Ízlés dolga.
Bár én inkább az elsőre szavazok, mert hát nyolc ember (James, Sirius, az a csaj, akivel négy hete (!!!) jár már, Ashley – amúgy az egyik hollóhátas évfolyamtársunk -, Remus, Kate, Alice, az ő szívszerelme, akivel már nyolc hónapja együtt van, emellett mindannyiunk jóbarátja, Frank, és én.) igazán nem sok.
Szóval a problematika lényege az volt, hogy a sátrat hat személyre tervezték. Mrs Potter ugyan játszi könnyedséggel varázsolt még egy helyiséget számunkra, azonban bútort nem tudtunk bele szerezni.
Én azonnal lecsaptam erre az üres szobára, mivel a szüleimmel régebben sokat jártunk sátorozni, és nekem a kempingezés egyet jelent a hálózsákkal, meg a polifoammal.
A mazochista, aki feláldozta még a kényelmet, és velem együtt „mugliskodik”, az James. Önként & dalolva.
Senki nem lepődött meg.
Az egy szobában alvás, mielőtt bárki is félreértené, nem AZT, csupán egyszerű, mezei szunyókálást jelent.
Visszakanyarodva a jelenbe.
Most olyan jó…
Nyugalmas, békés…
Pontosabban öt nappal ezelőtt nem uralkodott teljességgel a béke körünkben.
(Következik ismét egy kis turi-furi a múltban.)
Telihold volt. Én tudtam Remus vérfarkasságáról, a Tekergők titkairól, Katie azonban nem.
Már Remy első eltűnésekor furán nézett, mert valahogy nem vette be barátja szövegét arról, hova megy. Két nappal később ellenben már minden olyan túlzottan is rózsaszín lett, mint annak előtte. Ráadásul ezt úgy érte el Remus, hogy holdfényes titkára nem került fény.
Öt nappal ezelőtt azonban Kate olyan hisztit levágott Remynek a bizalmatlansága miatt, hogy szegény srác azt se tudta, mit mondjon.
Végül vallott.
Nem igazán tudott belefolyni a részletekbe, mert miután Remus kimondta kulcsszót Kate elszaladt.
Remus meg összetört.
James és Sirius felváltva vigasztalta a szerencsétlent, aki pont az én kicsit gyagya barátnőmbe szerelmes.
Én csak annyit ígértem Remusnak, holnap ilyen korra már minden rendben lesz.
Elég hitetlenül, de kábán bólintott.
Aztán indulnia kellett, minél távolabb tőlünk. Természetesen, a másik két Tekergő (értsd: James *fél órát álmodozik, majd végül megembereli magát, és folytatja az abbahagyott gondolatmenetet*, Sirius).
Elbúcsúztam tőlük, majd Kate után mentem.
Bőgve ült a sátor leghátsó szobájában.
Főztem teát, aztán azzal felszerelkezve mentem be hozzá.
Letettem elé a csészét, és felemeltem lehajtott fejét.
- Katie…
- Te tudtad? - kérdezte rekedten.
Csak bólintottam egyet.
- AKKOR MIÉRT NEM MONDTAD EL? – kiabált rám. Nos, ezen be kell valljam, eléggé meglepődtem. Az előző pillanatban még halkan beszél, mert a sírástól berekedt, most meg leüvölti a hajamat a helyéről. – Ha tudtad, miért nem mondtad el? Tudtad nagyon jól, szívesen járnék vele, most meg azt is, hogy már szeretem!! Miért nem említetted? Miért, Lily? Miért?! – ordibált velem. Komolyan, mintha én fertőztem volna meg Remust.
Kate körülbelül még öt percig kiabált teljes hangerővel szegény kis fülembe, aztán megelégeltem, és én is visszaüvöltöttem.
- KATE, DUGULJ EL! – hatásos volt, mert Kate bedugult. – Azt kérdezed, miért nem mondtam el. Miért mondtam volna, ezt nem tőlem kellett hallanod. Különben én is magamtól jöttem rá. Csak egyet nem értek, min vagy ennyire kiakadva. Ráadásul főleg rám, mert nem én fertőztem meg Remust, így igazán díjaznám, ha a hajam a fejemen maradna…
- Lil, kímélj meg, kérlek. Amúgy, kíváncsi lennék, TE mit mondanál akkor, amikor egy szép napon James közli veled ugyanezt. „Vérfarkas vagyok…”
- Valószínűleg ennyit mondanék: Na és? Tudod, én tényleg szeretem Jamest, és ha valakibe komolyan szerelmes vagy, akkor elfogadod őt úgy, ahogy van, nem kötekedsz, nem szabsz feltételeket, hanem egyszerűen szereted… Félted őt, mindennél jobban. Vagyis Remus nem fog megtámadni.
- Honnan tudod?
- Onnan – válaszoltam -, hogy Jamesék két éve vele vannak minden holdtöltekor, és soha semmi bajuk nem lett. Te pedig ott se leszel mellette, mert vigyáz rád, és előbb marja meg saját magát, minthogy olyankor tudatosan maga mellé engedjen.
Kate-et mindez nem győzte meg, még legalább öt percig pufogott még, veszekedett, kiabált, aztán nekem végleg elegem lett.
- KUSS! – kuss lett. – Oké, kiakadtál. Ennyi. Nem kell ebből ilyen hatalmas jelenetet csinálni. Holnap egyszerűen közlöd Remusszal, hogy szánod-bánod, de te mégse szerethetsz egy vérfarkast, és szakítasz. Biztosan meg fogja érteni.
Egyet viszont tudj, ha holnap komolyan dobod emiatt, akkor többet nekem ne merészelj nyávogni amiatt, hogy nincs pasid.
Szakítasz a barátoddal, aki tök helyes, tök okos, tök jófej, tök aranyos, tök jó segge van, és tökre szeret, meg te is őt, csak azért mert az a Greyback öt éves korában megfertőzte? Ha tényleg így lesz, megérdemled a szingli-létet – fejeztem be a gondolatomat, azzal ott hagytam.
A többi sátorlakó sajátosan foglalta el magát. Alice mókus meglepően Frankkel romantikázott, Ashley meg… Nem tudom, talán kereste a katalógusából az új szexi fehérnemű szettet. Kedves lány, bírom, meg minden, de néha kiakaszt…
A konyhába vonultam, ahol lehuppantam egy székre, és felcsaptam az egyik kedvenc könyvemet.
Körülbelül fél órával később Ashley dönthetett, melyik modell lesz az övé, mert bejött hozzám. Olyan 10 perce beszélgethettünk, amikor Kate is belépett a helyiségbe, teljesen kibőgött szemekkel.
Rám nézett, aztán csak ennyit mondott:
- Na és? – vagyis felfogta. FELFOGTA, MEGÉRTETTE!!! Sálálá, de jó dilidoki lennék… *nevet* Nem kell mondani, nekem is fájt.
Másnap az ígéretem beváltotta önmagát, mert amikor reggel a holtfáradt fiúk jöttek vissza, Kate a sátor előtt várta őket, majd a halottsápadt Remus nyakába ugrott, és ennyit súgott a fülébe: „Na és?”. Remus erre utolsó erejéből megcsókolta, majd szerelme segítségével bevánszorgott az ágyába, amibe ruhástul bedőlt. Kate utólagos véleménye szerint már esés közben elaludt.
Azóta nem is tudom mit csinálnak éjjelente a közös hálószobában, de nem hiszem, hogy sakkoznának, mert baltával se lehet őket szétválasztani…
Ennek azonban mindenki nagyon örül, mert Remusnak tényleg kijár a boldogság.
Szerintem is. Sirius meg James mögött, nem hinném, hogy az önbizalma ugyanolyan szinten állt volna.
Egészen Kate-ig.
Tegnap egész délelőtt közösen főzőcskéztünk, ebéd, pihi, aztán szabadfoglalkozás volt a program. Utóbbiban Kate-tel tollasoztam egy csomót. Egyszer egy kicsit meguntuk, és visszaslattyogtunk a sátorba. Illetve Katie csak egy darabig slattyogott, mert váratlanul felugrott a hátamra. Ilyenkor szeretem a gyors reflexeimet, mert sikerült elkapnom a lábait.
Röhögve mentünk, pontosabban estünk be a sátorba. Leszórtam az ágyára, de ő még nem engedett el, így ráestem.
A nagy röhögés közepette egy szúnyog szállt ránk.
Én elkezdtem csapkodni, miközben a szúnyoggal veszekedtem:
- … hogy fordulna ki a beled, te szemét dög… Mi? Nem akarsz megdögleni? Te galád, itt rontod az idillünket, erre még a beled se fordulna ki? Dög – közöltem a szúnyoggal.
Kate majdnem meghalt a röhögéstől.
Néhány perc múlva visszatértünk a tollasozáshoz.
Rossz ötlet volt, mert már Jamesék is kijöttek, nézni minket. Vagyis inkább bámulni.
Sajnos ez a minőség rovására ment.
20 percnyi pancserkodás után feladtuk.
Igazából mindenki erre várt, mert fokozott tempóban, hat pár szem kereszttüzében kellett előszedni a törülközőnket, beszórni a hátizsákba, majd szerencsére már csak gyorsan, magunkra szedni a fürdőruhánkat.
Indultunk a közeli tópartjára.
Pár pillanat alatt megváltunk a fürdőruhánkat takaró cuccoktól, és már ugrottunk is a vízbe.
Azt hiszem, itt kell megjegyeznem, messze James a legszexibb a fürdőgatyójában.
Már bocs, mindenkitől.
De tényleg.
A vízben elvoltunk, mint a legzoknibb ovisok. Kakasoztunk, vízi pisztolyoztunk, próbáltuk egymást belefojtani a vízbe. És ez utóbbi nem sikerült. Minő fájdalom.
Egy alkalommal egy elég heves csókcsatába bonyolódtunk Jamesszel, a vízben. Egy idő után az tűnt fel, Jamie hormonjai szerint elég kívánatos vagyok bikiniben.
Itt én visszavonulót fújtam. Vagy inkább ott hagytam a fenébe. Igen, ez áll közelebb az igazsághoz.
Csak az első jobban hangzik *hümmög, megvakarja az orrát*.
Amikor este bevackoltuk magunkat a hálózsákba, James megszólalt:
- Lily, ne haragudj AMIATT…
Elég világos volt számomra miről beszél.
- Semmi gond, James. Nem te tehetsz róla, hogy ilyen jól nézek bikiniben…
Erre elkezdett nevetni, megcsókolta a nyakamat, átkarolt, és… És…
Elaludtunk.
Most pedig itt vagyok az almafán.
Így visszagondolva, Merlin minden kincséért se cserélném el az elmúlt hónapokat…
Kate-tel új szintre emeltem a barátságomat, lett barátom, akibe nagyon szerelmes vagyok, meg tanultam nem egy 30 éves boszorkány fejével gondolkodni (általában sikerül is…)…
Vajon mit hoz még a jövő?
Nem tudom, de érzem, rossz nem lehet.
Legalábbis úgy érzem.
Hogy miért?
Fogalmam sincs, de az biztos, végre olyan vagyok, amilyen mindig is lenni akartam.
Egy gondtalan kamasz, akinek csak két szó az életfilozófiája:
ÉLNI JÓ!
És kell ennél több?
Szeretnél véleményt mondani? | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Én, Lily Evans