Könyvsarok - Könyves és fanfic oldal

- Az egyikük… A hetedéves James Potter! – harsogta, mire a Griffendél asztala tombolni kezdett. Ginevra Potter falfehér lett… - A második bajnok az ötödéves Albus Potter! – Az asztalunk megint tombolni kezdett, a Potter szülõk még sápadtabbak lettek… - A harmadik bajnok az ötödéves Caleb Flower! – Az asztalunkat hosszú percekig nem lehetett lecsillapítani. Mindenki a három fiúnak akart gratulálni, akik boldogok voltak… A többi ház tagjai pedig igazságtalannak gondolták, hogy mind a hárman a Griffendélbõl kerültek ki, mivel így négy griffendéles bajnok lesz a versenyen.
- A Hollóhát bajnoka… Az ötödéves Scorpius Malfoy! – harsogta, a hollóhát asztalánál hatalmas tapsvihar hangzott fel.
- A Hugrabug bajnoka… a hatodéves Elena Smith!
- A Mardekár bajnoka… a hetedéves John Gold!
- A Griffendél bajnoka… Lily Flower!

- A bajnokok, kérem, fáradjanak a Nagyterem melletti helyiségbe! – fejezte be a mondókáját az igazgató. Döbbent csend kísért minket, de szerencsére, hamar megérkeztünk a szobába. James, Cal és Al szemrehányóan néztek rám, de nem tudom, hogy miért…
Harry Potter, Ginevra Potter, Ronald Weasley és Hermione Weasley léptek a terembe. A két asszony arcán, fõleg Mrs. Potterén hatalmas aggodalom ült. Bizonyára féltette a fiait a próbák veszedelmeitõl.
- Akkor már tudjátok, hogy mirõl szól az elsõ próba… November 5-én kerül megrendezésre, addig készüljetek fel rá a lelkiekben. Idén úgy sincs kviddics bajnokság, csak ti használhatjátok a pályát, persze, nem kötelezõ. Akkor… ööö… mehettek is… - fejezte be a mondandóját zavartan Mr. Potter.
Még távozáskor hallottam, hogy a Potter házaspár magához hívják James és Alt, majd kiléptem a szobaajtaján.

Cal és én szótlanul baktattunk a klubhelyiség felé, nem értettem fogadott bátyám viselkedését…
- Mi bajod van? – kérdeztem.
- Hogy mi bajom van?! – kiabált dühösen.
- Ezt kérdeztem, hallottad.
- Mégis hogy képzelted, hogy úgy jelentkezel, hogy nem is szólsz róla?! És azt hogy képzeled, hogy jelentkezel tizennégy évesen?!
- Egy: Nem kérdezted! Kettõ: Miért ne jelentkezhetnék? Egyébként meg a Trimágus tusát is egy tizennégy éves gyerek nyerte meg!
- De õ egy fiú volt, ráadásul nem hétköznapi! Õ Harry Potter volt!
- Szóval csak az a bajod, hogy lány vagyok?! Te is jelentkeztél! Mit számít az, hogy lány vagyok-e vagy fiú?
- Igen is, sokat számít!
- Tévedsz! A Süveg nem hülye! Úgy gondolta, hogy én vagyok a legalkalmasabb erre a versenyre a Griffendél házból! Még irigykedni sincs jogod, te is bajnok vagy!
- Mint bátyádnak jogom lett volna tudni róla, hogy egy ilyen veszélyes versenyre jelentkezel!
- Mégis minek? Hogy lebeszélj? Egyébként meg se fordult a fejedben, hogy engem is megkérdezz!
- A bátyád vagyok!
- Érdekelt az téged, hogy miért voltam/vagyok szomorú napok óta? Nem! Meg se kérdezted! Sõt, fel se tûnt! Miért kéne beszámolnom bárkinek is arról, hogy mit csinálok és mit nem?!
- Családban így szokás!
- Ne haragudj – mondtam hidegen. – Nekem sosem volt családom, mert én nem kellettem a szüleimnek!
- Nem csoda… - morogta Caleb, mire egy akkora pofont kentem a képére, hogy megtántorodott. Könnyes, dühös tekintettel rohantam el a helyszínrõl, magam mögött hagyva a bûntudatos Calt.

Nem érdekelt, hogy hol kötök ki, csak futottam és futottam, amerre vitt a lábam. Nem tudom, hogy mennyi idõ múlva, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy megjelenik elõttem egy boltíves ajtó, belépek, és egy barátságos szobában levetem magam az ágyra és sírok… ameddig bírja a könnykészletem…

Caleb

Hogy lehettem ennyire egy barom? Minek mondtam ilyeneket? Igaz, hogy bántott, hogy nem szólt nekem arról, hogy jelentkezik, és ráadásul bajnok lett egy nagyon veszélyes versenyen. Magamban sem vagyok biztos, félek, hogy alkalmatlan leszek a versenyzésre…
De miért mondtam ilyet, hogy nem csoda? Lily arcáról sütött a hitetlenkedés, a fájdalom és a megsértettség érzése.
Honnan tudhatnám én, hogy milyen árvának lenni?
Honnan tudhatnám, hogy milyen úgy felnõni, hogy nem kellettél a szüleidnek?
Sajgó lelkiismeretemmel baktattam fel a klubhelyiségbe, és hiába kérdeztem Rose-t, azt mondta, hogy nem jött fel. Meg kell keresnem Jamest, Al mesélte, hogy neki van egy térképe Roxfortról.
Legjobb lesz minél elõbb! Szóval futás vissza! Remélem, hogy nem zavarom meg Potteréket… De most Lily fontosabb…
Bekopogtam a terem ajtaján, majd beléptem. Már csak James és Mr. Potter volt a szobában és meglepetten néztek rám.
- Ööö… elnézést a zavarásért…
- Valami baj van? – kérdezte James.
- Hát… csak azért jöttem, mert Al említette, hogy van neked egy térképed… És az a helyzet, hogy Lily és én csúnyán összevesztünk és eléggé megbántottam… És nem tudom, hogy hol van… Meg szeretném mielõbb találni…
James nem szólt semmit, elõvett egy megkopott pergament, és rákoppintott a pálcájával.
- Esküszöm, hogy rosszban sántikálok! – mondta James, mire szöveg kezdett megjelenni a pergamenen.
- Ezt nem értem… Nincs a térképen… - motyogta James értetlenkedve.
- Akkor én már tudom, hogy hol van! – mondta Harry, azaz Mr. Potter. – Caleb, szerintem menj fel a Griffendél toronyba, most jobb lenne, ha te nem jönnél. James és én pedig megnézzük, hogy mi van Lilyvel, rendben?
- Köszönöm!

Lily

- Lily… Jól vagy? – hallottam magam mellett egy aggódó hangot, de nem foglalkoztam a kilétével. Éreztem, hogy nem Cal, és nem akar rosszat. Sírva bújtam az ismeretlen jövevényhez…
- Csss… Mondd, el mi bánt… - suttogta, miközben a hajamat simogatta.
- Cal… egy szemét!
- Mit mondott?
- Ve-ve-veszekedtünk… Mérges volt, mert nem szóltam neki, elkezdett a családról beszélni… Azt mondta, hogy nem csoda, hogy nem kellettem a szüleimnek… - mondtam sírva.
- Biztos, hogy nem gondolta komolyan…
- De igaza van! A szüleim eldobtak maguktól! Nem kellettem nekik!
- Lehet, hogy a szüleidnek nem volt más választása…
- Ugyan már! Miért ne lett volna? – fakadtam ki, majd felnéztem.
- Hát te…? James?! – kiáltottam döbbenten.
- Igen, baj?
- Nem… nem… Jaj, de gáz! Miért mindig ellõtted sírok?
- Engem nem zavar… - mondta vigyorogva. – Kérlek, ne bánkódj a szüleid miatt… biztos vagyok benne, hogy nem akartak megválni tõled…
- Köszi a vigasztalást… Rendes tõled… De ugye kikezdeni nem akarsz velem? – kérdeztem mosolyogva.
- Az én szívem már foglalt… - mondta nevetve.
- Tényleg szereted?
- Mondtam már párszor, nem?
- De, de szerinted, van, aki elhiszi? – nevettem.
- Hát, mindenki! – mondta vigyorogva.
- Álmodj csak királyfi!

Másnap reggel vidáman ébredtem, nem is értem, hogy miért reagáltam ennyire túl Cal beszólását. Talán, mert pont tõle nem vártam volna? Pedig ez az igazság… Miért fáj az igazság? Ezen túl, nem fog fájni… De tartozom Jamesnek, amiért mellettem állt. Beszélek is Alice-szel.
- Szia Alice! – ültem le mellé a kanapéra.
- Szia, Lily! Hogy vagy?
- Köszi, jól. És te?
- Én is.
- Szeretnék megbeszélni veled valamit.
- Mit?
- Figyelj, hallgass meg. James komolyan szerelmes beléd, és nem akar kihasználni… - mondtam, mire felszaladt a szemöldöke. De egy kicsit látszott rajta, hogy jól esik neki, még ha nem is hiszi el…
- Õ küldött? – kérdezte gyanakvóan.
- Meg is nyúzna, ha tudná, hogy elmondom ezt neked.
- Honnan gondolod ezt a marhaságot, hogy szeret?
- Hallanád, hogy milyen hangon beszél rólad… Tuti, hogy szeret. Legalább gondold át, oké?
- Rendben.
Talán ezzel segítettem James és Alice szerelmi életén… Jó lenne, ha összejönnének, szép pár lennének.

- Öhm… Lily? – fordult felém Cal bûntudatos ábrázattal.
- Igen? – kérdeztem, és az arcát tanulmányoztam.
- Én… én csak azt szeretném… mondani, hogy ne haragudj… Nem gondoltam komolyan, nem akartam olyanokat mondani… Nem akartalak megbántani, csak aggódtam, hogy bajod esik a versenyen…
- Komolyan megbántad?
- Igen, tudom, hogy nincs mentségem… - folytatta zavartan, de félbeszakítottam. Megöleltem.
- Dehogy haragszom rád! Csak kíváncsi voltam, hogy miket szeretnél még mondani… - mondtam neki nevetve.
- Te… te gonosz! – csikizett meg vidáman.
- Ne... nee… - kérleltem, mert már majdnem megfulladtam a nevetéstõl.

Miután befejtük a bohóckodást, vidáman indultunk reggelizni…

Testvéri szeretet