Ideges léptekkel sétált keresztül a Roxforton, néha meg-megállt, és fontolgatta, hogy visszaforduljon-e, de tudta, hogy ezt senki sem fogja helyette elintézni, így mindig újból tovább indult az igazgató irodája felé. Vékony fekete inge és nadrágja átengedte az iskolán keresztülsüvítő huzatot, amitől megborzongott, de legalább valami lehűtötte indulatait.
Nem is igazán indulat volt ez, hanem inkább félelem. Félt, hogy Dumbledore ránéz félhold alakú szemüvege mögül, és csendesen elmondja, hogy megígérte neki, nem kutat Georgina után. Nem is tette, csak a sors sodorta útjába Grangert, hogy újra felemlegettesse azokat az emlékeket, amelyeket olyan mélyen hordoz a szívében, hogy senki sem tudná őket előhozni. Senki, kivéve Georgina.
- Képtelenség, Granger nem lehet az, még csak nem is hasonlít rá – győzködte magát.
Megérkezett a kőszörny elé, és azt fontolgatta, hogy visszaforduljon-e, tényleg tudni akarja-e az igazságot. Végül mégis erőt vett magán, elmondta a jelszót, és egy perccel később már az igazgatói iroda ajtajában állt felemelt kézzel, kopogásra készen.
Keze végül mégis erőtlenül visszahullott teste mellé, hátat fordított a bejáratnak, és már indult volna vissza a pincébe, amikor kinyílt mögötte az ajtó.
- Perselus, nem gondoltam volna, hogy így megfutamodsz – mondta az igazgató halvány mosoly kíséretében, de hangja nem volt vádló, inkább szomorú.
- Nem biztos, hogy tudni akarom – jött az egyszerű válasz.
- Huszonhárom éve tudni akarod, és pont a cél előtt adod fel?
Piton felemelte fejét, szemeit Dumbledore-ra függesztette, mégsem nézett bele abba a mindent tudó kék szemekbe. Képtelen volt rá.
- Nem akarom tudni – mondta végül, majd ismét elindult le a lépcsőn, de az idős mágus hangja megállította.
- Sajnálom, Perselus. Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe az egészbe, sajnálom, hogy titkoltam előled.
- Ő az, igaz? – kérdezte halkan, de tisztán érthetően.
Dumbledore nézte egy darabig csendesen, majd alig láthatóan bólintott.
A bájitaltan tanár kilépett a kőszörny mögül, és dühösen elindult a lakosztálya felé. Ha rajta lett volna hosszú, suhogó talárja, most úgy vergődött volna mögötte, mint két fekete szárny, ami az utolsókat rúgja – tükrözve a férfi lelkiállapotát. A nyárra való tekintettel, se ez nem volt, se diákok, akik láthatták volna, ahogy Piton megáll az egyik lépcső alján, és kétségbeesetten kapaszkodni kezd a korlátba. Nem bizonyult elég erősnek; leült a lépcső legalsó fokára, és tenyerébe temette arcát.
Már egy órája üldögélt a lépcsőn magányosan, gondolataiba merülve, amikor eldöntötte, hogy elmegy a Szent Mungóba. Tudta, hogy már régen vége a látogatási időnek, de Letrenem biztosan megengedi, hogy meglátogassa Grangert. Hosszú léptekkel indult el a pince felé, majd a kandallón keresztül távozott.
Jó néhány percbe beletelt, mire előkerült Letrenem, de a férfi fejcsóválva nemet mondott kérésére.
- Ne zaklasd fel, inkább pihennie kell – tanácsolta.
- Ugyan, mit csinálnék vele, amivel felzaklatnám? – morgott Piton. – Gondolja, hogy elmondanám neki?!
Letrenem lemondóan megcsóválta a fejét, és útjára bocsátotta Pitont egy kéréssel.
- Látogasd meg, de jobb, ha nem is szólsz hozzá, tekintve, hogy ő nem tud semmiről, és a mostani kapcsolatotok nem túl fényes.
A férfi elindult a megfelelő kórterem felé, és kopogás nélkül benyitott. Egy pillanatra megtorpant, amikor meglátta az ágyán kuporgó nőt. Belépett, majd halkan bezárta maga mögött az ajtót, ezzel is húzva azt a kis időt, amíg Granger szemébe kell néznie, még ha csak képletesen is.
Nem mondhatja el neki, pedig ha valakinek, neki joga lenne tudnia, hogy miért történik vele mindez. Nem mondhat el semmit, mert mindenki elvárja tőle, hogy végignézze, ahogy minden megtörténik újra.
Nem is hasonlít Georginára, de ez is biztosan Dumbledore műve, hogy ne ismerje fel, ha egyszer találkozik vele.
Közelebb sétált az ágyhoz, de meg se mert szólalni, félve, hogy évtizedes keserűség tör fel belőle. Granger nem mozdult meg, pedig biztos volt benne, hogy hallotta, ahogy bejött. Túlságosan jól emlékezett rá, Georgina hogyan fogadta a hírt, hogy megvakult, majd később a még rosszabbakat. De akkor neki ott volt ő, Granger mellett most senki sincs. Még a híres barátai is cserbenhagyták.
Ujjait bizonytalanul emelte fel, majd kisimított arcából néhány kósza hajszálat, így megláthatta a nő merev arcát, amint a térdeit bámulja, annak ellenére, hogy tudta, nem láthat belőle semmit.
Óvatosan simogatni kezdte a hátát, de Granger még mindig nem mozdult meg. Piton hallotta, ahogy elnehezül a légzése, és látta kicsordulni a könnyeit. Úgy tűnt, most tört meg a jég.
A nő percek alatt álomba sírta magát. Piton csak nézte, hátha felfedez rajta valami ismerős vonást, de Granger nem hasonlított Georginára, és ha hasonlítana is, mit érne vele? Ő már nem ugyanaz, mint huszonhárom éve volt! Betakarta, majd felállt, de képtelen volt elszabadulni egy gonosz érzéstől, hogy mindez az ő hibája.
…n†
Hermione ismét hasogató fejfájással ébredt, és annak ellenére csillagokat látott, hogy minden csupa fekete volt körülötte. Keserűen felnevetett, amikor ez eljutott a tudomásáig.
Valaki megmozdult a szobában, de nem szólalt meg, mert ugyanekkor kinyílt az ajtó is, és Hermione hallotta a gyógyítója hangját, aki a társaságában lévő illetőhöz fordulhatott.
- Egész éjszaka itt voltál? – kérdezte tőle, mire a sarokból mocorgás hallatszott. – Menj haza aludni.
Lépések hallatszottak, majd az ajtó nyitódása, záródása, és végül ismét lépések, amelyek lassan elhaltak a csendben.
- Nem gondoltam szó szerint, hogy ne szólj hozzá – morogta a gyógyító az orra alatt, holott a címzett már régen nem volt a közelben.
- Ki volt az? – kérdezte Hermione felvont szemöldökkel.
- Majd ő megmondja, ha akarja, ebbe én nem szeretnék belefolyni – felelt kitérően Letrenem. – Hogy van ma reggel?
- Fáj a fejem, és csillagokat látok. De mielőtt megkérdezi, semmi mást, csak pattogó szikrákat, mint akit lebunkózott egy troll.
Letrenem csöppet sem udvariasan felröhögött.
- Ne is tapasztalja meg kisasszony, milyen lehet az, ha találkozik egy trollal az ember.
Most Hermionén volt a kacagás sora.
- Már elkésett. De nem az én fejem bánta, hanem az övé – nevette.
Miután abbahagyta a mosolygást is, kínos csend következett, ami emlékeztette a nőt a vihar előtti vészjósló nyugalomra.
- Valami baj van? – kérdezte megilletődve.
- Azt hiszem, kisasszony, ideje lenne beszélnünk a betegségéről. Joga van tudni, hogy mi baja.
- A vakságomra gondol?
- És a rohamaira – felelte Letrenem drámai hangon. – Pontosan nem tudom megnevezni a betegségét, mert még csak egyetlen egyszer találkoztam ilyennel, az is huszonhárom éve történt. Legnagyobb sajnálatomra, azóta sem tudjuk, hogyan kell gyógyítani, csak kordában tudjuk tartani a rohamait, és a tünetei ellen tudunk tenni. A betegsége ellen nem.
Hermione alig fogta fel az elhangzott szavakat, de a lényeg eljutott hozzá: gyógyíthatatlan.
- Mi fog velem történni? – kérdezte sírós hangon.
- A rohamai erősödni fognak – magyarázta a gyógyító elgyötört hangon, de a végét már csak suttogta. – Később lebénul, végül meghal.
A nő agyán ezer és ezer gondolat cikázott át, míg végül teljesen összekuszálódtak és egyetlen egy dolog maradt meg: hogy meg fog halni. Percekig kapkodta a levegőt, légszomjasan markolta a mellkasát, míg az orvos rá nem kényszerítette, hogy megigyon egy üvegcse nyugtató hatású bájitalt.
Mikor már összeszedettebben tudott gondolkozni, első kérdése az volt, hogy mennyi ideje van hátra.
- Néhány hét. Talán kettő, talán négy. Ettől biztosan nem több. Attól függ, milyen gyorsan romlik az állapota.
Kezét szája elé kapta, hátha így el tudja fojtani a belőle feltörő sírást, de képtelen volt. Könnyei egy pillanat alatt eláztatták arcát.
Az orvos a vállára tette a kezét.
- Hozok még egy kis bájitalt, hogy meg tudjon nyugodni.
Hermionéhoz nem jutottak el a szavak, némán sírdogált, mint egy játékát elvesztett kisgyerek, és hasonlóan elveszettnek érezte magát, mint egy sötétben kuporgó csöppség. Fülében csengtek a kegyetlen számok: „Néhány hét. Talán kettő, talán négy.”
Ismét nyílt az ajtó, majd egy erős kar fonódott köré, szorosan magához ölelte, és ő úgy kapaszkodott bele, mintha az a megváltást jelentené.
…n†
Mivel egy fotelban ücsörögve aludt el, minden tagja zsibbadt, amikor felébredt. Granger éppen átfordult a másik oldalára az ágyon, de nem lehetett valami kellemes az álma, mert még az arca is feszültséget tükrözött. Felállt, nyújtózott néhányat, majd körbesétálta a szobát, végül visszatelepedett a kényelmetlen fotelba, azon gondolkozva, hogy megvárja-e, hogy Granger felébredjen. Végül arra jutott, hogy ez a legkevesebb, amit megtehet érte.
Néhány perccel később a nő felébredt, és erősen ráncolta a homlokát. Végül egy nagy ásítás után hidegen felkacagott, amit nem tudott mire vélni. Egy pillanattal később kinyílt az ajtó, és Letrenem jött be rajta.
- Egész éjszaka itt voltál? – nézett rá vádlón, mire ő csak erőtlenül bólintott. – Menj haza aludni.
Lehunyta szemeit, majd fintorgott egyet, de összeszedte magát, és köszönés nélkül távozott. Egy perc múlva már a roxforti lakosztályában volt, de esze ágában sem volt aludni. Frissítő bűbájt küldött magára, átöltözött, majd azonnal visszaindult a Szent Mungóba. Ott akart lenni Granger mellett, maga sem tudta miért - talán a bűntudat hajtotta.
Mikor visszaérkezett, belefutott a nő szobájából kijövő Letrenembe, aki nem rótta meg, csak elégedetlenül megcsóválta a fejét.
- Hazazavarnálak, ha nem lenne szüksége most Miss Grangernek valakire – sóhajtotta.
- Mi történt?
- Elmondtam neki, hogy meg fog halni…
Piton megforgatta a szemeit.
- Már csak ez hiányzott.
- Hozok némi nyugtató bájitalt a kisasszonynak.
- Hagyja – legyintett Piton fásultan, majd bement a szobába, ahol Granger kétségbeesetten kapaszkodott az ágyba, még az ujjai is belefehéredtek. Másik kezét az arcára szorította, de ujjai közül kibuggyantak súlyos könnyei.
Csupán egy gondolat erejéig tétovázott, hogy megvigasztalja-e, de egy pillanat múlva már ott állt a lány előtt, és szorosan magához ölelte. Tudta, hogy Grangernek fogalma sincs, hogy ki lehet ő, mert ha csak sejtené, a legkevesebb, amit kapna, hogy leköpné…
Jobb is, ha nem tudja, jobb is, ha soha nem tudja meg, mi közük van egymáshoz. Vagy mi közük volt egymáshoz két évtizeddel ezelőtt.
A karjaiban síró Hermione olyan védtelen és törékeny volt, hogy félt, erős szorításával összeroppantja, így lazított azon, de a nő közelebb húzódott hozzá olyannyira, hogy végül teljesen hozzásimult mellkasához.
Furán zavarban érezte magát, hiszen a helyzet ismerős volt számára, de az annyira régen történt, és annyira más volt akkor…
Nem volt ideje gondolkozni, mert a karajaiban síró lány reszketni kezdett, és ő nagyon jól tudta, hogy miért.
- Valaki jöjjön gyorsan! – kiabálta, egyre jobban magához szorítva az immár rángatózó Hermionét.
Pár pillanat múlva két ápoló rontott be a szobába, nyomukban Letrenemmel. Piton percekig tehetetlenül nézte ahogy a nő vergődik az őt lefogó karok között, mígnem ívbe feszül a háta, hasonlóan, mint a Cruciatus alatt szenvedő embereknek.
Tudta, hogy nem érez semmit, mégis szörnyen érezte magát, hogy látja a szenvedését, és nem tehet ellene semmit.
- Az én hibám – motyogta maga elé. – Sajnálom, Georgina, az egész az én hibám…
Letrenem hazazavarta a kimerült Pitont, mondván, hogy nem tehet semmit a kómában fekvő Hermionéért. Nagyon jól tudták mindketten, hogy egyre több idő fog eltelni minden egyes roham után, mire felébred. Pontosan emlékezett arra, hogy Georgina ilyenkor mindig álmodott valami furcsát, de sohasem tudta megmondani, hogy mit, csak az érzésekre emlékezett. Valahol még meg is van az a pergamen, amire leírta, hogy mi történt vele. Ha visszaér a Roxfortba, első dolga lesz, hogy felforgatja a lakosztályát, és megkeresi azt a fecnit.
Miután megérkezett, lezuhanyozott, majd nekiállt kutatni. Pár perc alatt megtalálta azok között a dolgok között, amelyek neki maradtak Georgina után. Ezeket az apró kincseket egy dobozban rejtegette, kutató szemek elől eldugva.
Ahogy leemelte a fémdoboz tetejét, emlékek zúdultak rá, fojtogatva egész lényét. Óvatosan kezébe vett egy hosszú hajtűt, aminek a végén egy tengerzöld pillangó illegette magát. Georgina szerette ezt a kacatot, mindig ezzel tűzte fel hosszú, sötétvörös haját. A következő tárgy egy kicsiny doboz volt, amiben megbújt két gyűrű: Georgina és a saját eljegyzési gyűrűje. „Vigyázz rá” csengtek fülében még most is a nő szavai. Ezt akkor mondta, amikor átadta neki az arany karikát, és ő egy egyszerű varázslattal egybefűzte a kettőt, hogy elválaszthatatlanok legyenek.
Újra a doboz mélyére nyúlt, és végre a kezébe akadt három pergamentekercs. Az első egy egyszerű, hétköznapi levél volt, de a pergamen kerete körbe volt futtatva virággal, az aláírás mellett pedig egy szívecske árválkodott, nyíllal keresztülszúrva. Piton elmosolyodott az emlék hatására.
Hetedéves volt, amikor egy bájitaltanon kapta ezt a levelet. Georgina előtte ült, de egyáltalán nem a bájitalával foglalkozott, így padtársára jutott minden feladat, aki ezt nem is bánta, mert a kétbalkezes leányzó képes lett volna elrontani a legegyszerűbb dolgot is. Piton nem is értette, hogy juthatott be a haladó szintű bájitaltanosok közé. Az óra a vége felé közeledett, amikor Georgina egy pergament csúsztatott Piton orra elé, aki kérdőn nézett az egyre vörösödő lányra. A pergamenen ez állt:
Perselus
Kérlek, szánj meg, és korrepetálj bájitaltanból, mert meg fogok bukni a RAVASZ-on. Ígérem, jó kislány leszek, és tanulok, csak segíts.
G.
Akkor fordult elő vele először, és utoljára, hogy felrobbantotta az üstjét. Itt kezdődött minden, a bájitaltan korrepetálással.
A következő pergament is kitekerte, és olvasni kezdte. Miután néhány sort átfutott, már tudta, hogy ezt kereste. Gyorsan mindent visszapakolt a dobozba - úgy érezte, nem bírna elviselni több emléket -, végül magához vette a pergament, és most már teljes részletességgel elolvasta a ferde sorokat.
1973. július 19. Egy gyönyörű nyári nap
Már úgy írom ezeket a sorokat, hogy nem tudom visszaolvasni. Gyógyítóm, Mr. Letrenem szerint végérvényesen megvakultam és haldoklom. Tudom, botorság leírni egy haldoklónak – aki ráadásul vak is -, bármit, hiszen visszaolvasni nem tudja. Igazából nem is tudom, hogy miért kell leírnom mindezt, de szeretném, ha nyoma maradna ezeknek a dolgoknak, ha másért nem is, de legalább azért, hogyha más is hasonló betegségben szenved, ez az írás segítsen neki.
Az egész egy átlagos napon kezdődött, amikor reggel felébredtem, és megszédültem, amit nem tartottam túl fontosnak, hiszen bárkivel előfordulhat ilyesmi. Később a nap folyamán elájultam a munkahelyemen, de ott az orvos csak felírt egy receptet, és kiadta, hogy keressek fel egy patikát. Persze bolond lettem volna, hiszen kedvesem Bájital Mester, így amikor Perselus megfőzött nekem egy bájitalt, majd pihenni küldött, teljesen megnyugodtam, hogy a szakértőkre bíztam magam. Néhány órával később arra ébredtem, hogy reszketek a takaró alatt, és egyre jobban fázom, holott a nap is rám sütött. A reszketés teljesen elfajult, izmaim játszottak velem, és dobáltak, mint egy rongybabát, míg végül el nem lepett a sötétség.
Nem láttam semmit, nem hallottam semmit, csak halvány érzések voltak bennem, mintha valaki meg akart volna nyugtatni.
Még aznap befeküdtem a Szent Mungóba, kedvesem tanácsára. Perselus aggódón követett engem, vigyázva minden lépésemet.
Egy gyógyítót rendeltek ki hozzám, Vial Letrenemet. Ellátott néhány bájitallal, és elmondta, hogy rutinból bent fognak tartani egy napig, hogy megfigyeljenek.
A másnapom egy újabb rohammal kezdődött, és egy újabb furcsa álommal:
feküdtem egy ágyon összetekeredve, mint egy csecsemő az anyaméhben. Halkan nyílt az ajtó, valakinek a lépteit hallottam, és rögtön felismertem Perselust, de mégsem mozdultam. Ő közelebb jött, majd elrendezte kócos fürjeim, és simogatni kezdte a hátam, míg sírni nem kezdtem.
Mindez egy pillanatnak tűnt, de később megtudtam, hogy több mint egy órán keresztül kómában voltam, ami teljesen meglepett, hiszen az, hogy elájulok, vagy eszméletemet vesztem egy órára, még előfordulhat, de hogy egyenesen kómába essek, és mindezt csupán egy órára… elképesztő, és persze lesújtó volt. Mr. Letrenemnek fogalma sincs, hogy mi bajom lehet, és nekem is csak sejtéseim vannak a betegségemet illetően. Bár nem tudom, mennyire számít, de leírom, hogy néhány napja szabadultam ki Tudjukki fogságából, aki kísérletezett rajtam.
Mondhatnád te, aki olvasod ezeket a sorokat, hogy az előbb írtam, hogy egy átlagos napon kezdődött minden, holott ez nem volt átlagos nap. Nos, igen, bárkinek átlagon feletti lett volna, de nekem nem, hiszen nem először történt már velem mindez. Mondhatni hozzá szoktam ahhoz, hogy elfog, rajtam teszteli a varázslatait, aztán hagy megmenekülni. Ha igazán a halálomat akarná, már régen halott lennék. Csak Perselust akarja próbára tenni, érzem, tudom. Addig életben hagy, míg ő hűséges, de most elronthatott valamit, mert rövid időn belül meghalok. Kedvesem Tudjukki legnagyobb ellenségéhez fordult segítségért, és bár ő sem tud mást nyújtani, mint átmeneti megoldást, Perselus a hűségét adta életemért cserébe. Talán jobb is így, hogy meghalok, legalább megváltom őt a szenvedésektől…
Piton összehajtotta a pergament, képtelen volt tovább olvasni a kínzó sorokat. Megváltotta őt, de milyen áron? Georgina mindig is ezt akarta, mintha ő tehetne arról, hogy valaha oly bolond volt, hogy belépett a halálfalók közé.
A férfi félrerakta az írást, és elindult az igazgatóhoz, hogy beszéljen vele. Bár fogalma sem volt, hogy mit mondhatna neki, mégis társaságra vágyott. Még akkor is, ha az olyan, amilyen.
Néhány perccel később már Dumbledore előtt ült egy puha karosszékben, remegő gyomorral, idegesen. Kezeit az ölében nyugtatta, ujjaival ideges dallamot játszott a lábán. Egyedül az igazgató előtt merte így elengedni magát, hogy akárcsak ennyire is, de látszódjék idegessége.
- Jól sejtem, azt fontolgatod, hogy elmondod neki? – kérdezte az idős mágus, bánatosan csillogó szemekkel.
- Úgy gondolom, joga van tudni az igazságot – válaszolta a férfi a lehető legnagyobb nyugalmat erőltetve magára.
- Úgy gondolod… - ismételte az igazgató, mintha nem értette volna tisztán, vagy azt fontolgatná, hogy hogyan mondjon ellent neki.
Pitonnal soha nem fordult elő az elmúlt huszonhárom évben, hogy megbeszéljen valamit Dumbledore-ral, amiben nem teljesen biztos, de most nem tudta, jót tenne-e azzal, ha mindent bevallana Grangernek.
- Merlinre Albus, haldoklik! Az lenne a legkevesebb, hogy elmondom neki, miért történik vele mindez.
- Akkor is így gondolnád, ha nem Georgináról lenne szó? – kérdezte Dumbledore, immár maga előtt összefont ujjai mögül.
Piton nagyon jól tudta, hogy mire megy ki a játék, és teljesen igaza volt az igazgatónak. Addig jobb Grangernek, míg nem tudja, miért történik vele mindez, és neki mi köze van ehhez az egészhez. Lelke mélyén tudta, hogy soha nem hozhatja vissza a múltat, mégis fájt, hogy még csak nem is tudja, nem is tudhatja.
Mocskos kis titkok ezek. Mindenkinek megvan a sajátja, neki is itt van ez, amiről akkor sem beszélne senkinek, ha Cruciatusszal kínoznák. Mert ez csak az övé, senki másé, még Dumbledore sem tekinti sajátjának, hiszen neki is megvannak a saját rejtélyei.
Az ő titka, az ő problémája, tehát neki kell megoldania.
- Nagyon jól tudod, hogy nem tennék egy lépést se, ha csak Grangerről lenne szó – válaszolt végül a feltett kérdésre, amire az igazgató ugyan nem várt választ, de tudta, hogy most az ő kezében van a döntés. – Elmondom neki, bármit gondolsz.
- Nézd, Perselus, bizonyos ígéretek nem évülnek el, még huszonhárom évvel később sem.
- Ha ezzel arra próbálsz célozni, hogy ígéretet tettem, hogy nem keresem Georginát, akkor közlöm veled, hogy pont te voltál az, aki elmondta nekem, hogy ki az! – dühöngött.
Képtelen volt megérteni, mit árthat azzal, ha elmondja az igazat Grangernek. Bár szíve mélyén nagyon jól tudta, hogy csak a saját önös érdekei vezetik, és mindez nem fog segíteni a nőnek, inkább csak kihozza a sodrából.
- Perselus, pont neked magyarázzam, hogy Granger nem Georgina? Senkinek sem teszel jót, ha elmondod neki. Saját magaddal hiteted el, hogy megmentheted, vagy megkönnyítheted a helyzetét, de csak összezavarod, és a halálba hajszolod!
- Pont úgy mondod, mintha nem csak napjai lennének hátra – morgott.
- Ne légy ennyire önző, ne akard kisajátítani. Georginát megmenthetted, adhattál neki huszonhárom évet, Hermionét már nem tudod.
- Én csak… azt akartam, hogy tudja – felelte Piton csendesen.
- Tudom, Perselus – nyugtatta a mágus. – Tudom, hogy nehéz most neked, és tudom, hogy vele szeretnél lenni a hátralévő napokban, de meg kell, hogy értsd, Hermione már nem Georgina. Soha nem is volt olyan, mint a feleséged volt. Ők két különböző ember, még akkor is, ha ugyanazok voltak valaha.
A férfi a kezébe temette az arcát, és elmerült a gondolataiban. Soha senkinek nem engedte meg, hogy lássa gyengeségét, csak Albusnak, aki nagyon jól tudta, mi megy most végbe benne. Vagy csak sejti, de legalább megérti, és nem fordít hátat a problémáinak. Egy nyugtató kezet érzett a vállán, majd belenézett azokba a mindent tudó kék szemekbe, és megértette, hogy az igazgató most is neki akar jót, mint mindig. Belátta, hogy hosszú távon jobb lenne, ha elkerülné Grangert.
De engedi a lelkiismerete, hogy elengedje a nőt egy szó nélkül? Engedi azt, hogy úgy viselkedjen, mintha soha nem is tartozott volna hozzá? Nem! Ha önzőség a részéről, akkor is elmondja az igazságot!
- Sajnálom, Albus. Ennyivel tartozom Georginának, és tartozom ugyanennyivel Grangernek is – mondta, miközben felállt a bársonyszékből, és öles léptekkel elindult kifelé, hogy még véletlenül se állíthassa meg az igazgató.
- Perselus! – kiáltott még utána Dumbledore, de már ez sem állította meg.
A lakosztályában felöltözött, majd elindult a Szent Mungóba, hogy beszéljen Letrenemmel. Mikor találkozott a gyógyítóval, a lehető legrosszabb híreket kapta.
- Sajnálom, legkorábban holnap reggel fog felébredni. Úgy tűnik, nagyon súlyosak a rohamai, és attól tartok, ha ilyen ütemben romlik az állapota, nem fogja megérni a hétvégét sem – mondta a köpcös gyógyító szomorúan. – Néhány bájitallal könnyebbé tehetjük a napjait, de vészesen fogy az ideje, túl gyorsan peregnek a szemek abban a bizonyos homokórában.
Piton rezzenéstelenül hallgatta végig Letrenemet, bár úgy érezte, ordítani tudna. Lábai össze akartak csuklani alatta, tomboló bűntudata felszínre készült törni, mint egy démon, amit évekig tartott fogva a lelke mélyén.
Miután a gyógyító magára hagyta, besétált Hermionéhoz, és nézte a nyugodt arcot, ami semmi érzelemről nem árulkodott - se szomorúságról, se bánatról, de örömről, vagy vidámságról sem. Semmiről sem.
Önkéntelenül is összehasonlította emlékeiben élő feleségét az előtte fekvő nővel, és bár csak halvány hasonlóságokat tudott felfedezni, úgy érezte, Georgina haldoklik a szeme előtt. Georgina Merhner és Hermione Granger egyszerre.
Ahogy ezt végiggondolta, szöget ütött valami a fejébe. Felkapott egy pergament, és leírta egymás alá a két nevet, és az azonos betűket bekarikázta. Legnagyobb meglepetésére ezek száma pontosan egyezett.
Végig itt volt a szeme előtt a megoldás, még nyomot is hagyott neki Albus, csak ő azt hitte, ennél azért agyafúrtabb az igazgató…
Mélyet sóhajtott az éjszaka csöndjében, majd hátat fordított a sápadt nőnek, egy mozdulattal a szeméttároló dobozba röpítette a kezében tartott fecnit, és halk léptekkel távozott.
AJÁNLOM AZ OLDALT
-
Én, Lily Evans