Könyvsarok - Könyves és fanfic oldal

~##~

Augusztus 10.

Valójában nem nagyon kedvelem az esküvőket. Minden egyes alkalommal, amikor meglátom, ahogy az újdonsült pár megcsókolja egymást, tudatosul bennem, hogy mennyire egyedül vagyok. Annyira nincs kedvem esküvőre menni! Nem is csak a rossz érzés miatt, hanem azért is, mert nincs kedvem a nagy nyilvánossághoz. Magától értetődik ugyanis, hogy rengeteg újságíró érdeklődésére tart számot az egyik leghíresebb kviddicsjátékos és unokatestvére esküvője! Már csak az hiányzik a boldogságomhoz, hogy találkozzam valamelyik régi kollégámmal, vagy ami még rosszabb, Rita Vitrollal.

Ráadásul ott lesz az egész családom. Nagyszerű lesz, felváltva kell majd pitiznem a szüleimnek és a többi rokonnak. Tuti biztos vagyok benne, hogy mind rá fog kérdezni, hogy mi a helyzet az állásommal. Az ez után következő kérdés, a másik kedvencem, hogy hol van a barátom, miért nincs most velem? Egyszerű a válasza kérdésekre: se pasi, se munka. Mindkettő a saját hülyeségemnek köszönhető. Miért is nem vagyok egy gerinctelen szenzációhajhász, aki mindent kitereget a híres rokonairól az újságban? Vagy lehetnék, mondjuk, egy idióta kis liba, akit a legkevésbé sem érdekel, ha egy férfinak menyasszonya van. Lehet, hogy sokkal boldogabb ember lennék. Csak nem lennének barátaim.

Még sosem kerültem ilyen helyzetbe. Még sosem voltam szerelmes olyan férfiba, akinek nyakán volt az esküvője. Éppen ezért nem tudom, mit csináljak. Csak két eshetőség van. Az egyik, ha Malfoy szakít miattam Marionnal. Ez lenne a tisztességes mindhármunkkal szemben, ennek ellenére nagyon kicsi az esély rá, hogy bekövetkezik. Hiszen Malfoy az egyik legelőkelőbb aranyvérű család egyetlen örököse, így kötelezettségei vannak, s akármennyire is játssza a kemény fiút, nem fogja megszakítani a családi hagyományokat. Tehát, ez a lehetőség kizárva. Marad a másik, hogy titokban folytatjuk. Ez a megoldás már tetszene Malfoynak, hiszen a kötelességérzete csak odáig terjed, hogy elveszi Mariont. Hogy boldoggá teszi-e? Az már nem különösebben érdekli, mivel nem szereti. Ezt viszont én nem tudom elfogadni. Nem lennék képes valaki háta mögött kavarni. Ebben biztos vagyok.

A vicc az egészben, hogy amennyire féltem attól, hogy Andrew elmondja Scorpiusnak a múltban történteket, most annyival megkönnyebbültem. Még szerencse is, hogy elmondta, máskülönben nem egyhamar derült volna ki Malfoyról, hogy viszontszeret. Azt hiszem, meg kell köszönnöm neki… De furcsa ezt, így kimondani!

Viszont még mindig fogalmam sincs, hogy hogyan legyen tovább. Így Malfoy is szenvedni fog a házasságában, és én is, amiért látom, hogy házas. De még Marion se lehet boldog, ha mást szeret. Utálom, ha ilyen kilátástalan a helyzet. Egész egyszerűen nem tudom mi a fenét tegyek? Mit kéne tennem? Fogalmam sincs.

***

Gyönyörű ez a ruha. Azt hiszem, az esküvőn hódítani fogok. Hátha találok magamnak valami jó kis befektetőt az új laphoz. Akármennyire is nem volt időm az utóbbi időben ezzel foglalkozni, nem mondtam le arról az álmomról, hogy saját lapot alapítsak. Mostanában túlságosan lefoglalt ez a szerelem dolog. Kellemes, de fárasztó. Talán ha látom a rokonokat, kicsit elterelik a figyelmemet a sok idegesítő kérdésükkel.

***

Meggondoltam magam! Szeretem az esküvőket. Minden annyira gyönyörű, Luna csak úgy ragyog, és Hugo arcán olyan üdvözült mosoly ül, mintha legalábbis megnyerték volna a Világkupadöntőt. Ahogy szépen lassan vonulnak a sorok között, azért, hogy végre ténylegesen egymáshoz tartozzanak. Annyi ember van itt, rokonok, barátok, fotósok és újságírók, néhány rajongó és Hugo csapattársai! És ebben az a legszebb… Várjunk csak! Hugo csapattársai?

***

Merlinre, miért teszed ezt velem, Te ezüst szemű ördög? Ahogy ott állsz, a fekete dísztalárodban, a csapattársaid között. Mindnyájan, mindenki a fiatal pár felé tekint, csak te nézel máshova. Egyenesen rám. S, én nem tudok elszakadni ettől a bűnre csábító szempártól. Szinte hallom, ahogy elakad a lélegzetem, ahogy végignézek rajtad. Olyan gyönyörű vagy. Igen, gyönyörű, mint egy földöntúli látomás. A lágyan arcodba hulló szőke haj, a magas, karcsú, s egyben izmos alak. A magabiztosság újra visszatért az arcodra, s a büszke vonásokban ismét felfedeztem valami újat, amit még sosem láttam azelőtt. Talán ez lenne a szerelem? Ez az az új érzés, amit most felfedeztél magadban? Ez az a megdöbbentő felismerés, amit a minap dühösen ordítottál az arcomba? Olyan gyorsan pörögtek az események, hogy szinte nem is tudtam, mi történik. S így végiggondolva, talán, te is csak hagytad, hogy sodorjanak az események. Igen. Hagytad, s csak most tisztáztad magadban teljesen, ami eddig történt. De akkor tényleg szeretsz. Szeretsz, ugye szeretsz? Érzem, hogy szeretsz.

Miért kínozzuk magunkat? Miért? Mikor fordulsz végre el, mikor hagyod, hogy összeszedjem a józan eszem maradékát? Ha ezentúl így nézel rám, el fogok veszni. Örökre, és visszavonhatatlanul. Ne hagyd, hogy elvesszek, még ne! Fordítsd vissza rájuk a szemeidet! Csak nem a megértés csillan a szemedben? Köszönöm. Köszönöm, hogy szeretsz, s nem hagysz elveszni. Ráérünk még később is alámerülni a bűnben.

Az emberek életében vannak végtelennek tűnő pillanatok. Lehetnek rosszak is, de többnyire mégis kellemesek. Olyan pillanatok, amikor elveszted a fonalat, nem érzékeled az idő múlását, amikor nem törődsz semmi mással, csak Vele. Az én életemben ez is egy ilyen pillanat volt.

***

Miközben gratuláltam Lunáéknak, s lefutottam a többi udvariassági kört, nem mertem feléd nézni. Kerültem a pillantásod, akkor is, mikor átvonultunk a Weasley rezidencia mellett felállított nagy sátorba, hogy elfoglaljuk a helyünket a három hosszú asztal mellett. Egyből a tányérom felé fordultam, amikor megjelentek az ételek az asztalokon, s nem törődtem mással. Szerencsére az öregek messzebbre kerültek a fiataloktól, s Luna és Hugo pedig az asztalfőn ült, így csak Rose, Victoire, Percy bácsi és Penelope néni lánya, valamint az ő férje, Teddy Lupin ültek a közelemben. Kellemesen elbeszélgettünk, s kiderült, hogy nemsokára érkezik Victoire és Teddy első gyermeke. Minden közelben ülő rokon nagyon örült a hírnek, és sokan gratuláltak nekik, köztük jó magam is. Ennek ellenére egy kis üröm is vegyült az örömbe, hiszen mind tudtuk, hogy Rose számára mennyire szörnyű ez a téma, hiszen nem olyan régen szakított egy férfival, aki egy másik nőért hagyta el őt. Így ezt a témát rövid időn belül le is zártuk.

***

Sajnos a vacsora túlságosan is hamar véget ért, s azt vettem észre, hogy az asztalokat különböző varázslatok segítségével kezdik átrendezni, hogy legyen hely a táncra, s hogy a megérkezett a zenekar, amelynek tagjai éppen a hangszereiket veszik elő. A beszélgetésbe merülve észre sem vettem, hogy közben besötétedett, és milliónyi gyertya lebeg a sátor teteje alatt, félhomályba vonva a helyiséget. Az újdonsült házaspár éppen akkor állt fel, amikor feléjük fordultam, hogy megnyissák a táncot. Annyira felhőtlenül boldognak látszottak, s a mosolyt nem lehetett volna levakarni az arcukról. Egy kis idő után egyre többen csatlakoztak a táncolókhoz, s a tánctér megtelt emberekkel. Mivel engem senki sem kért fel, s Rose-t se, ezért az asztalnál maradtunk. (Olyan elutasító tekintettel néztünk minden közeledő felé, hogy jobbnak látták elkerülni minket.) Éppen az esküvőkkel kapcsolatos érzéseinket és tapasztalatainkat vitattuk meg, amikor észrevettem, hogy két pasi közeledik felénk. Úgy tűnt a férfi nemnek eme két elvetemült példányára, egyáltalán nem hatott sokkolóan látható tartózkodásunk. Az egyiküket csak látásból ismertem, Hugo csapatának egyik játékosa volt, a másikuk, pedig Scorpius Malfoy, akiről időközben - mert voltam olyan hülye - elfeledkeztem.

***

- Felkérhetjük a hölgyeket táncolni? – kérdezte pimasz mosollyal a Malfoy mellett álló magas, izmos, barna hajú férfi.

- Névtelen férfiakkal nem szívesen táncolok! – jelentette ki Rose komolyan.

Láttam, ahogy a barna hajú felhúzza a szemöldökét, és Scorpiusra néz. Értettem a pillantásában lévő kérdést. (Jobb ötletnek találtam, hogy nem nézek Malfoy felé, ezért inkább a társa arcát figyeltem.) Bizonyára nem tudta elhinni, hogy van olyan ember - konkrétan nő - Angliában, aki nem ismeri őket. Hiszen az egyik leghíresebb kviddicscsapat sztárjai voltak.

- A nevem Robert Nott – mondta végül.

- Robert Nott? – kérdezett közbe felhúzva szemöldökét Rose.

- Az ifjabb – hallottam meg Malfoy gúnyos hangját.

- Á, így értem! – mondta Rose Nottnak, majd Malfoyhoz fordult. – És önben kit tisztelhetünk?

Fel kellett néznem. Láttam, ahogy Malfoy finoman elhúzza a szája szélét, s azzal a félmosollyal, amitől a legtöbb nőnek elakad a lélegzete, unokatestvéremre mosolyog.

- A nevem Scorpius Malfoy. De valószínűleg ismerős lehet a nevem, hiszen Lily – itt rám mutatott -, jó barátja vagyok. Lehet, hogy már mesélt is rólam.

Észrevettem a Rose arcán beálló változást, ahogy ráismert arra a srácra, akiről korábban annyit meséltem neki. Bizonytalanul tekintett felém. Aztán, mikor bólintottam, mintha mi sem történt volna, visszafordult hozzájuk.

- Az én nevem Rose Weasley – szólalt meg Rose, miközben olyan ártatlan arcot vágott, mint egy ma született kis boszorkány. Csak azt nem tudom, miért. – Gondolom, akkor Lilyt már nem kell bemutatnom.

Hirtelen kisebb szünet állt be a társalgásba, aztán Rose hirtelen újra megszólalt:

- Nos, akkor megyünk táncolni, vagy sem?

Robert Nott láthatóan meglepődött a hirtelen változáson, s még akkor sem tért magához, amikor Rose karon fogta és elkezdte vezetni a táncparkett felé. Pár pillanat múlva, pedig már mindketten elmerültek a táncban. Legalábbis ezt hittem egészen addig, amíg nem láttam meg, hogy Rose az egyik fordulásnál cinkosan rámkacsint.

- A barátnőd szépen elintézte, hogy kettesben maradjunk. Szegény Robert azt sem tudta, mi történik vele. Meg kellene köszönnöm neki! – hallottam meg egy pimasz hangot magam mellett.

Megfordultam és egyenesen egy gyanúsan csillogó szürke szempárba néztem bele.

- Mariont hol hagytad? – vontam fel közönyösen a szemöldököm.

- Nem volt ideje eljönni. Kénytelen voltam egyedül végigszenvedni Weasley esküvőjét. Na jó, Nott-tal szenvedtem… - mondta gúnyosan Scorpius.

- Merlinre, hogy bírtad ki egy csapattársad esküvőjét? Borzasztó! – sóhajtottam fel színpadiasan. – Egyáltalán minek jöttél el?

- Szeretem halmozni az élvezeteket. Egy Weasley esküvő, megspékelve veled, egyenlő egy varázsvilágellenes bűntettel! – kaptam meg a választ egy önelégült mosollyal, Malfoytól.

- Modortalan bunkó! – húztam fel a számat sértődötten.

- Na gyere, Potter, táncoljunk! – mondta, nem törődve a sértésemmel, és magával húzott táncolni.

Éppen egy lassabb számot játszott a zenekar, ami kiváló volt az összebújásra. Malfoy mégse használta ki az alkalmat. Miután véget ért a szám, ezt meg is jegyeztem neki.

- Mi van Malfoy, csak nem félsz, hogy lefényképez valamelyik újságíró? Apuci biztos csúnyán nézne rád, ha látna rólunk egy összebújós fotót! – mondtam, hangomban cinizmussal.

Egy pörgősebb tánc volt a következő, aminek kimondhatatlanul örültem.

- Ó, de igen rettegek, hogy otthon jól elfenekelnek! – súgta a fülembe gúnyosan, miközben megpörgetett. – Szerintem anyám simán képes lenne rá.

- Na és Marion? – kérdeztem tőle.

- Marion?

- Igen ő!

- Nem különösebben izgatná. Szerintem, van valakije.

- Nocsak, te is észrevetted a jeleket? – húztam fel a szemöldököm.

- Édesem, pasi vagyok, nem pedig hülye! – vonta meg a vállát.

- Ha ezt most nem mondod, sose tűnt volna fel! – mondtam ironikusan.

- Tudod, szívem, nem csak egy fantasztikus testfelépítésű, iszonyúan jóképű srác vagyok, hanem még okos is! – mondta olyan hangon, mintha csak azt közölné, hogy milyen szép az idő.

- Meg enyhén egoista is vagy! Mondták már? – nevettem el magam.

- Említették! – mondta tartózkodóan.

Észre se vettem, hogy a parkett szélére kerültünk, csak akkor, mikor Malfoy finoman elkezdett húzni a Weasley ház, sötétbe vesző kertjébe. Addig vonszolt, amíg nem találtunk egy nagy fát, ami mögött a teret megvilágították annyira a tánctérről érkező fények, hogy mindent lehetett látni nagyjából, de a táncolók közül senki sem láthatott oda.

- Mi van Malfoy, csak nem akarod romantikával megtölteni az estét? – kérdeztem, csöppnyi izgalommal a hangomban.

- Romantika? Nem. Ez sokkal több lesz, mint romantika – mondta és elkezdte csókolgatni a nyakamat.

- Nem vagyok benne biztos, hogy ezt itt kéne! –mondtam, az érintései miatt akadozó hanggal.

- Akár tetszik, akár nem, itt fogjuk! – vágott vissza, aztán nekitámasztott a fa törzsének. – A természet lágy ölén…

- Ez tök nem lágy! Inkább érdes! – lihegtem.

- Mondtam már, hogy nem érdekel! Amióta csak megláttalak az esküvő elején, alig bírok magammal. Itt és most fogjuk.

- Malfoy, ne követelőzz! – mondtam neki. –Ezt nem itt…

- Kibaszottul jól áll ez a ruha. Tessék, még bókoltam is…

- Malfoy!

- Ne kínozz tovább, Lily. Kérlek… - mondta már-már nyöszörögve.

- Rendben! – mondtam belenyugodva.

Még sosem hallottam Malfoyt könyörögni. Nem is hittem volna, hogy valaha hallani fogom. Annyira jól játszotta egész eddig, ma este is a jéghideget… Vajon egész életében ezt csinálta? Álarc mögé rejtőzött, s nem mutatta meg, hogy mit is akar valójában? Egy pillanatra, a szex előtt tudta csak így felfedni magát valaki más előtt? Nem értem. Hogy lehet így élni? Meg akarlak ismerni, Scorpius Malfoy, mutasd meg a valódi énedet! Ne csak a hideg szépfiút lássam benned, ahogy eddig. Mutasd meg nekem, hogy nem egy megfoghatatlan lény vagy, hanem egy hús-vér ember! Had tegyem magamévá a lényed…

***

Csöppet sem voltunk finomak. Az egész durva és követelőző volt. A csókjaink, szinte faltuk egymás száját; a mozdulat, amivel Malfoy a szoknyámat hajtotta fel, s a saját dísztalárját és alsóját távolította el az útból; maga az aktus, ahogy hevesen, gátlástalanul szeretkeztünk, odakint a szabadban, a Weasley esküvőn. Mégis volt benne valami. Kiszabadult az a hatalmas szexuális feszültség, ami már olyan régóta megvolt köztünk. Olyan iszonyú jó érzés volt, ahogy éreztem, hogy teljesen az övé vagyok, hogy bennem van, hogy így szeret engem. Életem egyik legjobb szeretkezése volt, még akkor is, ha el kellett fojtanunk a nyögéseinket, mert nem akartuk, hogy ránk találjanak. Nagyon élveztem. És Malfoy is. Ebben biztos vagyok.

Nem akartam, hogy vége legyen, de mint minden jónak, egyszer ennek is vége szakadt. Egy jó ideig pihegtünk, aztán a varázspálcánkkal rendbe szedtünk magunkat. Nem szóltunk semmit. Malfoy egy gyors csókot adott és visszavezetett a sátorhoz. Aztán elment, egy szó nélkül. Én, pedig úgy kóvályogtam vissza a korábbi asztalunkhoz, ahol már Rose várt. Olyan volt, mintha álmodnék. Rose, amint meglátta az arckifejezésemet, elégedetten elmosolyodott. Megkérdeztem tőle – félálomban szinte -, hogy mi történt, Nott-tal, mire mondta, hogy hazament. Azt se tudtam, hogy hol vagyok, ezért Rose elnézést kért az újdonsült házaspártól, arra hivatkozva, hogy rosszul érzem magam, és hazakísért.

Amikor benn voltunk a lakásban, elmondtam Rose-nak, hogy mi történt, aki megértően végighallgatott, és nem ment el addig, amíg ágyban nem tudott.

Csak feküdtem a sötét szobában és gondolkodtam. Mi lesz ebből? Mit tettünk? Lesz-e folytatás? Ezek a kérdések kavarogtak bennem. Valahogy a hirtelen boldogságot felváltotta egy más érzelmi állapot. A kínzó bizonytalanság. És még valami. Hát tényleg rossz ember lennék, hogy lefeküdtem minden teketória nélkül egy férfivel, akinek a menyasszonya egy jó barátnőm? Ó, Merlin, mit tettem! Hát mégis elkövettem ezt a bűnt. De vajon jár-e vele büntetés?

Esküvő a Weasley rezidencián