- Ő pedig a lányom, Lily… - mutatott be engem is, hirtelen néma csend lett a helyiségben. Ha valaki ránézett volna a Weasley családi órára, akkor azt látták volna, hogy Lily Luna Potter az Odúban van… de nem nézett rá senki… Csak azt nem értem, hogy miért néz engem mindenki így… Főleg Arthur és Molly Weasley… De Harry és Ginny se semmi… Mi folyik itt?

Mit néznek így? Mindenki engem bámul kiguvadt szemekkel és tátott szájjal. Mindjárt elröhögöm magam, olyan vicces látvány. Kitartás, Lily! Ne röhögj! Bírd ki!
Calra néztem, ő is ugyanúgy nem értette a helyzetet, mint én, sőt láttam rajta, hogy ő is viccesnek találja a helyzetet.
- Örvendek! – törte meg a feszült csendet Harry Potter, és intett, hogy üljünk le. Pár perc múlva végre ismét hangos lett a konyha, már csak Ginny Potter nézett rám furcsa szemekkel. Érdekes család…
- Mióta van húgod, Cal? – kérdezte Albus vigyorogva, a mellette álló James pedig szintén vigyorogva méregetett.
- Cirkuszban érzitek magatokat? – kérdeztem a két Potter fiútól, mire hirtelen értetlenség futott át az arcukon. Hát igen… Nem lehet, mindenkinek, olyan gyors a felfogása, mint nekem… Jaj, ez nagyon egoistás volt…
- Miért? – kérdezte végül James, miközben egy rutin mozdulattal beletúrt a – már így is kócos – fekete hajába.
- Mert úgy bámultok, mint egy bohócot – feleltem nemes egyszerűséggel, mire mindhárom fiú szakadni kezdett.
- Szimpi a húgod, Cal…
- Ne merj rámozdulni!
- Ugyan, dehogy! Tudod, úgyis hogy az én szívem foglalt…
- Kinek? – kérdeztem vigyorogva.
- Alice Longbottom – felelte, belőlem meg kitört a röhögés, akkora áhítattal mondta, mint valami szent nevet.
- Aki mellesleg az igazgató lánya… - mondta Cal gonosz vigyorral.
- Komoly? – kérdeztem döbbenten. Beleválasztott…
- Ja, és már egy éve mindig visszautasít…
- Vajon, miért? – tette fel a költői kérdést Cal.
- Túl tökéletes vagyok… - felelte James sóhajtva. Nem elég, hogy totál egoista, de még azt sem tudja, hogy a költői kérdésre nem szokás válaszolni.
- Az egódtól meg szakad a mennyezet! – vetettem neki oda, most mondjam megint, hogy kitört belőlünk a röhögés? Mert hogy ismét ez történt… mily meglepő… 

Az este folyamán Harry Potterrel is beszélgettem, rájöttem, hogy egész jó fej. Furcsa, hogy ilyen hétköznapi emberesen viselkedik, mégis csak ő mentette meg a varázsvilágot, vagy mi szösz… vagy csak az alteregója…

- Igyunk erre a szép estére! – állt fel James.
- Na de, James! – háborodott fel Molly Weasley.
- Hagyd drágám… - nyugtatgatta a feleségét Mr. Weasley.
- Rendben, igyunk, de alkoholt csak a felnőttel ihatnak! – határozott Ginny Potter mosolyogva.
- De anya… - háborgott James – A hónap végén tizenhét leszek…!
- Akkor majd a hónap végén iszol! – felelte Mrs. Potter vigyorogva. Itt mindenki vigyorog?
- Ez igazságtalanság!
- Ez van, James! – mondta Albus.
- Te hallgass, Al!
- James! Albus! Elég! – szólt rájuk Mr. Potter. – Ne kezdjétek megint! Folyton csak veszekedtek, mint egy öreg házaspár!
- Igyunk erre a szép estére! – emelte poharát Mr. Weasley, de nagy hibát követett el, mivel nem kopogta le a szép este megfogalmazást, hiszen még nincs vége az estének…
Mi sajnos, csak vajsört kaptunk, míg a felnőttek igazi alkoholt fogyasztottak. Ekkor történt a baj… Egyszer csak – szinte egyszerre – az összes felnőtt bealudt!!!

- Mi szösz?! – ugrott fel James, majd mi hárman is felálltunk. Megpróbáltuk felébreszteni őket, de a stimulára sem reagáltak.
- James! – kiáltottam a döbbenten ácsorgó fiúra. – Hívj a patrónusoddal segítséget! – Már éppen kimondta a varázsigét, mikor berobbant a bejárati ajtó, és fekete csuklyás alakok jöttek be kivont pálcával. Jamesnek az utolsó pillanatban sikerült útjára engedni a patrónusát, ami egy szarvas volt.
- No lám csak! – zendült egy gúnyos férfihang. – Egyedül vagytok kicsikék…
- Csak el ne bízza magát… még a végén meglepődik – feleseltem, mire rám emelte a betolakodó hideg, szürke szemeit, amelyben gonoszság csillant.
- Arra gondolsz ifjú hölgy, hogy van esélyetek ellenünk? – kérdezte gúnyosan.
- Pontosan! – vágta rá James, a szeme szikrákat szórt. Neki sem volt ínyére, hogy valamit csináltak az őseivel.
- Nocsak… James Potter… Az apád és a nagyapád is ugyanilyen felvágós volt, mint te… - mondta, majd hirtelen levetette a csuklyáját, ami elől előtűnt hosszú szőke haja.
- Malfoy – szólalt meg megvetően Albus.
- Ha harc, hát legyen harc! – kiáltottunk mind a négyen egyszerre, és harcolni kezdtünk a halálfalókkal. Mindegyikünknek kettő jutott, ami egy cseppet egyenlőtlen küzdelem… sajnos, én vagyok a hátrányos helyzetben… Kár, hogy levettem a Lilys medálomat, talán az most szerencsét hozna…
Pár perccel később észrevettem, hogy már csak ketten maradtunk Jamesszel, Albust és Calt elkábították. A csuklyások közül csak négy esett ki, mindenki egyet ütött ki, így maradtak négyen. Mi meg csak ketten, ismét egyenlőtlen küzdelem.

- Crucio! – kiáltotta a Malfoynak nevezett emberke, és fájdalom nyilallt a testembe.
- LILY!!! – kiáltott fel ijedten James, de nem tudott segíteni, mert a másik három csuklyás őt kezdte támadni.
Egyre elviselhetetlenebb lett a fájdalom, már a lélegzetvétel is fájdalmat okozott. És még az a gáz, hogy jött még több halálfaló… Ez így nem ér!
Jaj, érjen már véget a ez a fájdalom… Már levegőt sem kapok… Fekete pontok kezdenek táncolni a szemem előtt. Hirtelen abbamarad a kínzásom, és elemi erővel kapok ismét levegőt… éltető, drága levegőt…
- Lily… hallasz? – hajolt fölém egy aggódó James.
- Asszem – feleltem egy nyögés kíséretében.
- Megjött a segítség. Fel tudsz állni?
- Ha segítesz…
- Ez csak természetes.
- Al és Cal?
- Csak szimplán el vannak kábítva, ahogy az őseink is.
Óvatosan a hónom alá nyúlt, majd segített felállni. Körülnéztem. Még mindig zajlott a csata, én eddig egy sarokban feküdtem.
- Segítsünk nekik… - ajánlottam.
- Te hülye vagy! Elboldogulnak nélkülünk is, alig állsz a lábadon. Inkább ébresszük fel Albust és Calebet – mondta és elindult az említettek felé. Ekkor észrevettem, hogy már az őseink is magukhoz tértek és harcolnak.
- JAMES! – ordította Mrs. Potter, és próbált James felé jutni, de túl messze volt. De én észre vettem az ijedelem okát, egy átok száguldott a mit sem sejtő James felé. Sérüléseimet meghazudtoló sebességgel futni kezdtem… Félrelöktem a meglepődött Jamest, de nekem már nem volt időm félreugrani. Az átok belém csapódott. Iszonyú fájdalom és vérözön kíséretében Jamesre estem…
- LILY! – hallottam messziről, mintha többen kiáltották volna a nevem, de nem volt erőm beazonosítani a hangok forrását, ugyanis elsötétült előttem a világ, hirtelen de csönd lett…

***

Az első, amit érzékelni kezdtem, azok a hangok körülöttem, de még elég messziről szóltak, bár egyre közeledtek. Aztán érezni kezdtem, hogy egy puha ágyon fekszem. Madisonnal gyakran nevettünk olyan közhelyeken, mint pl. Elsötétült előtte minden, távolról hallotta a hangokat, de most, hogy így tapasztalom, ezek a közhelyek reálisak voltak. Vajon, mit szólna Madison, ha most látna? Aggódna? Egyáltalán hol vagyok? Még az új otthonomban sem ilyen kényelmes az ágy, ráadásul ez a fertőtlenítő szag… Csak nem kórházban vagyok? Muszáj nekem mindig bajba keverednem?
Kviddics meccseken is úgy szokott lenni, hogy elkapom a cikeszt, belém csapódik egy gurkó és leájulok a seprűről. Már háromszor megesett velem, hát nem vagyok peches?!
Na de jó lenne már tudni, hogy hol vagyok…
- Anya, kérlek! Hadd maradjak még! – hallottam Cal kérlelő hangját.
- Kicsim, mindjárt letelik a látogatási idő… - Tehát, tényleg kórházban vagyok – Mi is csak azért maradhatunk bent, mert Ginny és Harry elintézte nekünk.
- Kérlek, itt szeretnék lenni, amikor felébred…
- Rendben, de ma maradsz utoljára ilyen sokáig… Kimegyek, iszom egy kávét, legalább most itt vagy mellette te.
- Köszönöm, anya! – hálálkodott Cal. Léptek távolodó zaja hallatszott, majd ajtócsukódás, Dorothy távozott.
- Jaj, Lily… ébredj már fel! – bosszankodott Cal. Úgy döntöttem, hogy erőt veszek magamon és kinyitom a szemem. Ha nagyon profi vagyok, talán még megszólalni is sikerül.
- De türelmetlen valaki… - suttogtam rekedten, és kinyitottam a szemem. Calt mintha áramütés érte volna, úgy pattant fel.
- Lily! – kiáltott fel boldogan, arcán boldog mosoly terült el. – Hogy vagy? – váltott aggodalmas hangnemre.
- Azt hiszem jól, de hol vagyok?
- A Szent Mungóban.
- Uff… ez az a hely, ahova nem akartam bejutni… - mondtam vigyorogva.
- Nagyon aggódtunk érted…
- Mióta vagyok itt?
- Már hetek óta…
- TESSÉK?! Ne már! Ugye, még nyár van?
- Igen, jövő héten kezdődik a suli, tegnap volt James szülinapja.
- De jó, végre nagykorú lett!
- Aha, de szerintem annak jobban fog örülni, hogy felébredtél.
- Mindenki jól van?
- Igen. James is szerzett néhány sérülést, meg mi is, de csak te sérültél meg komolyabban. A felnőtteken egy karcolás sem esett. Ne haragudj, amiért olyan hamar kidőltem – mondta, a hangja, mintha bűntudatosan csengett volna.
- Semmi baj! Nem te tehetsz róla!
- Hol tanultál meg ilyen jól párbajozni?
- Nem párbajozom jól.
- Ne szerénykedj!
- Mi ez a rengeteg dolog az ágyam mellett? – kérdeztem. Az ágyam melletti szekrény tele volt virágokkal, levelekkel és jókívánságokkal.
- A rajongóid küldték…
- A mijeim?! – kiáltottam fel, de Cal csak vigyorgott.
- Hát… híre ment, hogy milyen profin harcoltál, ráadásul megmentetted James Potter életét…
- Megmentettem?
- Félrelökted és az átok téged talált el, aztán meg eszméletlenül és véresem Jamesre dőltél. „Szegényke” meg is ijedt…
- Jé, írt Madison is! Ő honnan tudja?
- Írt egy levelet, amin az állt, hogy sürgős, tehát írtam neki, hogy kórházban vagy kiütve…
- LILY! – rontott be Dorothy és szorosan magához ölelt. – Annyira aggódtunk… - mondta szipogva.
- Jól vagyok.
- Hála Merlinnek!
- Mi lesz a sulival? Ugye, mehetek?
- Biztosan, mindjárt megbeszélem a gyógyítóddal. A szükséges dolgaidat már megvettük az Abszol úton, amiatt ne aggódj. Legközelebb ne hősködj kincsem! De büszke vagyok rád! – mondta könnyes szemmel és kiment.

„Lily!
Hallom, megint bajba keveredtél. Te vonzod a bajt és a baleseteket? Remélem, hogy nagyon hamar magadhoz térsz, nagyon aggódom ám!!! Tehát, amint írásképes állapotba kerülsz, válaszolj!
Egyébként az új tesód, Cal vagy hogy hívják, nagyon rendesnek tűnik… Képzeld, szerelmes vagyok… Na jól van nem nyaggatlak ezzel, majd ha jobban leszel.
Legközelebb akkor halljak rólad, amikor a szerelmemről érdeklődsz… :P
Puszil:
Madison”

Jaj, ez annyira jellemző Madisonra! Na jól van, elteszem magam holnapra, holnap végre kiengednek innen… Tényleg, már vége is a nyárnak… nem semmi hónapok voltak, kár, hogy az augusztus második felét átaludtam… Na, jó éjt!