Könyvsarok - Könyves és fanfic oldal

5.

Miután sikeresen eldöntöttük, hogy eszünkben sincs naptárat csináltatni, Mia közölte, hogy mindössze májusról lenne szó. A naptár nõi kviddics csapatok képeibõl állna, és a csapat színében kéne tündökölnünk – estélyiben.
- Hú, ha kisminkelnek, meg minden, akkor én benne vagyok! – szólt izgatottan Gertrude, aki amúgy imádta az ilyesmit.
- Akkor kipipálom – felelt halkan Mia. – Benne vagytok?
- Legyen – szóltam.
Ebéd után még pattogtunk egy fél órácskát, aztán mindenki ment a dolgára. Mia nem volt hajlandó elárulni, hova megy, ezért is nem tartottam vele. Fontolóra vettem, hogy megnézem Harry edzését, de aztán valami fura görcs állt a gyomromba, úgyhogy errõl is letettem, és hazamentem. Lezuhanyoztam, és ismét erõteljes vágyat éreztem a Büszkeség és Balítélet elolvasására, no meg egy tábla epres csoki elfogyasztására – pedig mindig is utáltam az epres csokit. Szóval levettem a polcról a könyvet, befészkeltem magam a kanapéba, és olvasni kezdtem.
De nem lehet úgy olvasni, hogy közben ezernyi dolgon kattog az agyad. A szemeid végigsiklanak a betûkön, de az agyadig már nem jutnak el. „Olvasol” így pár oldalt (vagy talán pár fejezetet), aztán azon kapod magad, hogy Mrs Bennet kitagadta Elizát, mindenféle elõzetes cselekmény nélkül.
Az agyam természetesen Harryn járt. Mit akarhat? És hogy adjam be neki, hogy szakítani akarok? Biztosan jön majd a nagy zöld szemeivel, és akkor tökre elfelejtem majd, mit akartam. Elfelejtem? Elolvadok, és tudtommal a cseppfolyós halmazállapotúaknak nincs felhatalmazásuk felejteni. Egy megoldás van. Kiszedem a szemeit… Vagy inkább erõt veszek magamon, és szakítok vele.
- Invito vaníliás jégkrém mazsola nélkül – motyogtam.

***

Arra ébredtem, hogy a lábujjam belelóg a tisztára nyalt jégkrémes bödönbe, a szemüvegem szára kis híján beleállt az orromba, a könyv pedig becsukva feküdt a földön, a kanapé mellett. Ja, és kopogtak az ajtón.
Gyorsan összeszedtem magam, és kiszaladtam a konyhán át az elõszobába, majd ajtót nyitottam.
- Szia! – köszönt Hermione, mellette állt Ron, és vidor fejjel integetett.
- Sziasztok… - Kicsit túl lelkesnek tûnt az üdvözlésem. – Hát ti?
- Jöttünk… – kezdte Hermione nagy vigyorogva.
- Beszéltél már Harryvel? – vágott közbe Ron.
- A-a – ráztam a fejem.
- De fogsz? – kérdezte.
- Aha.
Hermione megbotránkozva bámult rá.
- Akkor megyünk is. Szia! – Vigyorogva integetett.
Már rég köddé váltak, mire felfogtam, mi történt. De hogy mire volt jó, azt nem tudhatom. Arra biztosan, hogy ne aludjam végig az edzést.

Kivételesen az elsõk közt értem az öltözõbe, csak Sam és Alice üldögéltek bennt.
- Szia, Gin! – köszöntöttek kórusban.
- Hali – leheltem. – Mi újság?
- Semmi – csilingelt Alice – csak Mia mesélte, hogy Harry eljön érted edzés után…
Ezért még kap.
- …és Sammel teóriázgattunk egy kicsit. Eszünkbe jutott, mi lenne, ha Appie bosszúhadjáratot indítana ellened.
- Pontosabban már elkezdte – helyesbített Alice.
- Mi?!
- Nem tudtad?
- Honnan tudná? – torkolta le Sam Alice-t. – Szóval ma jött valami új csaj a Prófétától – azért új, mert még sosem láttam. Szóval jött, és kérdezgette Appie-t, aki folyton téged, pontosabban a nemlétezõ módszereidet kritizálta. Miát nem említette, csak valami olyasmit, hogy kitaláltátok: a legjobb módszer a lazulásra az, hogy kedd este leisszuk magunkat.
- Büdös franc – puffogtam – már csak ez hiányzott. Nem ajánlom neki, hogy szemtõl szembe is felidegesítsen.
- De nincs vége! Szóval azon gondolkodtunk, vajon eszébe jut-e Aprilnek célba venni Pottert.
Kösz lányok, így sokkal jobb.

Edzés közben azt kívántam, bárcsak ne lenne soha vége. Mert ahogy teltek a percek – és nagyon gyorsan teltek – a gyomrom egyre inkább összehúzódott, és minden erejével azon dolgozott, hogy kinyomkodja belõlem a jégkrémet. Az utolsó tíz percben reszkettem is, mire Mia leültetett.
- Mi a bajod? – kérdezte halkan, miközben az ide-oda repkedõ lányokon tartotta a szemét.
- Szerinted mi? – sziszegtem.
- Ja, az.
Édes jó Merlinkém.
- Szerintem ne izgulj. Ha szakítani akarna, azt már megírták volna az újságok. Biztos csak aggódik, ahogy a Bagolycsaj mondta.
Mia Bagolycsajnak hívta Hermionét a háta mögött, mert szerinte az úgy nézett ki a nagy hajával, a könyveivel, meg az õzbarna kardigánjaival, mint egy bagoly. Én nem leltem meg az összefüggést.
- Basszus! – sikított April odafent. – Gilmore, mi a fenét képzelsz…
- PHILIPS, HÚZZÁL A KARIKÁKHOZ! – ordítottam el magam, mire Mia meglepetten bámult rám. Jólesett – mármint az ordítás, már csak azért is, mert Aprilnek is sikerült belegázolnia életem bûzlõ mocsarába. Aztán egy kis feszültségoldás sem jött rosszul.
Nem tartott sokáig; A lelátó szélén felbukkant Harry, engem pedig csak egy icipici választott el attól, hogy elokádjam magam.
- Jön az embered – szólt Mia.
- Tudom – elkezdtem reszketni – állítsd le. Mondd neki, hogy nem vagyok itt. Csinálj valamit. Úristen, mi lesz?
Mia felvont szemöldökkel nézett rám.
- Nézd, nézd! Megállt, most nem figyel. Bújtass el gyorsan, és mondd meg neki, hogy el kellett mennem. Basszus, megint jön… Engem néz, úristen, mit tegyek? Mit mondjak neki?
Tiszta libabõr lett a karom. A nyál meg egyre csak gyûlt a számban, de nem kísérte az a kellemes érzés, mint mikor elém raknak egy ötliteres jégkrémet, vagy mikor viszontlátom Harry felsõtestét valahol…
- Most! – üvöltöttem rá Miára, mire nem történt semmi, csak az, hogy Harry egy pillanatra megtorpant, a pályán mindenki lenézett, Mia amúgy is óriási szemei meg kétszeres nagyságúra tágultak.
- Mivan? – nyögte. – Nyugi már… Nme fog megenni.
- Vagy igen – nyöszörögtem – megpácol, felnyársal, aztán filézett Ginny leszek.
- Jó ég, nem gondoltam, hogy ennyire súlyos – motyogta.
- Pedig az. Jön… nem tudom mit akar. Mosolyog. Akkor nem akarhat rosszat. Lehet, hogy csak puszit akart adni, mert nem látott szombat óta.
A hasamban valami furcsa dolog növekedett, ami lebénította a lábaimat. Felül viszont reszkettem, mint a nyárfalevél.
- Jön, és nem áll meg, mindjárt itt van, de Mia mit mondjak neki, most komolyan, mi a francot mondjak neki? Terelek. Igen, az jó lesz. Azt mondom majd, hogy szép az idõ. – Mia tétován a gyülekezõ felhõkre nézett. – Meg hogy mit ettem vacsorára… Jézusom, mindjárt itt van, pardon vacsora, mit is ettünk?
- Szia Ginny.
És akkor történt az, hogy a vacsora – vagy inkább a jégkrémem – az után landolt a földön, hogy félig megemésztettem.

- Hú, te nagyon rosszat ehettél – jelentette ki Gertrude. Mire újra észnél voltam, az egész csapat körülöttem állt, kivéve persze Aprilt, aki vagy a markába röhögött, vagy pedig a hányinger fogta el Ginny Weasley hányadéka láttán. Kölcsönhatásba léptünk, tehát.
- Vagy nagyon rosszat tehettél. – Mia arckifejezése a rosszabbnál is rosszabb volt; a „tudom mit tettél tavaly nyáron” arckifejezés Mia módra.
- Ginny, ne vigyelek el orvoshoz?
- Semmiképp – tiltakoztam – jobb lenne, ha hazamennénk - öö mennék… ööö… izé…
- Semmiképp, ugyan semmi baja – helyeselt Mia. – Hol is voltál péntek éjszaka? – kérdezte.
- Mit tudom én? Fontos az? Haza akarok menni.
- Fontosabb, mint hinnéd – motyogta Mia.

Tudom, mit tettél péntek éjjel