Megfordultam, hogy visszainduljak a saját klubhelyiségembe, de akkor megfogta a karom, és visszahúzott. Közelebb hajolt, aztán...
- Hé, Lily, épp téged kereslek! – Lucy fordult be a sarkon. A pillanat varázsa szertefoszlott, mi pedig szétrebbentünk. Jess csalódottnak tűnt, Lucy zavartnak, én pedig... Egy kicsit dühös voltam, de inkább meglepett. Mármint nem Lucy. Hanem hogy Jess rögtön le akart smárolni. Fura, de ebben az évben már ez a harmadik fiú (vagy talán negyedik?), aki le akar smárolni. Nézzük csak, itt van először is Wood. Ezt most nem részletezném. Aztán ott volt Logan. És Scorpius. És mindent összevetve egyikük sem rossz pasi. Szóval, akár elégedett is lehetnék. De! Wood nem érdekel, Scorpius a barátom, Logan pedig hazudott, és nagyon gonosz dolgokat követett el. És itt van most Jess. Akiről még nem derült ki semmi. Bár, amilyen szerencsém van, minimum egy pszichopata tömeggyilkos. Na jó csak vicceltem, végül is jobb félni, mint megijedni.
Tehát, miután Lucy félbeszakította életem legjobb csókját, Jess lelépett, Lucyval pedig felbaktattunk a tornyunkba. Lucy félrevonult az egyik sarokba a lovagjával, és izgatottam sutyorogni kezdtek. Valamiért olyan érzésem volt, hogy rólam. Könyörgöm, ki hallott már olyat, hogy a tulajdon barátnőm a pasijával beszél ki? Elképesztő.

Nekem teljes mértékig kiment a fejemből, amit Wood mondott. Mármint Gombóccal kapcsolatban. Mágikus képességek... Nem is gondoltam rá. Teljesen kiment a fejemből. Egészen addig eszembe sem jutott, amíg egyik nap azt vettem észre, hogy a macskám felszívódott. Csak úgy egyik pillanatról – na jó, óráról – a másikra. Először megpróbáltam hívni. Aztán kitettem neki egy tálka tejet. Ezután kétségbeesetten keresni kezdtem. Ágy alatt, táskában, virágcserépben, és egyéb lehetetlen helyeken, de sehol sem találtam. Na itt estem nagyon kétségbe. Roxy bűbájtan szakkörre ment, Lucy a gyengélkedőn volt, mert egy kicsit megfázott. Én figyelmeztettem, hogy még hideg van egy kövön üldögélni, az én lelkemen nem szárad, ha tüdőgyulladást kap.
Szóval ott álltam a szoba közepén, és újra átéltem I. Gombóc elvesztését. Reményvesztetten huppantam le az ágyamra a sírástól küszködve. És akkor történt valami. Észrevettem, hogy a tej felszíne mozog. De komolyan, mintha egy kis rózsaszín nyelvecske lefetyelne belőle. csakhogy nyelvet nem láttam. Csak azt, hogy a tej szépen elpárolog az edényből. Éppen sikítani akartam, amikor teljesen világossá vált előttem a helyzet.
Felpattantam az ágyról, és lerohantam a klubhelyiségbe. Ahogy sejtettem, Wood ott ült az egyik asztalnál Jimmel – és sakkozott.
- Te egy láthatatlan macskát adtál nekem – támadtam rá kissé hisztérikusan.
- Azt hittem, előbb rájössz – mondta haláli nyugalommal, mintha csak az időjárásról beszélnénk. – Sakk matt! – tette hozzá győzedelmesen.
- Hát csak most jöttem rá – tettem karba kezem.
- Semmi mást nem csinál? – fordult most már felém. Milyen kedves, hogy megtisztel a figyelmével!
- Neked nem elég az, hogy a macskád csak úgy szimplán láthatatlan?!
- Már a te macskád.
- Kár, hogy néha eltűnik – morogtam szemrehányóan.
- Nem tűnik el, csak nem látod. Attól még ott van.
- Biztos hihetetlen, de én is tudom, mit jelent a láthatatlanság fogalma...
- Szóval nem csinál semmi furcsát?
- Azon kívül, hogy láthatatlan? Nem, tök átlagos macska – mondtam gúnyosan.
- Muszáj mindig ilyen undoknak lenned?
- Nem vagyok undok! – mondtam felháborodva, bár magam sem értettem egyet ezzel a kijelentéssel.
- De igen, az vagy. Én tudok normálisan beszélni veled, de te nem tudsz. Mindenkivel ilyen kedves vagy, vagy csak engem tüntetsz ki ezzel? – Felháborodva néztem rá, pedig tulajdonképpen igaza volt, de ezt magamnak is nehezen ismerem be. Nem akartam megint leordítani a fejét, mert akkor tulajdonképpen csak hitelesítettem volna, amit mondott, de semmi kedvem nem volt bocsánatot kérni, úgyhogy sarkon fordultam, és faképnél hagytam.
- Gyerünk, menekülj el, mindig ezt teszed! – kiabált utánam. Ez már az utolsó csepp volt. Visszavágtattam, és az arcába sziszegtem:
- Na ide figyelj! Mostantól nem ismerlek! Légy szíves, ne szólj hozzám, és tégy úgy, mintha a világon sem lennék! Világos voltam?
- Világos. Úgy lesz – mondta, és nagyon dühösnek, és elszántnak tűnt.
Fogtam magam, és köszönés nélkül ott hagytam. Végül is, nem ismerjük egymást. Dühösen rávetettem magam az ágyamra, és elővettem a füzetemet, amibe rajzolni szoktam. Elkezdtem firkálni, de végül is nem lett belőle semmi, úgyhogy kitéptem és összegyűrtem a papírt.
Aztán amikor elcsitult a haragom, egy új érzés költözött a helyébe. Ilyesmit még sosem éreztem Wood iránt. Nem, nem a szerelem volt. Ahhoz sokkal jobban ki kell készülnöm. Hanem a bűntudat. Egy darabig üldögéltem az ágyon, és azzal győzködtem magam, hogy nekem volt igazam, és hogy az ő hibája, hogy összevesztünk. Aztán arra gondoltam, hogy mekkora egy hisztis kis... Inkább nem mondom, mi vagyok. És arra is gondoltam, hogy hogy lehet, hogy Wood még egyáltalán szóba áll velem. És az is eszembe jutott, hogy tulajdonképpen már nem is áll szóba velem.
Felpattantam az ágyról, és lerohantam a klubhelyiségbe. Épp időben, már pakolta össze a cuccait.
- Wood... Vagyis Rob! – szólítottam meg, de nem nézett fel. – Csak annyit akartam, hogy... hogy ne haragudj, és hogy neked volt igazad... – mondtam, és egyre jobban úgy éreztem, hogy nem is én mondom ki ezeket a szavakat. Nem sok embernek mondtam még ezt.
- Ne haragudj, ismerjük egymást? – nézett föl. Konokul, elszántan nézett a szemembe. Aztán sarkon fordult, és felment a fiúk hálókörletének lépcsőjén. Én meg csak néztem utána.
Én komolyan azt hittem, hogy meg fog bocsátani, ahogy azt eddig mindig tette. Tényleg, akármilyen undok voltam vele, mindig megbocsátott. Most meg itt ülök, és nem tudom, miért zavar az, hogy Wood haragszik rám.
Mikor elvileg utálom. Legalábbis eddig azt hittem.
Remélem, hogy holnapra elfelejti...

Hát, nem felejtette el. Annyira nem, hogy szimplán keresztül néz rajtam. Vagyis nem vesz rólam tudomást, és kerül. Az előbb épp szembe jött velem a folyosón. Amikor meglátott, egyszerűen sarkon fordult, és elment a másik irányba. Én meg csak álltam, és nagyon rosszul esett. Lucy az arcomat fürkészte.
- Összevesztetek, ugye? – kérdezte együttérzően. Olyan volt a hangja, mintha szakítottam volna Wooddal.
- Aha – mondtam közönyösnek szánt hangon.
- Akkor meg miért vagy szomorú? Nem ezt akartad? Most végre békén hagy.
- Nem tudom – mondtam őszintén. – Nem szeretek haragban lenni az emberekkel...
- Jaj... – sóhajtott Lucy. – Valld be, hogy tetszik!
- De ha egyszer nem!
- Lily... – nézett rám fáradtan.
- Na jó. Egy kicsit. De csak egy egész kicsit.
Lucy meg csak mosolygott, mint aki megnyerte a csatát. Pedig nem. Végül is, miért kéne nekem azért rosszul érezni magam, mert Wood haragszik rám? De tényleg, miért? Ez nem fér a fejembe. Nézzük a tényeket. Gyakorlatilag utálom, és idegesít. És minden vágyam az volt, hogy békén hagyjon, és végre nyugtom legyen tőle. Most, hogy ez teljesült, ki vagyok bukva. Kérdem én, hol ebben a logika? Szerintem rég elfogytak azok az emberek a földön, akik logikát kerestek az emberi gondolkodásban.
Ahogy ilyen érdekfeszítő témákon gondolkodtam, egyszer csak valaki megfogta a vállam. Bevallom, arra számítottam, hogy Wood lesz.
- Jess... – mondtam csalódottan.
- Szia – nézett rám. – Valami baj van? – simított végig a karomon, amitől megborzongtam.
- Semmi – mondtam vékony hangon. És akkor lehajolt, és megcsókolt. Nem állítom, hogy rossz volt. Nem. Még élveztem is. De egyszerűen nem vagyok szerelmes Jessbe. Ez az aprócska tény most mégsem zavart. Észre sem vettem, hogy már a falnak dőlve csókolózunk, amikor lépteket hallottam. Eltoltam magamtól. Már késő volt. Wood volt az egy hugrabugos sráccal, akit nem ismerek. Egy pillanatig azt hittem, hogy odajön, és felképeli Jesst, de aztán csak odaszólt a hugrabugos srácnak:
- Menjünk inkább a másik úton, oké? – az bólintott, és sarkon fordultak.
A kezembe temettem az arcom, de nem sírtam. Nem, a sírás a gyengék erénye. De hogy lehet az, hogy magam sem tudom, hogy mit akarok? És miért velem történik ez?
- Lily... – fogta meg Jess a kezeimet, és lehámozta az arcomról. – Mi közötök van egymáshoz? – mutatott arra a helyre ahol az imént Wood állt.
- Semmi. – Nem néztem a szemébe.
- Biztos?
- Biztos.
- Akkor jó – mondta, és úgy hallottam, hogy megkönnyebbült.
- Akkor ezt most értelmezhetem úgy, hogy járunk? – kérdezte hamiskásan mosolyogva. Pörögtek a gondolatok a fejemben. Igen, vagy nem? Nem vagyok szerelmes Jessbe. De még lehetek. Végül is...
- Rendben – mondtam, egy puszit nyomtam a szájára.