Könyvsarok - Könyves és fanfic oldal

3.

Kinyitottam a szemem, mire a napnak első dolga volt, hogy jól belesüssön. Erre én sértődötten a másik oldalamra fordultam, és a Mia ágya alatt sorakozó porcicákat tanulmányoztam. Egyébként a nap elég furán járt arrafelé. Majdnem tíz óra volt, mikor méltóztatott lemenni, de mikor felkeltem, úgy nyolc óra körül már déli világosság volt.
Nyújtózkodva kikeltem az ágyból, vettem egy mély levegőt (megjegyzem, hogy tengerillat volt), majd elkezdtem a ruháim után kutatni. Mia még mélyen aludt.
Az egész ház csendes volt, és mivel én utálom, ha semmit nem lehet csinálni, kimerészkedtem a házból a hátsó kertbe. Szép lassan kezdett összejönni, miért is éreztem tengerillatot. Ahogy mentem hátrafelé, az égnél sokkal sötétebb, kék folt derengett a fák között. Mivel nem tűnt messzinek, úgy döntöttem, lemegyek a partra. Közben azon bosszankodtam, hogy lehet nem szeretni egy ilyen helyet. Bár eszembejutott, hogy Miának nem a hellyel, hanem a családjával van baja…
A parton csak egy rövid, rozoga stég állt, meg egy szintén idős csónak. Én a part mentén állapodtam meg, és nekiálltam a reggeli tréningnek.
Közben egyfolytában azon járt az agyam, hogy mi nincs rendben…
Ahogy belegondoltam, nem is zavart annyira a csapatkapitány dolog. Sejtettem, hogy csak idő kérdése és minden rólam fog szólni – ez így fejben elég furcsán hangzott –, és tulajdonképpen April sem érdekelt annyira, amennyire bemeséltem magamnak. Hirtelen a világkupára is nehezemre esett gondolni. Azután valahogy eszembe jutott, mennyire utálom én a P betűt. Peking, Péntek, néha a kedves Päkerinen, és… Potter?
Egy pillanatra elgondolkodtam, aztán észbe kaptam, és kis híján leköptem magam.
Miért sorolja az én csepp agyam a negatív dolgok közé Harry Pottert, életem szerelmét, álmaim pasiját, az én sző… fekete hercegemet?
- Szabadsááág! – hangzott a hátam mögül. Leengedtem a száznyolcvan fokig emelt lábamat, és próbáltam rájönni, ki lehet a hang tulajdonosa. Mia Päkerinen pár másodperccel később mellettem termett, és vigyorgott rám. – Ugye milyen jó érzés?
Szabadság. Jó érzés?
- Mia! Kimondtad. Imádlak.
- Mi van?! – vonta fel a szemöldökét, de már azután, hogy alaposan megszorongattam.
- Szakítok Harryvel – jelentettem ki.
- Minek?!
Imádtam az ilyen válaszokat; éppen elegendőek voltak ahhoz, hogy megrengessék az álláspontomat.
- Őő..
Mondom én.
- E-emlékszel mit mondtam, hogy élni akarok még?… Szóval, izé, tudod… Így sem látom Harryt túl sokat, aztán most… Nincs túl sok értelme, hogy együtt legyünk. Ugyan ez nem a legalkalmasabb időszak az „életre” de azért…
- Dehogynem – legyintett Mia – majd meglátod.
Meglátom. Biztos szakítani akarok Harryvel? Túl gyorsan jöttem rá. Ha meglátom, tutira megbánom az egészet. Halál biztos. Tutkeráj. Ide azzal a bökővel.

***

Délután elbúcsúztunk Mia szüleitől, majd zsupszkulccsal visszamentünk Londonba. A társasház hátsó udvarában landoltunk, mivel ott csak a nyolcvanéves nénikék láthatnak meg bennünket, azok meg már hozzászoktak a baglyokhoz és a hirtelen felbukkanásainkhoz. Csak annyit fűztek hozzá; micsoda rohanó világ!
Ahogy caplattunk fel a lépcsőn, Mia megkérdezte, még mindig szakítani akarok-e Harryvel. Nem válaszoltam, inkább csak magamban próbáltam rájönni a válaszra.
- Hogy akarod beadagolni neki? – tette fel a második kérdést, mire azét hajlandó voltam úgy tenni, mintha hallottam volna, de semmi egyéb. – Bagolyfordultával? Az elég cinkes… Ha meg elhívod vacsorázni, az ugyanolyan rossz: most gondolj bele, kicsíped magad aztán közli veled, hogy itt a vége, habár most nem…
Mély levegőt vettem.
-… vagy talán elmész hozzá? Vagy ő jön hozzánk? Én azt nem hallgatom végig, majd szólj, mikor, mert…
Megálltam a lépcsőfokon, mérgesen kihúztam magam, és ránéztem Miára.
- Befognád végre?
A sárkányos nézés. Erősen kétlem, hogy örököltem volna anyutól, de az ilyen pillanatok pont úgy megrendítik az álláspontomat, mint mikor Mia felteszi a kérdést: „minek?!”
- Be… - felelt halkan. – Akkor most komolyan gondolod?
- Persze, hogy komolyan.
- Én azt hittem viccelsz.
- Tévedtél.

- De… de Ginny! Te nem szakíthatsz Potterrel.
- Mert?
- Mert… Mert nem, mert akkor felborulna a világ rendje. Semmivel sem lesz jobb, a drága sajtó le sem fog szállni rólatok, míg újra össze nem jöttök, aztán szétmentek, és így tovább…
- Ha együtt maradnánk, ez ugyanígy folytatódhatna.
- Igaz, de… Gin, ezt nem gondolhatod komolyan! Megőrültél? Mit akarsz? – kérdezte őszinte rémülettel.
- Már egyszer elmondtam! Ennek így nincs értelme.
- De igen, van!
- Ámen – bólintottam rá mérgesen, és újra nekilódultam a lépcsőknek.
- Ginny…
- Ez a nevem, ne koptasd.
- Annyira gyerekes vagy! – szólt mérgesen, és hirtelen előttem termett a két méterével. – Jó, elhiszem, hogy ennek így nem látod az értelmét, és élni akarsz, mire én azt mondtam, hogy fogsz is.
- Így van.
- De… És utána?
- Muszáj itt megbeszélnünk? Túl jó az akusztika. És szédülök is.

***

Miután kipakoltam, és elvégeztem minden felesleges „házi feladatot” leheveredtem a kanapéra, és olyan erővel kanalaztam az egyliteres, vaníliás Häagen-Dazsomat, mintha az tehetne a hányingeremről, és persze arról, hogy már megint nem tudtam, mit csináljak.
- Ma még lemegyek a Mabel’s-be – szólt ki Mia a fürdőszobából.
- Csodás – morogtam.
- Te nem jössz?
- Nem.
Jogos volt a kérdése, még a lépcsőházban. És mégis hogy akarom beadagolni neki, hogy szakítani szeretnék?
Úgy éreztem, hogy a fejem egy nagy, sötét lyukká válik. Mint általában. De most erősebb volt az érzés.
Mia indulásra készen állt meg a kanapé előtti asztalnál, és kutatott az újságok között.
- Mi ez a pacsuli szag? – tettem fel a kérdést fintorogva. Mia felvont szemöldökkel bámult rám.
- A parfümöm. Mindig…
- Fúj! Egy borz sírva kérné el a receptjét… Ez borzalmas – magyaráztam, és megvetően kanalaztam egy ökölnyi adagot a fagyiból.
- Érdekes, hogy csak most tűnik fel – mondta halkan Mia, és gyanakvó tekintettel méregetett. - Mi a bajod?
- Az, hogy büdös vagy – morogtam.
- Ámen – forgatta a szemét, és dehoppanált.
Szegény fagyi; erre még mérgesebben kanalaztam. Mia nem az a sértődős típus, de mégis megijedtem (úgy egy órával, és két doboz fagyival később), hogy a szívére vette.
Elbóbiskoltam egy kicsit, és arra ébredtem, hogy egy ismeretlen bagoly csipkedi a kezemet. Felültem a kanapén, és észrevettem, hogy egy egészen kicsi boríték volt az asztalon álló újságkupac tetején. Bosszankodva vettem tudomásul, hogy levélolvasáshoz szemüveg kell…
Ugyanebben a pillanatban tért haza Mia is – a pacsuli szag helyett már a Mabel’s nevű szórakozóhely jellegzetes vaníliaillatát éreztem rajta. Emelkedett hangulatban volt; az arcán az önelégültség utolsó fázisai látszottak. Akkor szokott ilyen fejet vágni, mikor százhatodik próbálkozásra sem tudok összehozni egy tál sajtos makarónit. Odamotyogtam egy fáradt „mi volt”-ot, és becsoszogtam a szobába az olvasószemüvegemért. Az orromra biggyesztettem, vetettem egy véletlen pillantást Mia éjjeli szekrényére; a löttyéből hiányzott egy jelentős adag. Visszacsoszogtam a nappaliba, és láttam, hogy Mia még mindig ugyanott áll, ahova megérkezett, és elégedetten bámul maga elé. Csak akkor nézett fel, mikor mellé értem.
- Ebben a szemüvegben úgy nézel ki, mint aki okos.
DE. Sosem szokta mondani, hogy hülye vagyok. Jó, persze, szokta. De nem céloz rá, hogy valahol a legfiatalabb bátyám szintjén állok. Pedig én elég gyakran érzem úgy, hogy még Ronnál is hülyébb vagyok. Na mindegy.
Kinyitottam a borítékot – mint kiderült, a levél Harrytől jött – és kihámoztam belőle a levelet. Csak egy cetli volt, nagy betűkkel;

Beszélnünk kell. Holnap ott leszek a stadionban, mielőtt véget ér az edzésed.

Ölel: Harry

- Nicsak – Mia mögöttem állt, a hangjából éreztem, hogy vigyorog. – ehet, hogy ő is arra gondol, amire te.