|
Egy tönkre ment álom
kry 2008.12.27. 22:40
Minden jog Rowlingot illeti.
Kérlek, ha elolvastad, írj kritikát, mert nagyon kíváncsi vagyok, milyen lett!
Nem telejsen hű Rowling családfájához!
1. fejezet: Egy tönkre ment álom
- Lily Luna Potter! Magyarázatot várok, méghozzá most! – kiabált rám az apám, Harry Potter.
- Mit magyarázzak, tök egyértelmű, nem? – kiabáltam vissza.
- Nem, nem egyértelmű! Hogy vihettetek be több tonnányi alkoholt a Griffendél toronyba?!
- Egyszerűen – feleltem kaján vigyorral az arcomon.
Apa nagyot sóhajtott, majd leült az asztalához.
- Miért csinálod ezt? – kérdezte csöndesen.
- Nem csinálok semmit! – válaszoltam.
- Folyamatosan megszeged a házirendet, kétnaponta büntetőmunkára jársz, visszaszólsz a tanáraidnak, Roxmortsból részegen támolyogsz vissza a kastélyba, és nem csinálsz semmit? Mi történt veled?
- Semmi – feleltem.
- Mindenki mindent meg tesz érted, de te nem értékeled. A nagyi még mindig küldi a pulcsikat. A legnagyobb fájdalommal köti bele a pulcsidba a cikeszt. Köt neked, pedig tudja, hogy a sarokba dobod, amint megkapod. Mi lett belőled?
Egy pillanatig nem válaszoltam, elmerengve figyeltem a rég múlt igazgatók portréját, majd lassan válaszoltam:
- Semmi.
- Semmi – ismételte apa. – Semmi nem vagy. Egy nagy semmi vagy. Vagy mondjalak inkább Mindent Lehet Lilynek?
Nem feleltem.
- Szerinted ez helyes?
Továbbra sem mondtam semmit.
- Hogy ilyen vagy? Jamest láttad részegnek annyira, hogy úgy kellett hazavinni? Nem jó gyerek, sőt, rosszfiú, de még így is a szülők csak megnyugodnak, ha a gyerekük Jamesszel lógo. Aztán Albus? Albust szeretik a diákok, pedig összesen, ha kétszer járt büntetőmunkán. De te? A szülők rémálma vagy, Lily. Újra és újra elmondod, jó gyerek leszel. De nem vagy az. És ha így folytatod nem is leszel. Nem tudom, mit rontottunk el. Talán el lettél kényeztetve? Túl sok mindent megengedtünk?
Még mindig nem válaszoltam, tekintetemet Dumbledore képére szegeztem.
- De elmúltak azok az idők, amiket elintézhettél egy legyintéssel. Ez volt az utolsó figyelmeztetés, Lily Luna Potter. Ha még egyszer behivat Minerva, kiveszünk téged a Roxfortból, átiratunk Amerikába, ami a legkeményebb iskola a világon. Nem tudom, vannak-e neked olyanok, mint barátok, de ha vannak, kétlem, hogy örülnének neki, ha itt hagynád a Roxfortot. Nem fogok többet harcolni azért, hogy itt maradhass. Ezekért, amiket tettél, az osztálytársaidat már ötször kicsapták volna. Itt maradhattál. De benned nincs hála. Semmi!
Azzal apa ott hagyott.
Búcsúzás nélkül lépett ki az ajtón.
Egy pillanatig egyedül álltam az irodában, majd megjelent McGalagony.
- Menjen vissza a hálókörletébe – mondta ridegen, mire én bólintottam, és elindultam.
A klubhelyiségben már senki sem volt, csak a buli maradékai.
Vajon meddig maradhattam el? Általában az egész csapat tűkön ülve várja, hogy kiderüljön, megint mit kaptam.
Sóhajtottam, felvettem egy üveget a földről, majd megittam belőle az utolsókortyot.
Zsongott a fejem.
Nem is vagyok rossz ember.
Egyszerűen szeretek mindent kipróbálni. Ezt nehéz megérteni?
A piában nincs semmi rossz, és nem is részegedek le minden este! Oké, ma este odavágtunk, de hát könyörgöm, megnyertük a Mardekár elleni meccset! Tombolnunk kellett. Az első meg másodévesek amúgy se kaptak semmit, szóval tök jó emberek vagyunk.
Szánalom.
Valahogy feltámolyogtam a lépcsőn. Úgy tűnik, mégse olyan hatásos az a lötty, amit Galitól kaptam, kezdem újra érezni a részegséget.
Egy hatalmas lökéssel belöktem az ajtót, majd megszólaltam:
- NEM RÚGTAK KI! PEDIG RENDESEN BERÚGTAM!
A többiek erre nevetve tapsolni kezdtek, én pedig bevágtam az ajtót magam mögött.
- Mondd részletesebben – kérte Maria.
- Áh, nem volt semmi – válaszoltam, miközben ledobtam magam az ágyamra. – Apa összevissza dumált nekem minden hülyeségről, aztán közölte, hogyha még valamit csinálok, átirat Amerikába.
Barátnőim ahelyett, hogy megrémültek volna, nevetni kezdtek.
- Akkor kezdj el pakolni – vihogott Kit.
- Á, ráérek – nevettem. – Na de inkább most mesélj, Zoe, smároltál Iannel?
- De még hogy! – vihogott erre Maria.
- Mit csináltál? – kérdeztem izgatottan.
- Nem csak Iannel smárolt – vigyorgott Kit. – Először Dannel, utána a gyerek összeesett, mert olyan részeg volt.
- Zoe meg átlépett rajta, és odament Ianhez! – folytatta Maria.
- Ian meg majdnem levetkőztette, csak a Gali megjelent – fejezte be már a nevetéstől görnyedezve Kit.
Erre én is nevetni kezdtem, Zoe pedig szégyenlősen vigyorgott.
- Jól van, na – mondta, mire mi még inkább nevetni kezdtünk.
- Egyébként ilyenkor hol van Babbie? – néztem körül, ötödik szobatársunkat keresve.
- Szerintem átment valaki máshoz aludni – felelte Kit. – Nem bírja velünk…
Erre megint nevetni kezdtünk.
- Hajnali kettő, szerintem aludjunk – javasolta Zoe. – Holnap meg kell kérdeznem Iant, hogy…
- Emlékszik-e még rád – fejezte be Maria, mire megint nevetni kezdtünk.
- Neem – felelte mérgesen Zoe, de a többit már nem hallottam.
Befeküdtem az ágyamba, és magamra húztam a függönyt.
Nem mutattam, de valójában elgondolkodtatott, amit apa mondott.
Tényleg rossz lennék? Én nem érzem annak magam…
Nem vagyok rosszabb, mint mások. Csak… iszom, sokat pasizok… De mást nem is csinálok! Oké, néha beszólok a tanároknak, piszkálok néhány embert, de azt James is csinálja! És őt apa sose szidta le annyira.
Fred is mennyi rosszat csinál. Meg Rose se egy szent gyerek. Ja és Hugo sem! Rájuk sosincs panasz, csak rám!
Én jó ember vagyok, csak szimplán élvezem az életet.
De hát ez teljesen normális…
Igazságtalan velem mindenki! Az egész családom ellenem van!
Az ember, mikor kisgyerek, tele van álmokkal.
A gyerekek mindig arra vágynak, hogy hősök legyenek.
De kik a hősök?
Az olyan emberek, mint apa? Akik megmentik a világot egy rossz embertől?
Az olyanok, akik emberek életét mentik meg, azzal, hogy meggyógyítják őket.
Az olyanok, akik enni adnak az éhezőknek?
Az olyanok, akik elkapják a cikeszt, mikor a legnagyobb szükség van rá?
Az olyanok, akik mindig jók voltak, és csak másokért éltek?
Kik a hősök?
Vannak egyáltalán olyanok, hogy hősök?
A hősöknek repkedniük kell, és természetfeletti képességekkel kell rendelkezniük?
Vagy lehetnek átlagos emberek?
Vannak hétköznapi hősök?
Lehet hős egy tizenöt éves lány? Lehet-e újra felépíteni az álmunkat, ha már egyszer összedőlt?
McGalagony mindig azt mondja, hogy bátran kérdezzünk, ha nem értünk valamit.
De ezekre a kérdésekre kaphatok választ valaha is?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Én, Lily Evans