Könyvsarok - Könyves és fanfic oldal

Csak fogadás volt… Ennyit érek neki, az érzéseim, a szerelmem, minden csak játék volt a számára, semmi nem számít, csak az, hogy neki mindene meglegyen. Miért hittem azt, hogy megváltozott? Õ soha nem változik meg, mindig ilyen marad, nem lesz képes arra, hogy kinyissa a szemét, hogy lásson, hogy rám nézzen! Ha csak egyszer, egyetlen egyszer más emberként látna, ha nem õ lenne, hanem valaki más… Akkor nem játszana az érzéseimmel, akkor talán megértene, és nem tenne még egy lapáttal a kínjaimra.

Nem tudok tovább itt maradni, érzem, hogy minden szem rám szegezõdik, és a választ keresik bennem, és csak arra várnak, mikor kezdek majd hangosan zokogni, mikor esem össze holtan, mikor ugrom ki az ablakon… Egyik sem áll szándékomban, elõttük biztosan nem, hiszen akkor percek alatt megtudja Õ is, aki csak erre vár. El kell mennem innen, nem maradhatok örökké itt, az ablak mellett, ahol két oldalról támadnak. Az egyik oldalon ott vannak a diákok, akik pletykaéhségben szenvednek, és ha csak a leendõ szóbeszédekre gondolok, máris elönt a melegség. Nem az a jólesõ melegség, hanem a kín, az arcomba szökkenõ pír, és a mardosó fájdalom keveréke ez. A mások oldalról pedig a nyitott ablakon beáramló szellõ hûti a kedélyeimet. Nekem most nem erre van szükségem, hanem arra, hogy valahol egyedül lehessek… Elindultam a kijárat felé, és éreztem, hogy megannyi szempár szegezõdik rám, de nem néztem rájuk, csak a földet bámultam. Kisiettem a Griffendél-toronyból, és onnantól nem is néztem, merre tartok, újra a gondolataimba mélyedtem.

Eddig is eleget szenvedtem már miatta, nem volt se éjszakám, se nappalom, amikor ne jutott volna eszembe, hogy mennyire szeretem. Amikor idétlenül randiért könyörögtem, nem egyszer azt hittem, vége az életemnek, hiszen nagy megaláztatás volt, amint az iskola minden tanulója engem nézett, és kinevetett. Õ gyûlölte bennem azt a stílust, amit ilyenkor használtam, és én is, nem vagyok ilyen, mégis így kellett viselkednem. Egyszerûen nem viseltem volna el a megaláztatást, ellensúlyoznom kellett valamivel, valami olyannal, ami nekem jobban fájt, mint Neki, ami nekem volt a kellemetlenebb. Ezért hiszi rólam mindenki, mindmáig, hogy egy öntelt, egoista, arrogáns fiú vagyok, valaki, aki nem törõdik másokkal, aki azt hiszi, hogy mindent megkaphat…

De nekem nem kell semmi, és senki, csak Õ, aki soha nem lehet az enyém igazán. Túl messzire mentem, nem értettem a szép szóból, se a csúnyából, nem törõdtem a visszautasítással, becsaptam önmagamat. Azzal áltattam magam, hogy csak kéreti magát, és többet akar a szép szavakból, többet tõlem, többet belõlem. Tévedtem. Semmit nem akart, csak azt, hogy ne lásson többé, nem hazudott, Õ õszinte volt minden alkalommal, kivéve az utolsót…

- Szia, Evans!
- Potter… - Elejtette az egyik könyvét, amit én készségesen felvettem neki.
- Köszönöm.
- Meghálálhatod egy randival!
- Jaj, Potter! Hányszor mondjam még, hogy nem akarok veled randizni!
- Egyszer se mondd többé! Inkább mondd helyette, hogy akarsz!
- De nem akarok hazudni neked!
- Most hazudsz, amikor letagadod a vágyadat!
- A hátam közepére se kívánlak, te piperkõc egókirály!
- Tudom én… Nem oda, hanem egy randira kívánsz!
- Ajj, Potter, egyszer még megemlegeted ezeket a beszólásokat!

Igaza volt, megbántam minden egyes kérésemet ebben a témában, és csak azt kívánom, bárcsak ne történtek volna meg… Sajnos az idõben nem tudok utazni, nem tehetem ezeket meg nem történtté. Miért kellett nekem ilyen erõszakosnak lennem?! El kellett volna fogadnom, hogy a szerelem nem mindig talál viszonzásra, de nem tettem. Meg akartam gyõzni õt, hogy szeret, talán nem is õt, hanem magamat… Minden két hete szombaton kezdõdött, és minden a mai estén végzõdött. Beleegyezett egy randevúba, én pedig a fellegekben jártam, boldog voltam, hogy végre nem akar titkolózni elõttem. Olyan romantikus volt az egész, olyan meghitt, annyit készültem rá, és mindent elterveztem, Õ pedig az egészet csak arra használta, hogy még jobban magába bolondítson. Sikerült is neki, azzal a rengeteg kellemetlenséggel, amit okozott, elérte, hogy igazán szeressem õt. Ez alatt a tíz nap alatt rájöttem, hogy a szerelemhez nem csupán a vonzalom, és a hormonok okozta érzések kellenek. Nem, ez a fogalom több ennél, hiszen vonzódni akár egy könyv szereplõjéhez is tud az ember. Az igazi szerelemhez szükség van szeretethez, hogy érezd, a másikat jóban, rosszban el nem hagyod, hogy nem tudod elképzelni a további életedet nélküle, hogy amikor este lefekszel aludni, érzed a hiányát, és csak a vágy tartja benned a lelket, hogy igen, másnap találkozni fogunk! Az érzés, hogy kész lennél meghalni Érte, el tudnád dobni a saját életed, csak azért, hogy biztosan tudd, Õ megmenekül.

Ez az igazi szeretet, ami nélkül a szerelem mindössze néhány üres szó, és értelmetlen cselekedetek. Ez sokáig belõlem is hiányzott, de most már ott van a háttérben, és szépen lassan behálózza minden porcikámat. Ha Lily nem mondta volna azokat, amiket mondott, akkor ennek örülnék, de így, egyenesen fáj minden cseppje ennek az érzésnek. Haragudni akarok rá, amiért így bánt velem, de nem megy, egyre csak érzem, hogy ennek ellenére egyre jobban szeretem. Kínoz valami itt belül, nem tudom mi az, de már nem bírom sokáig magamban tartani minden kínomat, egyszer az én poharam is kiborul…

Igen, van egy láthatatlan pohár minden ember feje felett, amibe a kínok, szenvedések, elfojtott érzések folynak bele. Ha az ember minden ilyet magába fojt, akkor ez a pohár egyre csak feltöltõdik, aztán mikor már tele van, magától felborul, és az embert elárasztja a mérhetetlen szenvedés, és nincs megállás, újra felszínre törnek a fájdalmas pillanatok… Olyan ez, mint egy seb, amelyet ha felszakítasz újra felbugyog a friss vér, még erõsebben, mint hajdanán.
Érzem, hogy már inog felettem a pohár, és dõlni készül, de nem engedem, nem akarok visszagondolni Rá, aki miatt minden bajom létezik. Egyszerre szeretem, és gyûlölöm, tudom, hogy az Õ hibája, mégis a sajátomnak érzem. Talán azért, mert mind a ketten hibáztunk, nekem nem szabadott volna erõltetnem a dolgot, neki pedig tûrnie kellett volna.
Ez az emberek hibája, képtelenek tûrni, megtartóztatni önmagukat.

Nem tudtam tovább elmélkedni ezekeken, mert megjelent valaki, aki talán lelki támaszt nyújthat nekem, az egyetlen, aki nem nevet rajtam. Az én komolytalan, mégis komoly legjobb barátom, aki még soha nem adott alkalmat arra, hogy elvehessem tõle a bizalmamat. Sirius Black még soha nem küldött el ha problémám volt, mindig meghallgatott, ha kellett, még arra is képes volt, amire talán senki más kedvéért nem: komoly volt.
- James, valami baj van?
- Lily elmondta, hogy csak egy fogadás volt, Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt? címmel. Én voltam a célpont, engem kellett elveszítenie.
- Jesszus! Ez csaj meghibbant… És mit mondtál rá?
- Szakítottam vele. Ezt akarta, megkapta…
- Te, hõsszerelmes! Néhány napja kis híján megölt, és te mégis csak akkor szakítasz vele, amikor kiderül, hogy õ ezt akarja?!
- Tapmancs, te ezt nem érted! Ez… ez az érzés… Szeretem õt!
- A szerelem kínoz téged, barátom!
- Igen, tudom. Mintha valami belülrõl marcangolna, annyira fáj! És a legrosszabb, hogy nem tehetek ellene semmit…
Nekidõltem a folyosó falának, és lassan leültem, csak úgy, a földre. A látásom elhomályosult, éreztem, hogy valami hûvös folyik végig az arcomon, és még egy, még egy, és még rengeteg. Sirius mellém ült, hátba veregetett, és mindössze ennyit mondott:
- Sajnálom…
Örülök, hogy nem állt neki hosszan szónokolni, azt nem éltem volna túl. Egyre csak arra gondoltam, hogy milyen jó volna meghalni, és nem érezni semmit…

Kínzó szerelem