Könyvsarok - Könyves és fanfic oldal

- Szia! – köszönt egy nálam jóval idõsebb fiú, mikor beléptem angol otthonomba. Nem is ház volt ez, hanem valódi rezidencia, tipikus aranyvér-birtok. Hatalmas kert és még hatalmasabb, több emeletes ház. De úgy az egész barátságos volt.
- Szia.
- Alan vagyok.
- Én Lily.
- Tudom – mondtam, majd két újabb fiú robogott le a lépcsõn.
- Én Caleb vagyok – mutatkozott be egy szõke, kék szemû nagyjából velem egyidõs fiú.
- Én pedig Gerard vagyok – mondta nem túl kedvesen egy szintén szõke és kék szemû fiú.
- Õk a fiaink – mondta Dorothy – Alan tavaly végzett Roxfortban, Gerard hetedéves lesz, Caleb pedig idén kezdi az ötödik évét, mint te.
- De õ még csak tizennégy! – háborgott Alan.
- De Amerikában egy évvel elõbb kezdik a varázslók képzését, így most neki is az ötödév következik. Az persze egyértelmû, hogy õ lesz a legfiatalabb az évfolyamában.
- És ti melyik házba jártok? – kérdeztem.
- Alan és Gerard hollóhátasok, de Caleb griffendéles. Te melyikbe szeretnél járni, Lily?
- Nem tudom.
- Szerintem õ a hugrabugba fog kerülni.
- Ne mondj ilyet, Gerard! Ha a Hugrabugba vagy a Mardekárba kerül, az sem szégyen.
- Nálunk Amerikában nem voltunk házakba osztva, de szerintem a griffendélhez nem vagyok elég bátor.
- És okos vagy? – kérdezte Alan.
- Nem tudom.
- Tehát maradt a Hugrabug.
- Amilyen bunkó vagy velem, csodálom, hogy nem a Mardekárba kerültél – vetettem neki dühösen.
- Nocsak! Kicsi Lilikének kinyílt a csipája.
- Fogd be! – sziszegtem, majd a szobám felé vettem az irányt. Remek lesz itt az élet.
- Szabad? – nyílt az ajtó és Caleb lépett be rajta.
- Persze.
- Ne haragudj Alanre, mindenkivel ilyen.
- Nem haragszom. Milyen a Griffendélbe járni?
- Nagyon jó, szuper barátaim vannak.
- Hívhatlak Calnak?
- Persze, a barátaim is így hívnak, csak a szüleim és a bátyáim hívnak a teljes nevemen.
- Sok barátod van?
- Igen, de nagyon jó csak pár darab van.
- Kik õk?
- Albus Potter, Rose Weasley és a barátnõm Roxanne Weasley. Roxy még csak negyedéves lesz.
- Rose és Roxy testvérek?
- Nem, csak unokatestvérek. Roxynak egy bátyja van, õ hetedéves lesz.
- Mint Gerard.
- Igen.
- És Albusnak és Rose-nak vannak testvéreik?
- Igen, egyébként unokatestvérek õk is.
- Tehát Albus, Rose és Roxy unokatestvérek, de nem testvérek. Úristen…
- Hát igen. Kismillió unokatestvérük van.
- Albusnak van egy idén hetedéves bátyja James, aki mellesleg Fred legjobb barátja.
- Bonyolult…
- Rose-nak pedig egy negyedéves Hugo nevû öccse van. Egyébként idõsebb nálad.
- Pech, én korábban kezdtem.
- Még öt unokatestvérük van, de õk már végeztek.
- És õket hogy hívják?
- Victoire, Dominique, Louis, Molly és Lucy Weasley.
- Jó nagy családjuk van, bárcsak nekem is ekkora családom lenne.
- Már van családod, mi… - szólalt meg Cal mosolyogva.
- De Alan és Gerard utál engem!
- Dehogy! Alan mindenkire féltékeny, mikor Gerard volt a legkisebb õt utálta, de mikor én megszülettem, már engem utált, most meg téged. Gerard se egy barátságos figura, mindketten bunkó okostojások – mondta, én pedig nevetni kezdtem. Nagyon hiányzott Madison és Ryan, de Cal nagyon jó fej… Mindig is arról álmodtam, hogy egyszer lesznek szüleim és testvéreim, mert nekem ez eddig nem adatott meg. A szülõk átlagosak, két testvérem borzalmas, de az egyik testvérem igazi testvér. Már ekkor éreztem, hogy Cal és én jó barátok leszünk. Ahhoz sem kellett nagy tudás, hogy Gerard és Alan mindig is utálni fognak, de nem kell velük foglalkozni… forduljanak fel! Csodálom, hogy nem a Mardekárba kerültek.

- Lassan kész a reggeli… lemegyünk? – kérdezte egyik reggel Cal. Nem nagyon bírtam a családi étkezéseket, mert mindig csak veszekedés volt. Ger vagy Alan belém kötött, én visszaszóltam, Dorothy és Earl pedig elkezdtek velünk veszekedni, hogy miért viselkedünk így, de általában a fiúkra volt dühös, nem rám, mondván, hogy én csak most jöttem.
- Oké. A Nagy Családi Idill 8. adása következik… - mondtam, mire mindketten nevetésben törtünk ki. Volt is ok a jó kedvre, hiszen Alan és Ger valamelyik barátjuknál voltak, így végre nyugalmunk volt Calebbel.
- Jó reggelt, Caleb! Jó reggelt, Lily! – köszönt nekünk mosolyogva Dorothy.
- Jó reggelt – mondtuk egyszerre Callal, és megint kitört belõlünk a nevetés.

A reggeli után Earl mosolyogva fordult felénk.
- Van számotokra egy jó hírem. Tudom, hogy neked Caleb eddig nagyon bonyolult volt, hogy Amerikában laktunk, de roxfortos voltál. – kérdõn pillantottam Calra, aki intett, hogy majd késõbb elmagyarázza. – Hát most, kaptam itt Angliában egy aurori állást, hogy visszaköltözhessünk Angliába, az állást nem mástól, mint Harry Pottertõl kaptam. – Tessék? Az a Harry Potter?! Fúha… - És ma vacsorára meghívott minket az Odúba, vacsorára.
- De jó! – kiáltott fel Cal boldogan. – De hogy-hogy nem a saját házukba megyünk?
- Nem tudom, nem kérdeztem.
- De jó, ott lesz Rose és lehet, hogy Roxy is…
- Nem biztos. Az Odúban már csak Arthur és Molly Weasley lakik.
- Odú? – kérdeztem értetlenül. Egy házról van szó? Várjunk csak… Az Odú benne volt a negyedikes mágiatörténet könyvünkben! – Fúha…
- És kik lesznek még ott? – kérdeztem.
- Nem nagyon tudom, de Harry, Ginny, James, Albus, Molly és Arthur biztos ott lesznek.
- Biztos… megjegyezni ennyi nevet…

- Ti tényleg Amerikából jártatok át Roxfortba? – kérdeztem késõbb Caltól.
- Igen. Mikor másodéves voltam, akkor költöztünk Amerikába, de nem akartam sulit váltani.
- Értem.
- És milyen volt az amerikai mágusiskola? – kérdezte izgatottan. Felvettem a szokásos ábrándos arcomat és mesélni kezdtem.

„Félénk arccal haladtam a hatalmas kastély lépcsõin. Sokan voltunk, mind leendõ elsõévesek voltunk. Mindössze két ismerõs arcot láttam, Madisont és Ryant. Mad volt a legjobb barátnõm már akkor is, míg Ryant alig ismertem. Tele voltam félelemmel és kételyekkel, nem tudtam, hogy mi fog történni. Nem rég kaptam egy levelet, miszerint boszorkány vagyok. Nem akartam elhinni, és azt sem tudtam, hogy kihez forduljak. Nem beszéltem senkinek a levélrõl, egészen addig, míg meg nem láttam egy ugyanilyen levelet a barátnõmnél Madisonnál. Már ketten voltunk. Nem sokára egy varázsló keresett fel bennünket, aki elmagyarázta a helyzetet. Akkor nagyon boldog voltam, de most félek. Mi lesz, ha nem leszek elég jó? Mi lesz, ha nem lesz elég mágia bennem, vagy ha ügyetlen leszek?
Kinyílt a nagykapu ajtaja, és mi beléptünk Big Roomba. A Big Room ugyanaz, mint a Nagyterem, csak nálunk így hívják.
- Cozette Monroe! – kiáltotta az igazgató, majd egy fekete hajú lány remegve ült le az elsõsök asztalához.
- Ryan Adams! – kiáltott ismét, mire Ryan is leült az asztalhoz Cozette mellé. És ez így ment tovább… míg…
- Lily Trist! – kiáltott, és én remegõ térdekkel elindultam az asztal felé, és helyet foglaltam Madison mellett. Nem sokkal késõbb egy Heather nevû lány ült a másik oldalamra, remekül elbeszélgettünk. Heather és Madison lettek a szobatársaim, és remekül megvoltunk. Párnacsaták, bulizás… pasizás…”

- Nálunk a Teszlek süveg oszt be minket valamelyik iskolai házba, téged is fog.
- Beállhatok az elsõsök mellé? – kérdeztem egy grimasz kíséretében.
- Nem tudom, de az ciki lenne – mondta, de a hangjában nem sok együttérzés volt, inkább mint, aki mindjárt elröhögi magát.
- Kviddics nálatok is van? – kérdeztem izgatottan, mivel imádtam repülni.
- Naná! Én terelõ vagyok a Griffendélnél. James Potter a csapatkapitány.
- És õ mit játszik?
- Fogó.
- Ne már! Én is fogó vagyok – mondtam csalódottan. Imádtam a cikeszt hajkurászni, ráadásul jól is csináltam.
- Akkor majd jövõre.
- NEM! Én addig nem bírom ki kviddics nélkül!
- Más poszton hogy játszol?
- Végül is… egész jó hajtó vagyok.
- Az jó! Tavaly hetedéves hajtónk volt, így megüresedett a helye.
- De jó! De még az se biztos, hogy griffendéles leszek – mondtam. De én griffendéles akarok lenni! Addig nem állok fel a süveg mellõl!
- Az vicces lenne. Odamész ahova oszt.
- Nem! Majd meglátod! És mi ez az egész? Komolyan Harry Potternél fogunk vacsorázni a legendás Odúban?
- Igen.
- Fúha! – Most ez tényleg komoly? Az az ember, aki legyõzte Minden Idõk Legnagyobb Sötét Varázslóját, Voldemortot? Mekkora varázsereje lehet már… meg a gyerekeinek is, de jó nekik. – Hogyan gyõzte le Voldemortot? – kérdeztem, mire az arcáról lefagyott a nagy vigyor.
- Te… Tudod a nevét? – kérdezte döbbenten.
- Miért ne tudnám?
- Mert mindenki Tudjukkiként emlegeti, még a könyvek is.
- Most, hogy mondod… Én se olvastam róla… mármint a nevérõl… - De akkor honnan tudom a nevét? Így belegondolva, még nem hallottam sehol a Voldemort nevet, pedig biztos vagyok benne, hogy így hívják.

- Gyerekek! Indulunk! – kiabált fel Earl, én pedig gyorsan megigazítottam a külsõmet és már indultam is le a lépcsõn. Jaj, annyira izgulok. Nem mindennap találkozik az ember Harry Potterrel. Calnak könnyû, hiszen õ már ismeri a fiait, és valószínûleg Mr. Potterrel is találkozott.
- Figyelj, Lily! Mutatom…
- Tudom, hogy kell!
- Nem baj, figyelj! – szólt rám Earl.
- Odú! – mondta érthetõen és egy zöld láng kíséretében eltûnt. Ezután Cal következett. Tényleg, én még nem is csináltam ilyet…
- Odú! – mondtam ki, de nem lett túl érthetõ, de talán elvisz a célomig. Hirtelen elsötétedett minden, pörögtem a tengelyem körül, majd nagy koppanással a padlónak ütköztem.
- Au… - nyögtem fel, Cal vigyorogva felsegített. – Nagyon vicces! – mondtam neki bosszúsan majd feltûnt, hogy nem vagyunk egyedül. Jaj, de ciki…
- Sziasztok! – köszöntött mindenkit egy vidám hang. Felnéztem, villámalakú sebhely… Harry Potter áll elõttem!
- Cal! – kiáltott fel egy vidám fiúhang, és üdvözölte Calt. Fekete haja és zöld szeme volt… Várjunk csak…! Nekem is ilyen színû szemem van!
- Hello, Albus!
- Fáradjatok beljebb! – invitált be közben a nappaliba egy kedves nõi hang. Annyian lettünk hirtelen, hogy teljes lett a zûrzavar.
- Earl, Dorothy de jó, hogy itt vagytok.
- Szintén, õ a fiam Cal… - mutatta be az említettet Dorothy.
- Tudjuk – vigyorgott Harry Potter (?!).
- Õ pedig a lányom, Lily… - mutatott be engem is, hirtelen néma csend lett a helyiségben. Ha valaki ránézett volna a Weasley családi órára, akkor azt látták volna, hogy Lily Luna Potter az Odúban van… de nem nézett rá senki… Csak azt nem értem, hogy miért néz engem mindenki így… Fõleg Arthur és Molly Weasley… De Harry és Ginny se semmi… Mi folyik itt?

Irány az Odú!