Könyvsarok - Könyves és fanfic oldal

Jó bõ húsz perc alatt már be is léptem a munkahelyemnek nevezett építménybe. Roppant szerény kinézetû volt kívül, hiszen mindig is az álcázás állt a középpontban (ha a varázsvilágról volt szó). Egyik kezemben az ügyvédi táskámmal, másikban az elmaradhatatlanul fontos laptopommal lépdeltem a dolgozószobám felé. Ott levettem a kabátomat, majd nekikezdtem a munkának. Körülbelül fél óra múlva kopogott valaki az ajtómon...
- Tessék... - mondtam fel sem pillantva a papírjaimból.
- Szervusz, Hermione! - köszönt az egyik munkatársam, aki szintén ügyvéd volt. Mikor ránéztem, azonnal megállapítottam, hogy a mindig szélesen vigyorgó Gregory volt az.
- Jó reggelt! Miben segíthetek? - kérdeztem.
- Abban, hogy miként kérhetlek meg, légy ma a partnerem egy vacsorára! - ült le a velem szemben lévõ székre.
- Ó, ez igazán kedves! - mosolyogtam. - Valószínûleg ma el tudok menni veled...
- Na, ez nagyszerû! - csapta össze a két tenyerét. - Ma este nyolcra ott leszek érted! Még mindig a Clerkenwell Roadon laksz?
- Igen, még mindig.
- Akkor ezt meg is beszéltük. Látom, még sok a dolgod, nem is zavarok tovább!
- Gregory! - szólítottam meg az ajtóban álló férfit. - Megkérhetnélek, hogy szólj Mr. Pleasantnak a holnapi konferenciáról? Már tegnap megírtam a köszöntõt, csak be kell jönnie érte...
- Persze, örömmel! - vigyorgott, majd eltûnt.
Meg kell mondanom, nem repdesek az örömtõl, hogy elhívott vacsorázni. Nem nagyon jön be nekem, mint férfi, de mégsem utasíthattam vissza, hiszen mégis csak a munkatársam.

Délután három órakor készen is voltam mindennel, majd fáradtan ültem be a kocsimba. El sem tudtam képzelni, hogy miként leszek képes este kisestélyiben flangálni Gregoryval az étteremben. Biztosan különleges lesz, meg minden, csak valahogy most nincs hozzá kedvem. Hazudhattam volna neki azt, hogy sok este a munkám, de mivel holnap úgyis mágiaügyi konferencia lesz (és ennek fényében semmiféle készülést, sem papírmunkát nem igényel), ennek nem dõlt volna be.
Minden erõmet latba vetve botorkáltam fel a lépcsõkön. Mikor beléptem a házba, úgy éreztem, le sem ülök addig, míg el nem készítek egy jó erõs, délutáni teát. Igen, teát, és nem kávét, ugyanis azt csak nagy ritkán fogyasztom. Fõleg reggelente... Bögrével a kezemben ültem le a kényelmes kanapémra. Fluffy természetesen azonnal felugrott az ölembe, és vágyakozó pillantásokat mért a gõzölgõ teára.
- Ezt nem szereted, Fluffy! Szemtelen vagy! - szidtam le a macskát. Imádtam vele beszélgetni, noha nem is tudott velem kommunikálni. Illetve tudott, csak nem szavakkal. Szerintem nagy erény az, ha valaki szavak nélkül is megérti a másik lény (legyen az ember vagy állat) gondolatmenetét...
Elmélázásom közben észre sem vettem, hogy lassan jéghideggé vált a teám. Gyorsan benyakaltam, majd az alvó Fluffyt beletettem a kosarába. Annyira édesen aludt, hogy nem volt szívem felébreszteni. Mindenesetre elég furcsa macskám van. Rá sem hederít arra, ha alvás közben felkapja valaki, és más helyre teszi le... Hmm... Hogy mik vannak?!

Lassan elérkezett a nyolc óra. Az utolsó simításokat végeztem magamon, mikor csengettek. Felkaptam a táskámat, majd kinyitottam az ajtót. Gregory egy hatalmas vigyor mellett egy óriási csokor rózsával is büszkélkedhetett.
- Ezt neked hoztam. A leggyönyörûbb nõnek, akit csak ismerek... - Úgy mondta, mintha két hétig ezt tanulta volna. Na, ez az, amit abszolút nem csíptem egy emberben... Nem lehettem udvariatlan, így megköszöntem az ajándékot.
- Várj egy kicsit, mindjárt jövök! Csak beleteszem a csokrot egy vázába...
Uramisten! Ha ez a bájgúnár továbbra is így fog beszélgetni, elmenekülök mellõle...

*

Mikor az étterembe érkeztünk, már egy elõre lefoglalt asztal várt minket. Gregory illedelmesen megkínált a helyemmel, majd õ is leült. Kellemes zene szólt a háttérben; a munkatársam is felfigyelt rá, hiszen felkért táncolni. Elõször hevesen tiltakoztam ellene, de nem tudtam mit tenni... Vigyorogva helyezte a kezeit a csípõmre, én pedig a kezemet az övébe. Roppantul feszengve éreztem magam, legszívesebben a lábfájásomra hivatkozva visszaültem volna a helyemre. De nem. Gregory ugyanis olyan erõsen fogott, hogy egy mentõosztag segítségével is nehezen szabadulhattam volna az ölelésébõl. Mivel már többen voltak a táncparketten, úgy döntöttem, elfogadom a felkérést, de ez volt az elsõ és az utolsó alkalom. Pár percig minden simán ment, kezdett feloldódni a hangulat, de amikor egyre közelebb és közelebb hajolt hozzám - bizonyára a csókomért epekedve -, visszaestem a kezdetleges állapotomba. Én pedig csak elfordultam tõle, mire nagy nehezen abbahagyta. Eszébe jutott, hogy még nem rendelt semmit, ezért mind a ketten visszamentünk az asztalunkhoz. Borzasztóan szerettem volna elmenni innen; még a vacsora is hiányozhatott volna az életembõl... De már késõ volt. Mire feleszméltem, már elõttem gõzölgött a pikáns homár egy halom salátával tálalva. Nagy nehezen sikerült magamba tömni pár falatot, majd úgy döntöttem, inkább meghagyom a szemetesnek a többit. Nagy nehezen sikerült eljátszanom, hogy mennyire fáradt vagyok, de sajnos a desszert még hátra volt, aminek az elfogyasztását Gregory egyszerûen követelte. Az én döntésem persze szóba sem jöhetett, miszerint egyek csak nyugodtan, az nem árt meg... Persze, normális körülmények között biztosan nem...
Miután megettük a vacsoránkat, elhagytuk az éttermet. Kint pedig eleredt az esõ. Na, már csak ez hiányzott! Jó lett volna, ha csak ennyi hátulütõ lett volna az estében... Egy darabig úgy tûnt, hogy normálisan el tud köszönni, mindenféle puszilkodás, meg ölelés nélkül, de túl nagy volt a kísértés számára. Egyszerûen rámerõszakolta magát, én pedig, mint egy tehetetlen túsz, csak kapálóztam és hajladoztam, hogy ne érjenek eme heves bókjai... Már ha ezeket annak lehet nevezni... Elkezdett nagyon durva lenni ez a "játék", úgyhogy elhatároztam, hogy még egy próbálkozás, és - más megoldás hiánya miatt - elkezdek sikítani. Bár ez nem egészen az én stílusom, a bûbájhasználat jobban menne... Azért nem fogom megátkozni... És ekkor valaki tényleg megátkozhatta, vagy nem is tudom, mit csinált vele, de Gregory ledermedt, és aléltan bámult a semmibe. Kibontakoztam a karjaiból, majd hátra pillantottam. Forgolódtam össze-vissza, hátha megtalálom azt az embert, aki elvarázsolta, de senkit sem találtam. Azonban pár másodperc múlva valamilyen nagyon magas alak közeledhetett felém, mivel az árnyéka sem volt alacsonyabb... Aztán feltûnt egy vörös haj... Na, ez csak Ron lehet...
- Hermione, jól vagy? - kérdezte mindkét kezével a karomat fogva. - Mit csinált veled az az idióta?
- Láthattad... - feleltem fejemet lehajtva. - Megátkozás nélkül is szabadulhattam volna tõle...
- Jó, bocs... - szabadkozott. - Legközelebb nem fordul elõ ilyesmi...
- Ígérd meg, hogy visszaváltoztatod!
- Amint elmentünk innen, vissza fogom... - dörmögte Ron, majd karon ragadt.
- Hova megyünk? - kérdeztem, miközben felzárkóztam mellé.
- Ideje megmutatnod a lakásod...
- Haza találok egyedül is...
- Valljuk be, hogy jobb, ha én is veled megyek...! - nézett rám.
- Jó, tényleg jobb, hogy itt vagy, de most nálam otthon marha nagy rendetlenség van... Biztos, hogy ilyenkor akarsz meglátogatni?
- Zavarok? - állt meg. - Akkor nem kísérlek be...
Erre baromira elpirulhattam, mert Ron hatalmas röhögésben tört ki.
- Hermione, nem kell miattam tavaszi nagytakarítást csinálnod...
- De te mégis csak vendég lennél nálam... Azért illik...
- Hé, most én a mágiaügyi miniszter vagyok vagy a barátod? - szakított félbe.
- Persze, hogy a barátom vagy... Na, jól van, ha ennyire akarod... De legközelebb ne ilyen hirtelen jelentsd be, ha meg akarsz látogatni!
- Rendben.
A hazafelé vezetõ út hátralevõ része egész kellemesen telt. Végig beszélgettünk, nevettünk, annak ellenére is, hogy úgy szakadt az esõ, mintha dézsából öntötték volna. Mire elértük a Big Ben hatalmas tornyát, már csurom vizesek voltunk, de egyikünk sem törõdött ezzel. Az óra hangos harangozással jelezte (csupán egy harang szólalt meg), hogy lassan elüti az éjfélt. Erre megszaporáztuk lépteinket, s egy bõ húsz perc alatt már a Clerkenwell Road járdáin lépkedtünk. Még halványan pislákoltak a kovácsoltvas álvánnyal ellátott utcai lámpák. Gyorsan befutottunk az épületbe, ahol én is laktam, majd feltrappoltunk a lépcsõkön. Ki is nyitottam a pálcámmal (mikor este megyek el itthonról, mindig pálcával zárom be az ajtót, így biztos lehetek benne, hogy a muglik nem törnek be hozzám...) a lakásom ajtaját, majd mind a ketten beléptünk rajta. Gyorsan elvégeztem mind a kettõnkön egy vízlepergetõ-bûbájt.
- Takaros lakásod van - jegyezte meg Ron.
- Köszönöm - pirultam el, miközben felkapcsoltam a lámpákat. - Igyekeztem olyan magamhoz illõre kialakítani.
- Helyes egy macskád van... - mosolygott.
- Fluffy, gyere, kapsz enni. Gyere te is, Ron! - mondtam, majd beinvitáltam a konyhába.
- Én is kapok enni? - vigyorgott. - Jaj, dehogy, nem várhatom el...
- Ugyan már, úgysem kóstoltad még az én híres, nevezetes süteményeimet. Le akartam veled teszteltetni.
- Ó, akkor én lennék a kísérleti alany? - nevetett Ron.
- Hogy gondolhatsz ilyet? - nevettem én is. - Csupán szeretném, ha jól végzõdne az estéd...
- Aha... - dünnyögte elszontyolodva.
- Mi a baj? - kérdeztem finoman. - Megbántottalak?
- Te olyan rendes vagy, Hermione... Csak nem értem miért, mikor teljesen elhanyagoltalak...
- Dehogy hanyagoltál...
- Dehogynem! Hiányoztatok... hiányoztál... tulajdonképpen csak te... - vágott a szavamba.
- Igazán? Hát... itt vagyok - tártam szét a karomat. Egymással szemben ültünk. Én a pult egyik oldalán, amelyik a konyhabútor L alakú folytatása volt; Ron pedig velem átellenben ült szintén egy bárszéken. Gondoltam egyet, és mellé ültem. Megszorítottam a kezeit.
- Egyáltalán nem hanyagoltál el. Sem te, sem Harry. Butaságokat beszélsz...
Ekkor hirtelen elfordította a fejét. Bizonyára a falióra kattogására lett figyelmes. Lesújtó pillantást vetettem rá, majd visszanéztem Ronra. Illetve a székére. Ugyanis arra lettem figyelmes, hogy már az ajtóban ácsorog.
- Elnézést, de nekem mennem kell. - fogta meg a kilincset. - Holnap korán kell kelnem, mivel rengeteg a munkám.
Ekkor visszanéztem az órára. Az elõbb fel sem tûnt, hogy már majdnem hajnali kettõ van.
- Kikísérlek... - ajánlottam fel.
- Köszönöm, de csak a folyosóra megyek. Hazahoppanálok.
- Gondoltam, hogy nem a hajnali metróval akarsz hazamenni... - ráztam meg a fejem.
- Metró? - értetlenkedett Ron. - Az meg m...
Fogalmam sem volt, miket zagyvál össze-vissza. De nem is érdekelt. Csak a szemeire tudtam koncentrálni... És ekkor valami iszonyatosan hülye cselekvést mutattam be: mindenrõl megfeledkezve lábujjhegyre álltam, majd egy puszit nyomtam a szájára. Láttam rajta, hogy nem erre számított...

Furcsa randevú