Amikor elmondtam a lányoknak, mit láttam, egyáltalán nem az történt, amit vártam. Lucy nem is nagyon figyelt rám, Roxy meg csak megvonta a vállát.
- Edevis tükre. Ne mond, hogy még soha nem hallottál róla!
- De mondom.
- A tükör – kezdte – azt mutatja, amire a legjobban vágysz.
- De hát... én egy főnixet láttam. Egy főnixre vágyom?
- Lehet. Vagy talán örök életre.
Megráztam a fejemet. Soha nem akartam örökké élni. Egy ilyen világban épp elég egy emberéletet eltölteni, se többet, se kevesebbet. Végül is mindig csodáltam a főnixeket. Az is lehet, hogy egyszer lesz egy a birtokomban.
Lesétáltam a klubhelyiségbe, és nekiláttam a bájitaltan házinak. Tíz perc alatt kész volt. A szomszéd fotelben Wood szenvedett vele látványosan. Megsajnáltam.
- Segítsek? – felnézett. Milyen szép szeme van...
- Köszi, az jó lenne – mondta, és elvigyorodott. Na tessék, már megint! Mintha kiröhögne!
- Elképzelhető, hogy ez a hülye vigyor eltűnjön valaha is a képedről? – kérdeztem sötéten.
- Ahogy akarod – mondta, és teljesen kifejezéstelen arcot vágott.
Azért segítettem neki. Wood teljesen hülye a bájitaltanhoz, tiszta sor... De mihez nem? Na ugye. Végül is nem lehet mindenki olyan jó mindenben, mint én. Fő a szerénység.

Aztán eljött a halloween is, annak rendje és módja szerint. Hatalmas tökök, Hagridnak köszönhetően, élő denevérek, és a többi, ami ilyenkor elengedhetetlen. Október 31. szombatra esett, ami tök jó, mivel így lemehettünk Roxmortsba, ahogy McGalagony mondta, „ez a halloweeni ajándékunk” nem mintha az emberek halloweenkor megajándékoznák egymást, leginkább cukrot követelve járnak házról-házra, azt meg a legnagyobb jóindulattal sem lehet ajándékozásnak nevezni.
Mindegy, szombat reggel felkerekedtünk a lányokkal, és elindultunk, hogy jelmezt vegyünk magunknak, ugyanis James Halloween-partyt szervezett a griffendéleseknek, mintha nem lett volna elég az a „kis” lakoma a Nagyteremben. Egyáltalán nem volt halloweenes hangulatom, nekem valahogy sosem akkor van ilyesmihez kedvem, amikor van rá lehetőség. Végül is megvettük a jelmezeket, én egy nimfa jelmezt, a lányok unszolására, mert a zöld ruha megy a szemem színéhez. Ekkora hülyeséget! Az nem hatotta meg őket, hogy a nimfák a természet gyermekei, akik általában ártatlan, szűzies lények. Hát én minden vagyok csak ártatlan nem. De végül is, nem mindegy, hogy mit veszek fel? Úgysem leszek lent fél óránál többet.
Betértünk a Mézesfalásba is, mert James mindenkinek a lelkére kötötte, hogy hozzon valami kaját, ugyanis miután magára haragította a házimanókat, már nem számíthatott tőlük semmire.
Vettem egy szatyornyi vér ízű nyalókát, végtére is, halloween van!

Mindenki a nagyteremben ült, elkezdődött a lakoma. Mondanom sem kell, a házimanók nagyon kreatívak tudnak lenni, ha halloweenról van szó. De úgy tűnt, senkinek nincs kifogása a véres fogások ellen. Sőt! Úgy ettek, mintha már egy hete éheztetnék őket. Pedig itt a Roxfortban soha nem kapunk keveset enni, néha még kicsit sokat is.
A vacsora fénypontja az volt, amikor a pudingomba belerepült egy pofátlan denevér. Nem volt vicces! Szerintem James is megbánta, hogy röhögött. Én a tettek embere vagyok, nem hagyhattam szó nélkül, hogy a néhai pudingomon derüljön, úgyhogy egy laza mozdulattal a hajára öntöttem, szegény pórul járt denevérrel együtt. Meredek nagy röhögés támadt, James rajongóit kivéve, akik dühösen néztek rám. Ha nem lennék a húga, valószínűleg megtépnek, de így az összes hajszálam ép maradt, már csak Lucy macskájától tartok...
Végül is a halloween arról szól., hogy jól érezzük magunkat, nem? Vagy valami ilyesmiről. Biztos szegény kis denevér is csak egy pudingfürdőt akart venni. Aztán James haján végezte. Ez van.
Aztán felmentünk, és mindenki felvette a jelmezét. Lucyval és Roxyval elég különös hármast alkottunk. Egy erdei nimfa, egy Dracula, női kivitelben (Roxy), és egy hercegnő (Lucy). De hát kit érdekel mások véleménye?
Végül is, mindenki hülyén nézett ki, nem csak mi, bár többen is megdícsérték a ruhámat. Semmi kedvem nem volt a bulihoz, csak azért jöttem le, mert már megvettem a jelmezt. Különben jó volt a hangulat. Vettem egy vér ízű nyalókát. Azt nem mondták, hogy mellékhatásként egy negyed óráig vámpírfogakkal kell mászkálnom... Elég furán festett a nimfa jelmezemhez. Kezdtem egy kicsit unatkozni, mivel a lányok felszívódtak, van egy sejtésem, hova. Melegem is volt, úgyhogy fogtam magam, és kimentem a folyosóra, hogy kiszellőztessem a fejem. A folyosó üres volt, ahogy az lenni szokott ilyenkor. Lesétáltam a parkba, és leültem az egyik fa alá. A tó felszínét most egyetlen hullám se fodrozta, visszatükröződtek rajta a csillagok, és a hold. Valamikor sok sok évvel ezelőtt, ezen a napon megölték a nagyszüleimet. Hideg vérrel meggyilkolták őket. Voldemort fogta a pálcáját, és kimondta a halálos átkot. Csak ennyi kellett hozzá, és kioltott két értékes életet. Nem tudom, Jamesnek, vagy Alnak eszébe jutott-e egyáltalán ez. A dátumokban mindig én voltam a nyerő. Tudom az összes házassági évfordulót, a szülinapokat, a névnapokat, és a halálozási dátumokat is... Tudtam, hogy visszafordíthatatlan, hogy meghaltak, végül is nem is is ismertem őket, de mégis, szinte magam előtt láttam, hogy a szomszédos öreg tölgy alatt ott ül egy pár... Egy vörös hajú lány, és egy fekete, borzas hajú, szemüveges fiú. A lány smaragdzöld szeme épp olyan, mint apáé, vagy az enyém, a fiú haja akár Jamesé is lehetne, vagy apáé. A fiú mond valamit a lánynak, az felkacag, aztán megcsókolják egymást. Az álmodozásból egy hang zökkentett ki.
- Lily! Mit csinálsz itt ilyenkor? – hát persze, Wood volt az. Ki más?
- Ezt én is kérdezhetném tőled – mondtam egy kicsit bunkón.
- Gondoltam kiszellőztetem a fejemet.
- Én is azért vagyok itt, ha tudni akarod. – Leült mellém, és az arcomat fürkészte.
- Történt valami? Bántottak? Esküszöm... – kezdte, de a szavába vágtam.
- Nem történt semmi, csak sétálni akartam egyet.
- Ó. Értem. De ha mégis lenne valami, nyugodtan elmondhatod.
- Pont neked fogom elmondani – mondtam gúnyosan, de a következő pillanatban meg is bántam. Végül is, ő kedves volt velem, és nem tehet róla, hogy én éppen régen elfelejtett gyilkosságokon rágódok, és nincs türelmem hozzá.
- Ha zavarlak, el is mehetek – mondta keserűen.
- Sajnálom, csak rossz kedvem van, nem te tehetsz róla.
- Akkor jó – mosolygott. Visszamosolyogtam, ami azért ritkaság tőlem. – Jól látok?
- A mosoly a legrövidebb út két ember között... – mondtam, és elképesztő, de még mindig mosolyogtam.
- A múltkor azt mondtad, hogy nem bírsz – mondta. Belenéztem azokba a kék szemeibe, és azt mondtam:
- Az idők változnak.
És akkor valami hihetetlen dolog történt. Megfogta az arcom, és megcsókolt. Mondtam már, hogy még soha nem csókolóztam? Hát most mondom. És én hülye, visszacsókoltam. Még élveztem is, de ezt biztos csak beképzelem. Mindenkivel megesik. Tévedni emberi dolog. Aztán észbe kaptam, és felpattantam, ő meg csak nézett, és láttam, hogy mondani akar valamit, de megelőztem.
- Felejtsd el ezt, jó? Vedd úgy, hogy nem történt semmi!
Azzal sarkon fordultam, és elrohantam. Akár egy szappanoperában is szerepelhetnék ezzel a jelenettel. De mit tehettem volna? Mégis mit? Biztosan csak a holdfény tette, meg ez az idilli környezet. Miért van ilyen szép kék szeme? Már hülyeségeket is beszélek. Valószínűleg megmérgeztek, vagy bedrogoztam. Észrevétlenül átjutottam a klubhelyiségen, ami zsúfolásig volt bulizó griffendélesekkel, és felrohantam a hálóba. Levetkőztem, és bebújtam az ágyba. Aztán elnyomott az álom.