~##~

Augusztus 1.

Tulajdonképpen csöppet sem furcsa, hogy az unokatestvéremnek fogok rövid időn belül könyörögni, hogy győzze már meg drágalátos öcsikéjét, hogy ne tüntessen már olyan ádázul ellenem. Elvégre Hugo igazán nem érdemli meg, hogy megpróbáljak kibékülni vele. Abszolúte, totálisan nem éri meg. Végül is segítettem neki, hogy helyrehozzuk Rita cikkének káros következményeit. Erre meggyanúsít, hogy én írtam azt a cikket. Kezdem azt hinni, hogy Malfoynak igaza van, és tényleg hülye. De egyszerűen nem tudnám elviselni, hogy haragba legyek valakivel, akit ennyire szeretek. Mert tényleg szeretem. Tulajdonképpen, mivel egy idősek vagyunk, unokatestvérek, ráadásul Roxfortban mindketten griffendélesek voltunk, így a fél életünket együtt töltöttük. Nagyon hiányozna, ha nem lehetnék vele. És szeretnék elmenni az ő és Luna esküvőjére is. Biztosan gyönyörű lesz. Így hát, nincs választásom.

***

- Á, Lily! Nem vártalak. Miért nem szóltál, hogy jössz? Akkor csináltam volna valami finomat – mondta Rose Weasley szigorúan, erősen próbálkozva egy hatalmas mosoly elfojtásával.

- Ne haragudj – mondtam -, de a süteménykészítési kényszeredről teljesen elfelejtkeztem.

- Igazán humoros! – húzta el a száját. - Ülj csak le, addig, pedig keresek valami ehetőt.

Leültem az egyik fotelbe, és megvártam. Mikor visszatért, megkínált egy kis aprósüteménnyel, és elkezdtünk beszélgetni. Többnyire ő mesélt, hogy milyen furcsa újra egyedül élni, mióta szakított azzal a férfival, akivel már két éve együtt voltak. Mondta, hogy egy másik nő miatt váltak külön az útjaik, és hogy maga sem tudja miért, de nagyon hiányzik neki. Aztán elárulta, hogy milyen furcsának találja, Hugo és Luna kapcsolatát, s mégis mennyire örül annak, hogy két olyan ember, akit ennyire szeret, megtalálta a boldogságot. Később már csak ültünk egymással szemben, s, éppen amikor azon gondolkoztam, elmondjam-e neki jövetelem legfőbb célját, megtörte a ránk ereszkedett csendet.

- Lily, kérlek, mondd el, miért jöttél most hozzám? Nem mintha bánnám, hogy itt vagy, de úgy érzem még mindig nem tértél a lényegre.

A kis csalafinta, hogy rájött.

- Hát – mosolyodtam el cinkosan -, igazából azért jöttem, hogy megkérjelek rá, hogy próbálj meg beszélni Hugóval.

- Á, értem! – komorult el. - Hallottam, hogy összevesztetek, de azt nem, hogy pontosan min is. El tudnád mesélni?

Én pedig fogtam magam, és elmondtam neki mindent. Az utóbbi napok eseményeit, elejétől a végéig. Tudtam, hogy Sarah mellett ő az egyetlen ember, akire rábízhatom a titkaimat. S mivel Sarah valahol a tengerentúlon koncertezett pillanatnyilag, szükségem volt valakire, akivel megbeszélhetem a problémámat.

- Hát ez lenne a nagy helyzet – mondtam végül csendesen.

- A szavaidból azt vettem ki, hogy drága öcsikém és bájos menyasszonya, nemcsak azért mérgesek rád, mert azt hiszik, hogy te írtad azt a cikket, hanem azért is, mert úgy gondolják, összejátszottál Malfoyjal, és hogy viszonyod van vele. Mellesleg Malfoy szerint, nem csak ők gondolják így.

Szar az élet.

- Lényegében igen. Tudsz segíteni?

- Nem tudom, Lily. Hugo elég nehézfejű, sajnos nagyon hasonlít az apjára – nézett rám komolyan. – De azért megpróbálom megbeszélni vele. Mindenesetre azt javaslom, hogy hallgass Sarah tanácsára, és ne nagyon akarj semmit Malfoytól. Nem könnyű esetnek ismertem meg.

- Te ismered? – néztem rá meglepetten.

- Nos, igen. Egy évfolyamba jártunk Roxfortban.

Ez meg hogy lehet?

- De hát… nekem azt mondta, hogy a Durmstrangba járt.

- Ami azt illeti, valóban öt évig járt a Durmstrangba. Azonban az első két évét a Roxfortban töltötte. Vagyis te azért nem találkozhattál vele, mert te meg Hugo, abban az évben kerültetek be a suliba, amikor elment.

Sokat nem tévedtem, mindössze két évvel idősebb nálam.

- Így már érthető – mondtam közönyösen.

Azért ezt igazán elárulhatta volna!

- Szóval, visszatérve a problémáidra, szerintem válaszd inkább Nicholast, és hagyd Őt békén. A Hugo ügyet, pedig majd én elintézem. Bár szerintem Nicholas ezt az ügyet is jelentősen előremozdítaná, mégpedig pozitív irányba. Ha, mint barátodat mutatnád be Hugónak, rögtön tisztázódni, hogy nem vagytok együtt a Malfoy fiúval.

- Ó! Látom, keményen összefogtatok, te meg Sarah, hogy semmi se legyen köztünk – mondtam enyhe gúnnyal a hangomban.

- Csak nem akarjuk, hogy csalódj. Vagy legalábbis én nem akarom, Sarah gondolataival nem vagyok tisztában – mondta csendesen.

Belegondolva, hogy Andrew Kingről még nem is meséltem nekik…

- Persze – sóhajtottam, majd felálltam.

- Sok szerencsét a randidhoz! – mondta vidáman, miközben kikísért.

- Köszönöm – mosolyodtam el aztán én is.

***

Mindenki azt tanácsolja, hogy döntsek Nicholas mellett, mert ez a legjobb számomra. Na persze, ez a legjobb. Mert aztán ők tudják, hogy nekem mi a jó. Ezen gondolkozom, miközben készülődöm arra a bizonyos randevúra álmaim (sajnos nem egészen szőke) hercegével.

***

Az étterem kitűnő, a vacsora nagyon ízletes, a férfi szívdöglesztő, én meg nagyon be vagyok szarva. Igen, ez a legtalálóbb kifejezés. Teljesen biztos, hogy akar valamit. Néha egészen véletlenül a lábamhoz ér az asztal alatt. Máskor úgy méreget, mint valami prédát. Persze ezt nagyon diszkréten teszi, amikor azt hiszi, nem figyelek, de azért én észrevettem. Jól esik, hogy végre van egy férfi, aki nem csak részegen akar tőlem valamit, ennek ellenére, egyre inkább kezdek kétségbeesni. Pincér, kérek még egy kicsit abból a finom vörösborból!

***

- Nem lenne nagy baj, ha hazakísérnélek, Lily? – kérdezte tőlem Nicholas.

- Nem, nem, nyugodtan hazakísérhetsz! – mosolyodtam el.

Azt hiszem egy kicsit be vagyok csípve. Ne értsetek félre, nem vagyok részeg. Most tényleg nem. (Bár igaz, hogy ha így folytatom, rövid úton alkoholista leszek.) Még hoppanálni is tudok egyedül. Csupán kicsit kevésbé vagyok gátlásos, mint a vacsora elején.

- Nos, akkor itt vagyunk! – mondta az épp mellettem hoppanáló férfi.

- Igen. Köszönöm a vacsorát, Nick! – néztem a szemébe.

Most úgy érzem, hogy ezek a fekete szemek is tűzbe tudnának hozni. De valahogy bizonyos szürkéknek jobban örülnék.

- Igazán gyönyörű vagy ma este! – bókolt Nick fejét félredöntve.

Most erre mit mondjak?

- Hát, köszönöm szépen.

Kezdem unni, hogy mindent csak köszöngetek.

- Igazán nincs mit! – mondta, egyre közelebb hajolva.

Az ajakait finoman érintette az enyémekhez. Nem volt erőszakos a csókja, csupán csak egy leheletnyit érződött, hogy mennyire türelmetlen már. A kezeit a derekamra fonta és úgy csókolt tovább. Nyelvével lágyan simogatta nyelvemet, majd zihálva vált el tőlem.

- Nem… nem akarod kinyitni az ajtót? – kérdezte vágytól égő szemekkel.

Kinyitottam. Betolt rajta, majd bevágva az ajtót maga után, a karjába kapott, és megindult velem a hálószoba irányába. Finoman fektetett le az ágyra, és ismét lecsapott az ajkaimra. Sokáig csókolóztunk, aztán finoman elkezdte lehúzni a ruháinkat. Végigcsókolta a testemet, én pedig szemérmetlenül nyögdécseltem. Nem éreztem lelkiismeret furdalást, hogy valaki olyannal fekszem le éppen, akire csak barátként tekintek. A vacsora közben ugyanis rájöttem, hogy Nick csak barát lehet, nem több. Ebben a pillanatban azonban, nem akartam a következményekkel foglalkozni. Nem akartam arra gondolni, akit valójában szeretek. Malfoyra. S a bor jótékony hatása, és az, hogy már régen volt, amikor utoljára érintett így férfi, megtette a magáét. Merengésemből az zökkentett ki, hogy megéreztem az ajkát a legérzékenyebb pontomon. Hosszú ideig kényeztetett, s miután elértem azt a bizonyos pontot, már éreztem, ahogy férfiassága keményen feszül neki a combomnak. Elengedtem magam, s hagytam, hogy belém hatoljon. A mozgása egyre gyorsult, s mindketten egyre hevesebben vettük a levegőt. Végül egyszerre értünk el abba az állapotba, amit a franciák csak kis halálként emlegetnek.

~##~

Augusztus 2.

A plafont fürkészve, felmerül bennem a kérdés, hogy életem egyik nagy hibája szuszog mellettem. Azt hiszem nem kellett volna hagynom magam tegnap. De hát én is ember vagyok! Igazán nem nagy bűn, hogy vágyok olyan érintésekre, amit attól, akit valójában szeretek, nem kaphatok meg! De most mit fogok tenni Nickkel? Mégse dobhatom ki, csak úgy. Ezt még át kell gondolnom.

Mi ez a zaj? Mégis ki az az idióta, aki hajnali tizenegy órakor kopogtat az ajtómon?

***

- Malfoy? –néztem értetlenül az ajtóban álló szőkeségre.

- Jól látod! – villant meg a szürke szempár, miközben végigmért. – Cuki a pizsamád, Potter!

Őszintén szólva, nem is nagyon foglalkoztam vele, hogy milyen pizsamát kapok magamra hirtelen. Meztelenül mégsem nyithattam ajtót.

- Miért jöttél? – kérdeztem hűvösen, bár eléggé érzékenyen érintetett, hogy egy valóságos isten áll előttem.

- Nos, gondoltam meghívlak a délutáni kviddicsmeccsünkre. Nagyon fontos mérkőzés lesz. Aztán pedig szeretnélek bemutatni valakinek – mondta magabiztosan.

- Meghívni, mi? Nem találod úgy, hogy tartozol előtte valamivel?

- Mire gondolsz? – nézett rám hirtelen teljesen ártatlanul.

- Mondjuk, egy bocsánatkérés?

- Miért kéne bocsánatot kérnem? – villantak megint a szürke szemek.

- Talán, mert kitaláltad, hogy szerelmes vagyok beléd, és nem volt igazad? – segítettem ki.

- Ó! Egy Malfoy sosem kér bocsánatot. Egyébként meg, nem tévedtem.

- Egy Potter, pedig sosem fogadja el a nemleges választ. Egyébként meg, de igen.

- Mi de igen? – hallottam meg hirtelen egy álmos hangot a hátam mögül.

Láttam, ahogy Nicholas lép mögém.

- Ki ez a férfi? – kérdezte Scorpiusra meresztve a szemét.

- Hát, ő…

- Lily egyik barátja vagyok. A nevem Scorpius Malfoy. Nagyon örülök – mondta Malfoy, miközben hideg szürke szemeivel Nicket nézte, s kezét nyújtotta felé.

- Nicholas Edward Jones. Én is örülök, hogy megismerhetem! – mondta Nick, miközben kicsit zavarba jött a vele szemközt álló férfi pillantásától.

Várjunk csak! Ilyen pillantást, csak akkor szokott produkálni, amikor dühös valami miatt. Talán féltékeny Nicholasra?

- Látom zavarok, úgyhogy ha nem haragszotok meg, akkor én el is megyek! - mondta, majd felém fordult, s arcán semmilyen érzelem nem tükröződött. – Délután várlak a meccsre. Utána keress meg.

Biccentett és távozott, kínos csöndet hagyva maga után.

***

A következőkben előadtam Nicholasnak egy nagyon hülye magyarázatot arról, hogy miért is ne randizzunk többet. Elég átlátszó lehettem, tekintve, hogy a végén annyira megsértődött, hogy én csak kihasználtam, (ami tévedés, hiszen nem én másztam rá saját magamra) és pénzt akartam kicsikarni tőle a mellesleg nagyon szar (szerinte), újságomhoz. Így aztán egyúttal sikerült elszalasztanom egy lehetséges pasijelöltet és befektetőt. És mindennek az eredménye mi lett? Egy nagy semmi, az. Illetve kaptam egy meghívást, attól a pasitól, aki amellett, hogy az egyik legnépszerűbb és leghelyesebb férfi Angliában, nyugodtan indulhatna a világ legnagyobb tahója címért.

A legnagyobb csalódás mégis az volt, hogy Malfoy ott talált minket a lehető legfélreérthetetlenebb helyzetben, és még csak a szempillája se rebbent. Tulajdonképpen lehet, hogy csak azért volt dühös, mert megzavarták abban, ahogy épp elkezdte kifejteni, a Lily-miért-is-van-annyira-belémesve elméletét. Bár lehet, hogy a történteket figyelembe véve, már kiverte ezt az elméletet a fejéből.

Olyan pokolian rossz, hogy egyszerűen nem tudok rajta kiigazodni. Ellenben úgy tűnik, ő úgy olvas bennem, mint egy nyitott könyvben. Ez olyan igazságtalanság. Nem ér, hogy valaki ennyire piszkosul tökéletes. Persze a modorát leszámítva. Mondjuk az is igaz, hogy valószínűleg csak velem viselkedik így.

Lehet, hogy nem kéne elmennem a mai meccsre. Hátha megint találkozom Hugóval, és még nem békélt meg. Habár, Rose is lehetett gyors… Mégis el kéne mennem, hogy láthassam Malfoyt. Úgy értem csak azért, mert biztos valami fontosat akar mondani. Hm. Menni vagy nem menni?

Sajnos túl jól ismerem magam ahhoz, hogy tudjam, el fogok menni…