Még hogy én szerelmes vagyok Woodba. Én NEM vagyok szerelmes, és nem is leszek, legkevésbé belé nem. Azok után, ahogy viselkedett, még azt állítják, én vagyok belé szerelmes. Mármint a drága barátnőim állítják.
Wooddal pedig nem vagyok hajlandó szóba állni, szerintem jogos, Lucy és Roxy szerint a hozzáállásommal van baj. Nem mintha a hozzáállásom számítana, Wood épp úgy keresztülnéz rajtam, mint én rajta. Ezt leszámítva, jól vagyok. Bár ez sem érdekel túlságosan, szóval minden remek.
Amúgy, mellékesen megemlítem, hogy karácsony van. Illetve szenteste. Most úgy tűnik, mintha Wood jobban számítana mint a karácsony, pedig nem így van, csak az jobban dühít. Mivel a karácsony egyáltalán nem dühít. Örülök neki, tényleg. Csak nincs karácsonyi hangulatom, Lucyval ellentétben, neki túl sok van, még jó, hogy nem ragadós. Ha még egyszer meghallom azt, hogy...
- Oh wish you Merry Christmas, oh wish you Merry Christmas, oh wish you Merry Christmas, and Happy New Year!
- Elképzelhető, hogy fél óráig ne kelljen ezt hallgatnom?
- Lehetetlent kérsz – Hát ez nem igaz, még megsérteni sem lehet.
- Teee... – kezdtem. Ha elnyújtom a szavakat, az már az utolsó fázis.
- Én? – kérdezte nevetve, és kilibbent a klubhelyiségbe. Hála az égnek.
Itt van Wood is, őszinte sajnálatomra. Sakkozik a haverjával. Gondolom mondanom sem kell, hogy már a sakktáblákat is megfertőzte a karácsony láz, ugyan is a király mikulássapkát visel. Idenézett. Mármint nem a mikulássapkát viselő király, hanem Wood. Biztosan azt hiszi, hogy őt néztem. Remélem örül magának. Inkább felmegyek a hálóba.

Feljöttem, és mit kellett látnom? Nem szívesen megyek bele, legyen elég annyi, hogy Roxy épp behatóan ismerkedett az új barátjával, akit Deannek hívnak. Na jó, csak smároltak, de miért pont a mi hálótermünkben? Amikor feltűnt nekik, hogy bejöttem, ijedten néztek rám.
- Nyugi, itt sem vagyok, csak folytassátok. – És leléptem.
Mivel a klubhelyiség is elviselhetetlenné vált Wood jelenléte miatt, fogtam magam, és elmentem a bagolyházba. A bagolyház viszont télen nem túl jó hely, mert elég hidegnek bizonyult, úgyhogy folytattam utamat a parkba, ami épp olyan hideg volt, mint a bagolyház. Szóval kóvályogtam a Roxfort birtokán, amikor eszembe jutott, hogy megkereshetném Lucyt, jobb dolgom nem lévén.
Szóval elindultam, hogy megkeressem. Közben elkezdett nagy pelyhekben szállingózni a hó, és rajtam hirtelen eluralkodott a karácsonyi hangulat. Tudhattam volna, hogy fertőző. Tehát még nagyobb lelkesedéssel láttam neki keresni Lucyt. Miután körbejártam az egész iskolát, és csüggedten visszamentem a klubhelyiségbe, akkor kellett rádöbbennem, hogy végig itt volt.
- Észrevetted, hogy havazik? – huppantam le mellé fáradtan. Boldogan felsikoltott, és az ablakhoz rohant. Rosszabb mint egy ovis. – Szóval nem... – tettem hozzá csak úgy magamnak.
Lucy kitalálta, hogy menjünk le korcsolyázni, én meg arra gondoltam, miért ne? Úgyhogy fogtuk a korcsolyákat, jó melegen fölöltöztünk, és lementünk a tóra. Csak páran voltak, köztük Scorpius és Rose.
- Hát nem aranyosak? – kérdezte Lucy álmodozó hangon.
- De – mondtam, és elmosolyodtam, mert tényleg aranyosak voltak.
- Tényleg? – nézett rám csodálkozva. – Mi ez a véleményváltozás?
- Eddig is ez volt a véleményem, csak senki nem kérdezte.
- Ha az ember a saját bőrén tapasztalja a szerelmet, sokkal jobban megérti... – somolygott.
- Felesleges tiltakoznom, úgysem hinnéd el... – morogtam.
- Tényleg nem. Most komolyan, mi bajod Robbal? Szerintem aranyos.
- Akkor hajrá. – Felháborodva nézett rám.
- Sosem halásznám el az orrod elől! Különben is... nekem Jim tetszik.
- Mondott nekem valamit rólad... – vigyorogtam. Teljesen elfelejtettem, hogy azt ígértem, beszélek Lucyval az érdekében. – Azt kérte, beszéljek veled az érdekében.
- Komolyan? – nézett rám boldogan.
- Nem csak úgy viccből mondom.
- Jól van na – nézett sértődötten. A következő pillanatban felderült az arca. – Ott jön!
- Akkor hajrá. Azért ne támadd le nagyon.
- Dehogy támadom. Majd idejön – mondta, és úgy is lett, mert az említett felénk indult. Gondoltam elslisszolok, de Jim utánam szólt:
- Lily, Rob azt üzeni, hogy beszélni akar veled!
- Oké, mond meg neki, hogy én viszont nem akarok – mondtam, és elhúztam a csíkot.
Még hogy szerelmes vagyok belé! Egyeseknek túl élénk a fantáziája, ez itt a baj, és nem az én hozzáállásom.
Felmentem a Griffendél-toronyba. Én, naiv, azt gondoltam észrevétlenül átjutok a klubheliségen, és végre egy kicsit nyugtom lesz, de nem így történt. Mikor beléptem, azt láttam, hogy a klubhelyiség üres, de ott állt a lányok hálókörletébe vezető lépcső mellett, gondolom sejtette, hogy megpróbálok meglógni...
- Szia – köszönt, de én nem voltam hajlandó tudomást venni róla. – Lily, ne csináld már... – Megpróbáltam felmenekülni a lépcsőn, de elém állt. – Nem engedlek fel, amíg nem vagy hajlandó megszólalni! – Ez már azért felháborító volt, mi az, hogy nem enged? Nem hagyhattam szó nélkül.
- Mi az, hogy nem engedsz?! Akkor megyek fel, amikor akarok – mondtam makacsul.
- Megszólaltál – mosolygott. Rohadt vicces, mondhatom. Csak ne lenne ilyen szép szeme... Úr isten, már hülyeségeket is beszélek.
- Ne akard, hogy elővegyem a pálcám, mondtam meglepően nyugodt hangon. Ő is meglepődött, úgyhogy kihasználtam a helyzetet, félrelöktem, és felugrottam a lépcsőre.
- Vesztettél – nevettem. Az nem járja, hogy mindig ő röhög rajtam!
- Akarsz fogadni? – vigyorgott.
Én, naiv azt hitem, már biztonságban vagyok, mivel nem jöhet fel a lépcsőre, de nem voltam elég messze. Elkapta a karom, hirtelen magához rántott, és megcsókolt. Kérdem én, hogy képzeli ezt? Minden esetre, akkor nem erre gondoltam. Soha nem akkor vagyok józan, amikor kéne. Azt hiszem, erre mondják azt, hogy előbb járjon az eszed, azután a nyelved... Szóval, biztosan csak a szeme miatt volt, de visszacsókoltam. Egész jól csókol... Nem mintha sok tapasztalatom lenne, de mindegy. Annyira belefeledkeztünk, hogy átkaroltam a nyakát, és akkor hirtelen kinyílt a portréajtó, és Lucy lépett be rajta, Jimmel együtt. Szétrebbentünk, de már késő volt.
- Hoppá – mondta Lucy somolyogva. Jim nem nagyon zavartatta magát, csak hülyén vigyorgott, én meg kezdtem vörösödni. – Mi már itt sem vagyunk. Mondta Lucy, és leléptek.
- Ez a te hibád – támadtam le.
- Lily... – Úgy viselkedik velem, mintha egy hisztiző kislány lennék, amitől valljuk be, nem is voltam messze, de akkor is sértő. Hisztis kiscsajokat különben sem smárol le az ember.
- Csak semmi Lily! Te kezdted. Épp úgy, mint halloweenkor. És a veszekedést is te kezdted a Szükség Szobájában!
- Egyáltalán nem én kezdtem, te álltál szóba Logannel! – most már ő is dühösnek tűnt.
- És halloweenkor is én smároltalak le, mi?
- Nem, de nem nagyon volt ellenedre!
- Úgy emlékszem, nem kérdezted a véleményem!
- A rohadt életbe, muszáj mindig veszekednünk?! – kiabálta. Csodálom, hogy senki nem jött le a hangzavarra. Mondjuk lehet, hogy éppen azért nem jöttek le...
- Nem muszáj – mondtam halkan.
- Akkor meg miért veszekszünk?
- Nem tudom... Te kezdted.
- A veszekedéshez két ember kell – mondta immár vigyorogva.
- Elképzelhető, hogy fél óráig ne vigyorogj?
- Látod, megint te kezded! – Fújtattam egyet, és faképnél hagytam a lépcső aljában.
Szép kis karácsony, mondhatom. Ráadásul Lucy elkezdett áradozni, amikor visszaért.
- Jaj, de romantikus!
- Mi? – kérdeztem lehangoltan.
- Hát az, hogy karácsonykor kaptad az első csókodat!
- Fenét. Halloweenkor.
- Mi?! És nem is mondtad el? – elég csalódottnak hangzott szegény.
- Nem volt semmi extra...
- Mikor? És kitől? És hol? – sóhajtottam egyet, és elmeséltem az egészet.
Az azért érdekes, hogy egyáltalán nem lepte meg, hogy Wood lesmárolt. Sőt. Feldobta. Könyörgöm, miért mindig olyan pasit akarnak nekem, akire én allergiás vagyok? Ezt valószínűleg soha nem tudom meg. Ilyen az élet. Lucy mindenesetre teljesen fel volt dobódva attól, hogy Wood lesmárolt halloweenkor, meg most is.
- Nem értem, mi bajod vele...
- Én meg azt nem értem, hogy ti mit esztek rajta.
- Nem tudom, illik hozzád. – Na ne. Wood. Hozzám. Kérdem én, itt mindenki megőrült?!
- Wood és én teljesen egymás ellentétei vagyunk.
- És az ellentétek vonzzák egymást! – csillant fel a szeme. Nem mintha eddig nem csillogott volna. Irigylem Lucyt, amiért ilyen lelkes, és mindenhez van kedve.
- Akármit mondok, úgysem hiszed el, felesleges tiltakoznom – állapítottam meg csak úgy magamnak.
- Nem neked nem hiszek, csak látom, amit látok.
Ráhagytam. Mint mondtam, úgysem hisz nekem. Ez van.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy...
- Karácsony van! – Roxy hozzávágott egy párnát, de Lucyt egy cseppet sem zavarta, ugyanolyan lelkesedéssel vetette rá magát az ágya előtt tornyosuló ajándék halomra
- Már karácsonykor sem aludhat az ember... – hallottam egy morgást Roxy ágya felől.
Arra gondoltam, tovább alszom, de fura hangokat hallottam az ágyam mellől. Megdörzsöltem a szemem, és azt kellett látnom, hogy az egyik doboz mozog. Mintha valaki, vagy inkább valami ki akarna jönni belőle. Egy darabig néztem a dobozt, hogy mit is csináljak vele, aztán megszólaltam.
- Valaki rossz tréfát űz velem, mert az egyik ajándékom mozog – jelentettem ki.
- Szerintem keveset aludtál – mondta Lucy vidáman.
- Mert valaki nem hagyta! – újabb morgás Roxytól.
- De tényleg, ez a doboz mozog. – Lucy sóhajtott, és odajött az ágyamhoz, Roxy is felült a sajátjában.
- Hát, biztos lehetsz benne, hogy ezt Hagrid küldte – vélekedett Roxy.
- Nincs rajta névjegykártya – vizsgálta meg Lucy a dobozt.
- Biztosan elfelejtette – mondtam.
- Kizárt, hogy valaki más ilyesmit küldene neked – jelentette ki álmos barátnőm.
- Akkor reménykedjünk abban, hogy nem harap – mondta Lucy. Én meg cselekvésre szántam magam, és kinyitottam a dobozt, amiből nem egy vérengző fenevad, vagy egy mérges kígyó, hanem egy aranyos, zöld szemű, fekete kiscica került elő.
- De aranyos! – mondták kórusban a lányok.
- II. Gombóc!* – néztem rá olyan csillogó szemekkel, mint Lucy az ajándékaira.
A cica pedig visszanézett rám. Épp olyan zöld szemei voltak, mint nekem...

* Lásd: harmadik fejezet. ;)