|
Volt-nincs szerelem
Ginewra 2008.12.28. 14:51
Ne haragudjatok a hosszú késedelemért, ráadásul ez a fejezet nem lett hosszú... De a vélemény mennyiség sem volt túl ösztönző... Ha most nem lesz meg legalább 5 vélemény, akkor lehet, hogy a többi fejezetet nem töltöm fel... - Ebben a versenyben kizárólag roxfortos diákok vehetnek részt, és minden házat egy-egy diák képvisel, továbbá még három tetszőleges házból való bajnok. Hét bajnok fog versengeni a győzelemért, a Roxfort bajnoka címért. A verseny három fordulóból áll, mindegyikben az utolsó két helyen végzett diák kiesik, míg a harmadik fordulóban már csak hárman versenyeznek a győzelemért. – A tömeg egyszerre kezdett sustorogni…
- Én nyerem meg! – ismeretlen hetedéves.
- Én biztos jelentkezek! – Cal.
- Nem nekem való az ilyen! – Rose.
- Tuti, hogy benevezek! – James.
- Jelentkezni három napon belül lehet, a bajnokokat titkos módon választjuk ki, rendhagyó módon. A nevezni negyedéveseknek és az annál idősebb diákoknak lehetséges, örüljetek, hogy ennyi megengedett a legutolsó Trimágus tusára való tekintettel. Nem húzom tovább a szót, jó étvágyat!
Az izgatott sutyorgás nem maradt abba, a negyedévesek és az idősebb diákok izgatottan tervezgettek, míg a fiatalabbak irigykedve néztek felénk.
- Miért, mi történt a legutóbbi Trimágus tusán? – kérdeztem Jamestől. Ő úgy nézett rám, mintha valami hatalmas gorombaságot mondtam volna.
- Te nem is hallottál róla?! – kérdezte felháborodottan, mintha megsértettem volna. Mondtam én, őrült egy gyerek…
- Nem, Amerikában nem beszéltek róla.
- Akkor én most elmesélem. A Trimágus tusán elvileg három bajnok versenyezhet…
- Ennyit tudok én is! – morogtam, nem szerettem, ha hülyének néznek. Hát még ha élvezik is a kioktatásomat… Grr…
- De a legutolsó versenyre a Tűz serlege négy bajnokot sorsolt ki.
- De miért? – kérdeztem megütközve.
- Valaki egy bűbájjal átverte a süveget, de ami még megdöbbentőbb, hogy a negyedik bajnok kiskorú volt, pedig a versenyen, csak nagykorúak versenyezhettek.
- Tyűű… Ki volt az?
- Harry Potter.
- Az apátok?!
- Igen. Apának a verseny értelmében ki kellett állnia a próbákat, és senki nem hitte el neki, hogy nem ő nevezett be. De a lényeg az, hogy a harmadik próba végén nem csak apa jutott el a serlegig, hanem a másik roxfortos bajnok is, Cedric Diggory is. Mikor megérintették egyszerre a serleget – kiegyeztek a döntetlenben – mindkettejük egy temetőben kötött ki. Peter Pettigrew Voldemort parancsára azonnal megölte Cedricet a gyilkos átokkal…
- Úristen… És mi lett apukáddal?
- Először végig kellett néznie, hogy egy barátját megölik, majd azt, hogy Voldemort a tulajdon véréből életre kel.
- Ez tényleg megtörtént, vagy csak szívatsz? – kérdeztem gyanakodva.
- Ilyennel nem viccelnék.
- Aztán mi történt?
- Párbajoztak, majd apa megmenekült. Visszatért Cedric holttestével, a serleg segítségével.
- Ez kész horror…
- Ez még semmi apu kalandjaihoz képest…
- Huh… képzelem… - mondtam fejcsóválva.
- Ti jelentkeztek? – kérdezte Albus.
- Én tuti! – kiáltott fel James és Fred egyszerre.
- Szerintem én is – mondta Cal. – Te, Al?
- Én is!
- Te?! – kérdezte James.
- Miért olyan meglepő?
Jellemző, engem nem is kérdeztek. Biztos, mert lány vagyok. De igazuk van… Hol vagyok én Jameshez, Albushoz képest? Hol vagyok én a Nagy Harry Potter fiaihoz képest? Biztos, hogy ők is olyan bátrak és tehetségesek, mint az apjuk. Miért lenne pont nekem esélyem ellenük? De mi lenne, ha megpróbálnám? Ha bebizonyítanám, hogy lány létemre én is vagyok valaki?
Jobb, ha ők nem tudnak róla, csak kinevetnének. Pedig az Odúban is bizonyítottam, hogy nem kell gyenge kislányként kezelni!
Igazából nem tudom, hogy mi bajom van… Hol boldog, hol szomorú vagyok. Ez lenne a tinédzserkor? Úgy érzem, hogy egyedül vagyok, pedig ez nem igaz…
***
„Kedves Lily!
Régen hallottam felőled, hiányzik az idegesítő fecsegésed… Ne húzd fel magad, csak vicceltem. Én remekül meg vagyok, immár Ryan McKenzie-ként. Ausztráliában élünk és Sydney Magic Varázslóiskola növendéke lettem. Itt is, akárcsak nálad Roxfortban egy évvel később kezdődik, így én hatodéves vagyok.
Igazából nem is ezek miatt írok neked… Szégyellem magam a gyávaságom miatt… Az a helyzet… Jaj, de nehéz kimondani! Sosem szenteltem kellő figyelmet rád, pont, azért mert nem mertem bevallani… hogy szerelmes vagyok beléd. Jól hallottad. Madison sejtette, hogy mit érzek, féltem, hogy beárul nálad. Nem is tudom, hogy miért féltem… Bár te biztosan nem érzel irántam semmit, de meg kellett írnom ezt, hogy le tudjam zárni a múltat.
Madisonnal egy suliba járunk, tőle hallottam, hogy mi történt veled a nyáron. Nagyon aggódtam, remélem, most már jól vagy. Te mindig bajba keveredsz?
Azt is hallottam, hogy ebben a tanévben megrendezik nálatok a ChaSev tusát… Az előbbiek alapján azt gondolhatod, hogy le akarlak beszélni a jelentkezésről, de pont ellenkezőleg.
Tudom, hogy képes vagy megnyerni, és neked a próbák nem jelentenének akadályt. Ha te is úgy gondolod, jelentkezz! Képes vagy rá!
Szeretettel:
Ryan”
Döbbenten meredtem a kezemben tartott papírra, ez nem lehet! Ryan szerelmes volt belém? Istenem… de hisz én is! Nem mertem senkinek bevallani az érzéseimet, mert szinte biztosra vettem, hogy Ryant nem érdeklem. Erre most kiderül, hogy ő is ugyanígy volt vele.
Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?
Merlinre!
Miért csak most mondta el?
Miért? Miért? Miért?
Annyiszor megkímélt volna a fájdalomtól…
***
Szomorúan bandukoltam az amerikai mágusképző folyosóján. Összevesztem Madisonnal… Kicsit túlreagáltam egy elejtett mondatát az árvaságomról…
Ha ez még nem lenne elég… szerelmes vagyok, reménytelenül. Akárhányszor megpillantom Ryan, összeugrik a gyomrom, akárhányszor meghallom a hangját, megremegek… Érzem, hogy az arcom lassan lángba borul, és a gondolatok összekuszálódnak a fejemben.
Ez lenne a szerelem?
Őszinte legyek?
Magányos vagyok, nem kicsit, nagyon. Gyakran egyedül érzem magam, pedig tudom, hogy nem vagyok egyedül. Legalábbis nem jobban, mint akármelyik árva, az árvaházban.
De mégis?
Mi lehet a szüleimmel?
Meghaltak?
Vagy csak szimplán lemondtak rólam?
Érdekelték őket, hogy milyen életem lesz?
- Annyira szeretlek, édes! – zavarta meg a gondolataimat egy liba hangja. Ahogy megláttam a párost, a szívem görcsbe rándult. Ryan állt a fal mellett egy szőke libával karöltve, éppen egy újabb csókot kezdtek.
- Én is, Layla. Én is… - suttogta Ryan. A szívem ezer darabokra tört, még sosem éreztem magam ennyire nyomorultul.
Úgy éreztem, hogy minden gondolatom és minden érzésem elárult. Érzelmeimnek abban a pillanatban nem tudtam gátat szabni. Mindig is vidám lány voltam, de akkor nem bírtam türtőztetni magam. Az volt egyedül a szerencsém, hogy Ryan és a Laylának nevezett lány nem vettek észre.
Elrohantam a helyszínről, és a könnyeim csak folytak és folytak. Mai napig szégyellem magam, amiért ennyire elhagytam magam, egy pasi miatt.
Mikor legközelebb találkoztam Ryannal ismét felvettem a vidám lány álarcát, mintha mi sem történt volna. Lassan meg is győztem magam, hogy tényleg nem történt semmi, bár nagyon magányos voltam.
Ez az elképzelés megmaradt a mai napig, de a levél feltépte a sebeimet, és ismét könnyekre fakadtam. Hiszen még mindig nem hevertem ki Ryant…
***
Mindig is erősnek és vidámnak akartam látszani, nem akartam, hogy sajnáljanak. Erre építettem a természetemet. Nem akartam, hogy szegény kis árvának nevezzenek.
De hiszen most sem szabad elhagynom magam!
Hiszen most itt fekszem az ágyamon és könnyezek… Megitatom az egereket… de minek? Hiszen már úgyis mindegy…
De a tanácsát még megfogadhatom…
Jelentkezni fogok a tusára!
Be fogom bizonyítani, hogy engem nem kell félteni és megnyerem a bajnokságot! Úgyis szinte csak fiúk fognak jelentkezni… kell legalább egy lány is!
Elindultam a Nagyterem felé, és jelentkeztem… Nem is sejtettem, hogy ezzel a tettemmel mennyi, de mennyi kalandot idézek elő… De ennek így kell lennie… Talán a véremben van, ki tudja…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Én, Lily Evans