Mióta Jessel együtt vagyunk, mindenki megbolondult. Komolyan. James nem örül neki. Alnak, hogy idézzem "tök mindegy, csak nekem ne kelljen huzamosabb ideig egy fedél alatt lennem azzal a csávóval". Lucy nem tudja, hogy örüljön neki, vagy ne. Wood nem áll szóba velem. Scorpius pedig... Na, hát ez érdekes. Elmesélem. Szóval már nagyon rég beszéltem vele, ami nem volt melepő az után a kis félreértés után. Meg amúgy is túl elfoglalt, mióta Rose-zal megint járnak. Aztán egy héttel azután, hogy Jessel összejöttünk, hirtelen sürgően beszélni akart velem.
Nem igazán értettem, hogy miért rángat be egy üres osztályterembe, amikor én épp késésben vagyok mágiatöriről. Végül is, nekem van igazam, miért pont most jutott eszébe, hogy ápolja a mardekáros-griffendéles kapcsolatokat? Szóval nagyon bosszúsan néztem, de nem nagyon zavartatta magát.
- Figyelj, Scorp, neked biztos megengedik, hogy ellógj óráról, de nekem nem nézik el, szóval... - kezdtem, de a szavamba vágott.
- Most akarok beszélni veled - mondta határozottan.
- De miért pont most? - kérdeztem az órámra nézve.
- Most érünk rá - vonta meg a vállát.
- Csak a magad nevében... - morogtam. Leültem, és várakozva néztem rá. - Hallgatlak.
- Azt hallottam, hogy te, és az az Evans...
- Pf... Miért van ezen mindenki így fennakadva? - kérdeztem szemforgatva.
- Az egy bájgúnár - fintorgott.
- Nem igaz! - tiltakoztam.
- De igen.
- Szóval most megpróbálsz lebeszélni róla?
- Igen, ez volt a tervem.
- Akkor tegyél le róla. James is megpróbálta. Miért hiszem azt, hogy lelki rokonok vagytok?
- Mert nem vagy normális. - Na kösz. Mindig olyan barátokra vágytam, akik lehülyéznek.
- Miért kéne dobnom Jesst? Mi az, ami nem tetszik benne?
- Nem hallottad még, milyen pletykák keringenek róla?
- Nem - mondtam ki az igazságot. - És nem is vagyok rá kíváncsi - Néztem fenyegetőn, mert láttam, hogy már nyitja a száját. - Tudod, Scorp, a pletyka attól pletyka, hogy nem igaz.
- De van valóságalapja!
- Az a legenda... - nevettem.
- És a pletykának is van. Én úgy hallottam, hogy a hátad mögött Amy Wilsonnak udvarol.
- Na jó, én mentem - mondtam, és kislisszoltam.
Persze, sikeresen elkéstem az óráról. Még jó, hogy Binns komálja a Pottereket.
Nem akartam, hogy Scorpius lássa, hogy tulajdonképpen én is gyanakszom, de azért így van. Jess néha eltűnt, és én is hallottam a pletykákat. Igaz, hogy nem vagyok szerelmes Jessbe, de azért sértene, ha teszem azt, megcsalna. De azért azt nem hiszem. Az emberek olyan bizalmatlanok tudnak lenni…
Ahogy ezen godolkoztam, Lucy megbökött. Boszúsan néztem rá, végül is, az is lehet, hogy kivételesen figyelni akarok, erre ő nem hagy! Bár nem akartam figyelni, de az részletkérdés. “Mi van?” – küldtem felé egy kérdő pillantást.
- Hol van Jess? – suttogta halkan.
- Nem tudom – néztem körbe. Elég abszurd, hogy csak most veszem észre, hogy a fiúm nincs a teremben, ahol ülnie kéne. Két paddal mögöttem. És most nincs ott. De hol lehet?
Kikéretőztem a mosdóba, és elindultam, hogy megkeressem Jesst, ami elég merész vállalkozás egy ekkora épületben, de a női megérzésem azt súgta, hogy nincs messze. Találomra elindultam a mosdó felé, hogy azért mégse hazudjak akkorát. És lám… az egyik teremből kuncogás hallatszott. Nem gondoltam, hogy Jess az. Csak kíváncsi vagyok. Benéztem és… a drága fiúm éppen azzal volt elfoglalva, hogy a falnak dőlve smároljon egy lánnyal. Nem, nem Amy Wilson volt, de nem kizárt, hogy Amy sem tud a “harmadik személyről”.
- Köhöm… - köszörültem meg a torkom. Szétugrottak. Jess először elsápadt, aztán elvörösödött.
- Lily… - vigyorgott zavartan.
- Azt hiszem, én megyek – mondta a lány, és kislisszolt.
- Ez meg mi a franc volt?! – kérdeztem dühösen. Nem csoda, hogy dühös voltam. Az első fiúm most csalt meg. Egy hét után. Kérdem én, hol ebben az igazság?
- Ugyen már, Lily – nyerte vissza a hangját. – Te sem gondoltad ezt az egészet komolyan, nem?
- De – néztem rá szemrehányóan.
- Hát, tulajdonképpen, ha ennyire ragaszkodsz hozzám – mondta elviselhetetlen hangnemben. -, én megbocsátok.
- Hogy TE bocsátasz meg? – nevettem hisztérikusan. – Szóval, szerinted én ragaszkodom hozzád – léptem közelebb.
- Nagyon úgy tűnik – mondta szenvtelenül.
- Úgy látod? – Még egy lépéssel közelebb léptem.
- Igen. – Hm. Ez volt az a szó, amit már nem kellett volna kimondania. A saját érdekében. Akkora pofont kevertem le neki, hogy majdnem hanyattesett, aztán mikor magához tért, csak tátogni tudott. Én meg sarkon fordultam, és visszamentem mágiatörire. Ezt nem fogja megúszni ennyivel. Dühös voltam, de meg is könnyebbültem. Végül is, jól éreztem magam vele, de nem volt meg az a plusz, ami kell... Csak azt enm tudom, mit fognak ehhez szólni a többiek.

- Mi az, hogy dobtad? – nézett rám Lucy. A tekintete erősen emlékeztetett egy elmebajoséra.
- Megcsalt – mondtam ki nemes egyszerűséggel, minden érzelem nélkül. Lucy arca egészen fura árnyalatot vett fel.
- Pedig olyan aranyosnak tűnt – kesergett.
- Ne a borítója alapján ítélj meg egy könyvet! – mondtam nagy bölcsen.
- És nem vagy szomorú? – fürkészte az arcom.
- Nem – mondtam őszintén. – Ne kérdezd, hogy miért. Vagyis, azt hiszem, nem voltam belé szerelmes. Viszont dühös vagyok. Ezt nem ússza meg ilyen könnyen!
- Bosszú? – Csodálkozva nézett rám, pedig tudhatta volna, hogy nem hagyom ennyiben.
- Az.
- Te tudod – vonta meg a vállát. – De rám ne számíts! Ez a ti dolgotok.
- Olyan nincs, hogy mi. Ő van, meg én van, de mi, az nincs! – világosítottam fel.
- Tök mindegy – forgatta meg a szemét. – Na, én léptem párbajszakkörre! – És ott hagyott.
Amikor magamra maradtam, jobb dolgom nem lévén felütöttem drága nagyanyám megfakult naplóját.
Már rég olvastam bele, nem igazán volt időm. Hiányzott már, hogy az ágyamon hasalva, egyik kezemmel Gombócot simogatva beletemetkezzek egy jó könyvbe – vagy épp naplóba.
Annyira belemerültem, hogy majdnem lekéstem az edzésünket. Szerencsére megnéztem az órát. De már csak tíz percem volt, úgyhogy kapkodnom kellett, hogy odaérjek. Mire kiértem, az egész csapat a pályán volt, és nem tűntek túl boldognak. Nem csodálom, annak ellenére, hogy április van, jeges szél fúj. Na jó, talán nem jeges, de elég hideg ahhoz, hogy egy csapat kviddicsjátékosnak elmenjen a kedve a repkedéstől.
- Sziasztok, bocsi a késésért – néztem Jamesre.
- Szia Hugi. Azt hittem, öt éves korod óta ismered az órát – mondta gonoszan kedves bátyám.
- Kösz.
- Akkor, most, hogy mindannyian itt vagyunk, el is kezdhetjük. Felszállás! – adta ki a parancsot a csapatkapitány.
Elrugaszkodtam a talajtól, ahogy a többiek is. A hirtelen jött légáramlat az arcomba csapta a hajamat, amitől nem láttam semmit, de aztán sikerült megtisztítanom a látóteremet.
A hideg levegő csípte az arcomat, a széltől pedig könnyezett a szemem, szóval nem volt egy leányálom.
A többiek már nagyban játszottak odalent, én pedig keresni kezdtem a cikeszt, de sehol sem láttam. Megint lenéztem, és Woodon akadt meg a tekintetem. Nem vette észre, hogy nézem, egyrészt, mert túl messze voltam, másrészt, mert a kvaffra koncentrált. Megint rám jött a lelkiismeret furdalás, úgyhogy inkább újra keresni kezdtem a cikeszt, hogy eltereljem a gondolataimat. És mit ad isten? Ott lebegett kb. ötven méterre tőlem. Ráhajoltam a seprűmre, és célba vettem. A következő pillanatban már a markomban volt a kis aranylabda, szárnyaival bágyadtan verdesett. Láttam, hogy a többiek még játszanak, úgyhogy újra elengedtem. Párszor körberepült, aztán eliramodott a karikák irányába. Adtam neki egy kis egérutat, aztán utána suhantam.
Eltűnt a szemem elől, aztán megint megláttam. Wood mellett lebegett, mintha csak azt várná, hogy odamenjek. Úgy tettem, mintha nem venném észre, hátha továbbáll de makacsul egy helyben maradt. Ha harc, hát legyen harc. Megcéloztam, és felé indultam, még mindig egy helyben lebegett, aztán a markomba zártam. James ezt látva az órájára nézett.
- Pont jókor. Vége, emberek! – kiáltotta.
Rámosolyogtam a tőlem pár méterre leszálló Woodra, de ő konokul másfelé nézett. Ha neki jó így, hát nekem is.
Sokáig szöszmötöltem az öltözőben, ő maradt utoljára, meg persze én. Odaléptem hozzá.
- Rob... – mondtam kicsit bátortalanul. – Haragszol még rám? – Az arcát fürkésztem, hátha le tudok róla olvasni valamit, de konokul bámulta a szemközti falat.
- Rob – kezdtem újra. -, sajnálom, tényleg! Neked volt igazad – próbálkoztam, de elszánt arckifejezéssel bámulta azt a rohadt falat.
- Ne játszd már a sértődöttet! – csattantam fel.
- Látom, magadra találtál. – Pf... Jobb volt, amíg meg sem szólalt.
- Most miért csinálod ezt? – kérdeztem nyugalmat erőltetve a hangomra.
- Mit?
- Ne nézz hülyének, jó?
Szomorúan nézett rám. Ne értettem, Most miért néz így? Istenem, de aranyos...
Gyorsan a cipőmet kezdtem tanulmányozni, nehogy észrevegye, hogy mire gondolok. Ki tudja, hogy ért-e az oklumenciához.
Nem néztem rá, de éreztem, hogy néz. Aztán fogta a cuccát, és szó nélkül otthagyott. Hallottam, hogy csukódik az ajtó, de nem mentem utána. Minek? És különben is, mi az, hogy én szaladjak egy fiú után? Hát nem fogok.
Lassan indultam vissza. Nem akartam utolérni. A Griffendél-toronyba menet találkoztam Scorpiusszal.
- Nekem volt igazam! – támadott le rögtön. – Megmondtam, hogy ne bízz benne!
- Ez most boldoggá tesz? – fintorogtam.
- Nem, csak megjegyeztem. És sajnálom, hogy szakítottatok.
- Fenét. Örülsz neki.
- Leküldenéd Rosie-t?
- Aha.
Még postásnak is néz. Leküldtem Rose-t, aztán írtam levelet anyáéknak.
Fogtam egy könyvet, és lementem a klubhelyiségbe. James a „meghódítom-Lanát” akcióján dolgozott. Lana éppen az egyik barátnőjével beszélgetett, James pedig körülugrálta, de Lana rá se fütyült. Kedves bátyám megunta a felesleges erőlködést, és letelepedett mellém.
- Feladom – mondta fáradtan.
- Ugyan, a remény hal meg utoljára! – bíztattam.
- De nem is figyel rám! Nem érdekli, hogy milyen kviddicsjátékos vagyok, hogy nézek ki, hogy Potter vagyok, SEMMI!
- Hm. Gondoltál már arra, hogy vele foglalkozz?
- Ezt hogy érted?
- Szerintem jobb lenne, ha nem magadat fényeznéd, inkább keresd meg a gyengepontját. Mindenkinek van.
- Aha... Megpróbálom.
Úgy tűnt, mély gondolkodása esett, úgyhogy nem is zavartam. Végül felállt, és visszament Lanához, akit időközben otthagyott a barátnője. Leült mellé, és beszélgetni kezdtek. Egy darabig néztem őket. Valaki lehuppant mellém.
- Szia Hugi – mondta fáradtan.
- Szia Al. – Úgy látszik, ma én vagyok a családi tanácsadó.
- Miben segíthetek? – kérdeztem a Tudakozó Plusz-t megszégyenítő hangnemben. Idegesen beletúrt a hajába.
- Mitől ájul el egy lány? – kérdezte.
- Mondhatnám, hogy fordult Jameshez, de a jelen körülmények között... – néztem Lanára, aki unottan hallgatta Jamest. – Azt hiszem, én jobban segíthetek. De szerintem először nézzük azt, hogy mi az, amit utál egy lány.
- Tőlem – forgatta meg a szemeit.
- Szóval, ha azt akarod, hogy odalegyen érted, akkor először is ne légy egoista. Nem, Jamest nem azért bírják a lányok. Nem tudom, feltűnt-e... nehezen vallom be ezt, de James elég jól néz ki. Szóval nem kell nagyon szerénynek lenni, vagy nagyon magabiztosnak. Keresd az arany középutat! Egészséges önbizalom, ez a kulcsszó.
- Oké, eddig értem. De mit mondjak neki?
- Tök mindegy. Tetszel neki?
- Ezt én is szeretném tudni... – morogta.
- Beszéltetek már egyáltalán?
- Aha. Tegnap SVK-n megkérdezte, hogy segítenék-e neki. Megmutattam, hogyan tartsa a pálcáját.
- Jaj, Al, te olyan vak vagy! Világos, hogy tetszel neki! Ajánld fel, hogy délután gyakorolsz vele!
- És ha nemet mond?
- Dehogy mond nemet. Csak hívd el!
- Oké, de ha nem jön össze, kinyírlak!
- Majd, mesélj, hogy mi volt! – álltam fel.
- Rendben.
- Jó éjt! – indultam el a lányok hálókörlete felé.
- Hugi, várj! Miért vesztél össze Robbal? – bökött az illető felé, aki a klubhelyiség másik végében szenvedett látványosan a bájitaltan házival, és akiről eddig igyekeztem tudomást sem venni.
- Hülye voltam – foglaltam össze tömören a lényeget.
- Akkor miért nem mész oda kibékülni?
- Már próbáltam.
- Talán ha segítenél neki – vigyorgott furán, mintha tudna valamit. Pedig nem. Csak azt hiszi.
Megvontam a vállam, és Rob felé indultam. Próba szerencse.
- Segítsek? – ültem le mellé mosolyogva.
- Ha muszáj – mondta, de akárhogy is igyekezett, nem tudott elfojtani egy mosolyt.
- Hm, jól látok? – nevettem.
- Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy a mosoly a legrövidebb út két ember között.*
- Valami lökött csaj lehetett – kuncogtam.
- Aha, az volt - mondta immár vigyorogva.
- Nem tőlem tudod, de a csaj sajnálja, hogy olyan undok volt veled – súgtam a fülébe.
- Tényleg? Nos, ha találkoznál vele, mond meg neki, hogy bármilyen undok tud néha lenni, nem tudok rá haragudni. Tudod, nehéz olyannal haragba lenni, akinek ilyen szép szeme van.
Aztán felállt, fogta a félkész bájitaltan dolgozatát, és otthagyott.

*Utalás az ötödik fejezetre. (Még hogy nimfa?!)