|
A Pakerinen család
midnight 2009.01.03. 20:19
...Még mindig nem jöttem bele nagyon... :D Tessék elnézni! 2.
- Tudod mit, Ginny? Menjetek csak ketten. Én itthon maradok, mert... – Mintha a hófehér bőre egy kicsit átment volna rózsaszínbe, de lehet, hogy csak a fény játszott. – Nemt’om. Maradok. Legyetek csak ketten. Nehéz idők várnak rád – közölte sötéten, majd a forró teával a kezében berobogott a szobánkba. Egyedül maradtam a nappaliban - ami egyben volt konyha, pletykálda és étkező is -, összezárva a gondolataimmal.
Tehát. Örülnöm kellett volna, hiszen ezrek lettek volna a helyemben, én mégis… Túl hirtelen jött. Az álmaimban nem volt ott egy frigid, gyepes, de azért érző karrierista banya, akitől elvettem a nehezen megszerzett posztját. Az álmaimban nem fájt a fejem. Minden szép volt, jó volt. Persze az élet nem ilyen… Azonban még csak 20 éves voltam, és fájtak az ilyen gondolatok. Zöldfülű idiótának éreztem magam, aki semmit nem érdemel meg, amilye van. De nem is ez zavart a leginkább…
A szobánk ajtaja kivágódott, én összerázkódtam, de csak Mia sietett ki rajta. Rám se nézett, csak kinyitotta a csapot, villámgyorsan leemelt a polcról egy tálat, azt teleengedte vízzel és rohant is vissza a szobába. A víznek ugyan útközben a fele kilötyögött, de nem zavarta.
- Matilda, elárulnád, mire készülsz? – kérdeztem hosszú másodpercekkel azután, hogy becsapta az ajtót.
- Eszemben sincs, Ginevra – kiáltott ki a szobából.
Felvont szemöldökkel vettem tudomásul, hogy egy ideig nem tudom meg Mia furcsa viselkedésének okait.
- Ez azt is jelenti, hogy nem mehetek be átöltözni? – kérdeztem.
Azt terveztem, hogy átöltözöm, és elmegyek Harryhez. Harryhez… Valahogy nem volt kedvem menni. Aludni akartam inkább. Vagy… Nem is tudom. Semmihez nem volt kedvem.
- Bejöhetsz! – szólt.
A szobában látszólag minden rendben volt, Mia a szekrényében kotorászott.
- Van rá remény, hogy… - kezdtem a küszöbön állva.
- Nincs – felelte és tovább kutatott.
Vállat vontam és a saját szekrényemhez csoszogtam. Kinyitottam az egyik ajtót és kedvtelenül kotorásztam.
- Szédülök – jelentettem ki megint. Furcsán éreztem magam, ráadásul szöget vert a fejemben az, hogy miért is nem akarom én Harryvel vigasztalni magam… Bajom volt a csapatkapitányság, Endora, April… Harry jelenléte általában megnyugtatott. De akkor valamiért úgy éreztem, ő is… Ő is a bajom. – Mia, nem mehetnénk ma? Akkor nem kéne kihagynom a hétfői edzést.
Mia abbahagyta a kotorászást és furán nézett rám – ezt a szekrény ajtajának tükréből láthattam.
- Tőlem mehetünk, de nem akarsz Harryhez menni, vagy…
- Akkor menjünk! – vigyorogtam rá, és lesöpörtem a szekrényem egyik polcán található ruhakupacot. Mia még mindig csak nézett.
- Dobok egy baglyot – szólalt meg hirtelen. – Zsupszkulccsal… - Mia elhallgatott és furcsán nézett maga elé.
- Mi van? – érdeklődtem.
- Semmi, semmi. – De nagyon is volt valami. Az ablakhoz sietett, kinyitotta, mire Nils, a baglya meteor módjára bezuhant azon.
- Ezzel meg mi történt? – kérdeztem.
- Majd elmesélem, ha eljött az ideje – felelte, és leguggolt az időközben földre zuhant bagolyhoz. Megpofozgatta, mire az megmozdította a szárnyait, majd felállt. Elégedetten huhogott párat.
- Oké, oké… - kezdte halkan Mia. Nils azonban nem maradt sokáig nyugton: felszállt Mia vállára, és odadörzsölgette a fejét az arcához. – Na, szuper. Most így írjak levelet? – tette fel a kérdést leginkább magának. Kivonultak a szobából, az én szemöldököm meg még legalább húsz percig felvonva maradt.
***
Hátunk mögött hagyva Londont, a szemét portásasszonyt (róla később), Harryt, Aprilt a problémájával, és mindent, amihez nekem közöm volt, kikötöttünk egy nyugtalanítóan csendes helyen. Közvetlenül egy tó mellett landoltunk, aminek alig volt partszakasza, szinte rögtön a fenyőerdő jött. A víz valószínűtlenül tiszta volt, az ég kék, a fák meg zöldek ugye… Nekem azonban aligha volt időm még akkor gyönyörködni az előbbiekben, mert… Szépen, diszkréten elkezdtem hányni.
- Ú Ginny, te környezetszennyező – fejezte ki együttérzését Mia, aztán gyengéden megfogta a vállam. – Ennyire kikészültél?
- Nemt’om. Hányingerem lett a pörgéstől. Fáj a fejem. Messze van még? – kérdeztem, ahogy meg tudtam szólalni az okádás veszélye nélkül.
- Nincs – felelt.
Valóban nem volt. Az erdő lehető legsűrűbbjén keresztül mentünk, amiért triplán hálás voltam, mert míg Mia borzas fejét semmi nem bántotta, én szabályosan felkötöttem magam egy faágra a hajammal; minden második bütyökben elbotlottam; kezdtem émelyegni az erős fenyőillattól. De egyik pillanatról a másikra – mint a mesékben - kiléptünk az erdőből, és egy városka főterén találtuk magunkat. Mindenütt faházak voltak, szőke, kékszemű nénik, bácsik és gyerekek, pici boltok, és… Az egész olyan barátságos volt.
- Matilda, te nekem azt mondtad, hogy egy szörnyű helyen nőttél fel, szörnyű emberek között – kezdtem felvont szemöldökkel, közben egy néni a kosarával meglökött egy picit, majd hajlongva (és mosolyogva!) bocsánatot kért és tovább bicegett.
- Az is – hangzott a felelet – nézz körül. Teljesen rossz az egész – mondta. – Nagyon unalmas.
Legelőször a csapatkapitányságomat adtam volna azért, hogy ilyen helyen élhessek.
Pár percet sétáltunk a faházak között, mikor ritkulni kezdtek az utcán járkáló és beszélgető emberek és maguk a házak is. Majd megálltunk egy pirosra festett, barátságos házikó előtt.
Egy fenyőágról lógó kis táblácska hirdette piros, kacskaringós betűkkel, hogy a Päkerinen család lakja a házat.
- Ajvé – sóhajtott Mia. Elindultunk a rövid, kavicsos úton a ház felé. Fel a nyikorgó lépcsőkön, és mielőtt a teraszra érhettünk volna, kivágódott a ház ajtaja és egy alacsony, pufók asszonyság Mia karjaiba vetette magát.
- Mia! Pikku tyttö! – kiáltott boldogan.
- Szevasz... – nyögte Mia.
A néni elengedte Miát, és kedvesen rámmosolygott.
- Ginevra! Mia említett téged.
Alig volt akcentusa.
- Nagyon örvendek – vigyorogtam rá. Mia említett. Nem mesélt rólam.
- Kaisa Päkerinen – nyújtotta felém a jobbját.
A néninek kerek, hörcsögszerű ábrázata volt, ritkás szőke haja és nagy, kék szeme. Mia valamelyest örökölte az arcberendezését, de a magasságát tuti, hogy…
Ekkor az apja lépett ki az ajtón. Arra számítottam, hogy akkor legalább ő lesz olyan magas, mint Mia, de nem. Teljesen normális alkata volt, hosszú kecskeszakálla, horgas orra, és a vékony szemüvege mögött kerek zöld szeme. Kedves varázslónak tűnt, így elgondolkodtatott, honnan örökölhette az én barátném azt a végtelen cinikusságát.
- Te vagy Mia angol barátnéja, igaz-e? – kérdezett mosolyogva, miután jól megölelgette Miát.
- Így van – bólintottam.
- Nagyon örülök – mosolygott rám.
- Gyertek lányok, egyetek halat, vagy húsgolyót, van mindenféle… - szólt Mia mamája, és beterelgetett minket a házba. Kívülről irtó kicsinek tűnt, ám belülről tökéletesen nagy családi ház volt csupa fabútorral, és… Rénszarvasfejek a falon?
- Iinuli nemsokára megjön, Ginny drága, te is megismered…
- Na hál’ Isten, anya, nem mondtad neki, hogy jövök? – kérdezte idegesen.
- Dehogynem, dehogynem! Pont azért jön.
Leültünk az ebédlőasztalhoz.
- Nagyszerű. – Felém fordult. – Iina az álszent húgom.
- Aha. Pont annyira álszent, mint a szüleid? – kérdeztem halkan.
- Ő rosszabb.
Nem értettem, mit talált Mia álszentnek bennük.
- Olvasom, Ginevra te lettél a csapatkapitány! Gratulálok! Elég hirtelen jött, nemde? – érdeklődött Mia papája.
- Így van…
- És ha jól tudom, még egy évvel fiatalabb is vagy Miánál, aztán ő elég hebehurgya, hát biztos bírod ezt a terhelést?
Vicces volt, ahogy megnyomta az r-eket.
- Nem… még nem tudom. Hétfőn kiderül. Nem tudom, akarom-e ezt egyáltalán… Persze, három hét van hátra az idényből, addig kibírom. Mellesleg nem hinném, hogy az én kezem alatt nyernénk Pekingben, a következő döntőn… Kilenctől nyolcig edzés van, két szünettel. Nem tudom, hogy fogjuk bírni.
- Én azért drukkolok. Mia, hogy megy a munka?
- Nagyszerűen. Nézem ahogy edzenek, és szünetben bekötöm a kezüket. Nagyon élvezem a munkát. Ja, néha odajönnek szólni, hogy April terrorizálja őket.
- Tudtam én, hogy az az April kemény nőszemély! – csapott az asztalra Mia papája. – Láttam az újságban. Nagyon álszent képe van. Mint a húgod, Matildám…
Rájöttem, mi a családi vonás. Tökéletes hangsúllyal tudják mondani, hogy álszent. Azon meglepődtem, hogy Mia papája ténylegesen álszentnek titulálta Iinát. De még mindig nem értettem, mire mondják ők, hogy álszent.
Mia mamája közben kimasírozott a konyhából, a kezében néhány evőeszközzel, meg szalvétával.
- Nem tudhatom, merre jár ez az Iinuli! Azt mondta, hatra jön…
Pukkanás hallatszott a nappali felől. Aztán egy magas hang finnül csacsogott valamit, mire Mia forgatni kezdte a szemeit, hátradőlt a székben, és fújt egyet. Testvérszeretet, gondoltam.
Mia mamája kisietett a konyhából az étkezőn át, üdvözölte a jövevényt, és szintén csacsogott valamit Finnül. Pillanatokon belül mindketten az étkezőben álltak.
Mia húga nem volt olyan feltűnően magas, mint ő, de valóban nagyon álszent feje volt. Arra sem vette a fáradságot, hogy köszönjön Miának. Helyette rámvigyorgott a negyvenöt fogával, és tájékoztatott arról, hogy ő az Iina Päkerinen, aztán meglengette előttem a jegygyűrűjét. Biztos azt hitte, már is belézúgtam, hát tájékoztatott, hogy a férfiakat szereti. Hát igen. Tényleg úgy nézek ki, mint aki a lányokat bírja. Vagy ennyire rühelli Miát? Biztos azt gondolja a nővéréről, hogy szimpátiát váltott. Ki tudja. Olyan álszent képe volt, hogy még egy másolat Louis Vuittont is elnéztem volna a kezében.
- Én is nagyon örülök – hazudtam. Mia nem nagyon említette a húgát, csak azt tudtam, hogy van neki. Iina az anyukájára ütött külsőre.
A lányka helyet foglalt, mire Mia mamája berobogott a vacsorával, és tálalt.
- Jaj, de rég volt így együtt a család! – sóhajtott Mia mamája. Elég kényelmetlenül éreztem magam.
- Csodálkozol? – puffogott Mia.
- És… Mia, még mindig pszichológus vagy, vagy mit csinálsz? – kérdezte Iina. Neki sem volt különösen érezhető akcentusa.
- Pontosan. Nem tudod, mit csinálok – felelt Mia.
Iina dühösen felhúzta a manóorrát. Ez az egyetlen dolog volt, ami alapján mertem azt mondani, hogy testvérek.
- Igenis tudom. Változókorú nők problémáit hallgatod, nem?
Megköszörültem a torkom.
- Szép karrier – tette hozzá vigyorogva. – Kétlem, hogy segíteni is tudsz rajtuk. Inkább még jobban földbe tiprod az érzéseiket. Mire jó ez?
- Ismétlem, fingod nincs arról, mi a munkám – sziszegett Mia.
Míg Mia papája érdeklődve hallgatta a lányokat, a mama próbált rendet tenni.
- Szépen kérlek titeket, legalább Ginny előtt ne…
- Lehet, hogy nem is szeretném tudni – jelentett ki.
- Hogy én mennyire utállak téged – nyöszörgött Mia.
***
Mia régi szobájában voltunk, és törökülésben üldögéltünk az ágyán.
- Tulajdonképpen mi a bajotok egymással?
Mia megvonta a vállát.
- Nekem az a bajom vele, hogy egy idegesítő liba – megsúgom, az életem tragédiája, hogy megszületett -, és mindig jobb, meg okosabb akar lenni nálam. De tudja, hogy igazából egy vadbarom. Éppen ezért most hozzámegy ehhez a milliomoshoz, aztán azt hiszi, hogy ő most okosabb ember lett. Pedig csak egy sznoboskodó majom. Errefelé az számít nagynak, akit felvesznek az orvosképzőbe… Engem felvettek, őt meg nem. Az volt életem legszebb pillanat, mikor ez kiderült. Amúgy mindig csak a hibát keresi mindenkiben, az még nem jutott eszébe, hogy ő maga egy hiba?…
Gondolná az ember, hogy – mint utóbb kiderült – ezek tulajdonképpen ikrek?
- Te jössz – szólt, miután alaposan kibeszélte az egész családját. (Kiderült – bár ezt sejtettem -, hogy az apját szereti leginkább.)
- De te mindent tudsz.
- Nem. Valamit nem.
- Merlin… mit?
- Mi bajod van neked Harryvel?
Megrémültem.
- Mi lenne?
- Olyan, mintha… Először Glasgow-ban. Egész este kerülgetted. És olyan fura vagy mostanában…
- Semmi bajom! – vágtam rá sértődötten.
De valami akkor sem volt rendben.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Én, Lily Evans