- Anya, nem láttad a lila szoknyámat? – kérdeztem anyát. Éppen a pakolás kellős közepében voltam.
- Nem drágám, nézd meg Albus szobájában, lehet hogy véletlenül a ruhái közé kevertem.
- Mióta hord Al lila szoknyát? – morogtam inkább magamnak. Ahogy mentem át a nappalin, megakadt a szemem egy képen. Amióta az eszemet tudom, az a kép mindig is ott lógott a falon. Egy vörös hajú nő, és egy fekete, borzas hajú férfi nevetnek a kamerába. A férfi apa szakasztott mása. Csak a villám alakú sebhely hiányzik a homlokáról... A nőnek pedig éppen olyan zöld a szeme, amilyen az enyém. És őt is Lilynek hívják, vagy hívták valamikor, nagyon-nagyon rég. Megálltam egy kicsit és némán néztem a képet. Nyílt a bejárati ajtó. Apa lépett be. Nem vett észre, csak miután felakasztotta a kabátját a fogasra.
- Szia Lily, észre sem vettelek! Mit nézel? – odalépett mellém. Ő is ránézett a képre, és szomorkásan elmosolyodott. – Nagyon hasonlítasz rá, te is látod, igaz? – bólintottam.
- Ugyanolyan a szemem... – pár másodpercig hallgattunk. Úgy tűnt, mintha apa mondani akarna valamit, de ekkor anya hangja hallatszott a konyhából.
- Kész a vacsora! – apa besietett a konyhába, én pedig tovább indultam úti célom felé.
Kopogás nélkül benyitottam. Al az ágya mellett ült (még véletlenül sem rajta, mellette, mint mindig) és a Seprűápolás kézikönyvét olvasta.
- Mi van? – kérdezte rám sem nézve.
- Nincs nálad a lila szoknyám?
- Nem hordok szoknyát. – mondta, és bekapott egy csokibékát. Dühösen fujtattam egyet, és elkezdtem kutatni a mosott ruhái között, amit természetesen nem tett el a szekrénybe. Végül is, a kupac legalján megtaláltam a szoknyámat.
- Kösz a segítséget. – mondtam, és kitrappoltam.
- Szívesen. Csukd be az aj... – itt teljes erőből bevágtam az ajtót - ...tót.
Elégedett arckifejezéssel fejeztem be a pakolást, és ültem a vacsoraasztalhoz. James már ott ült, és szokás szerint tömte magába a kaját. Anyáék is ettek, bár sokkal kultúráltabban, mint kedves testvérem. Meg vagyok áldva velük...
- James, szívem, muszáj így enned? – kérdezte anya.
- De anya, karácsonyig csak roxforti kosztot ehetek, ami messze lemarad a te főzőtudományod mögött.
- Ugyan már. – mondta anya, de láttam, hogy belemosolyog a tányérjába. Utálom hogy James mindig meg tudja puhítani anyát. Vágtam egy fintort, de szerencsére senki nem vette észre. Al is lehuppant mellém.
- Hú, de éhes vagyok!
- Biztosan kimerített a sok olvasás... Nagyon fárasztó lehet. – mondtam, de szokás szerint fel sem vette.
A vacsora többi része már csendben telt, kivéve mikor James fejbedobott egy borsószemmel, mert „véletlenül” megemlítettem, hogy barátnője van. Szegény csaj. Na, menni kéne lefeküdni, mert holnap indulunk a Roxfortba!

Szeptember elseje. Indulunk a Roxfortba! Al most ment vissza a kedvenc könyvéért, két perccel ezelőtt pedig Jamesnek jutott eszébe hogy nem hozott fogkefét. De ez semmi, mert én majdnem otthon hagytam a seprűm. Végül is megérkeztünk az állomásra, miután könnyes búcsút vettünk anyáéktól, James rejtélyes körülmények között felszívódott, Al pedig beült a lökött barátaival egy fülkébe. Én meg elindultam, hogy megkeressem Lucyt. Nem volt nehéz, rögtön a harmadik fülkében, amibe benéztem ott ült Roxyval. Ahogy beléptem rögtön a nyakamba ugrott Lucy macskája. Köztudott, hogy szeret a gyanútlan emberek fejére ráugrálni, különösen akiket szeret is. Szóval miután néhány értékes hajcsomó árán sikerült lefejtenem a fejemről, lehuppantam Roxy mellé.
- Hogy telt a nyár? – kérdeztem.
- Tűrhetően. – válaszolták egyszerre. Gyakran csinálunk ilyet. Ha az ember nem ismer minket, azt is hiheti, hogy ikrek vagyunk, mert eléggé hasonlítunk is. Igaz, hogy nekem vörös, Lucynak barna, Roxynak pedig sötétbarna haja van, de mind a hárman szeplősök vagyunk, és egyforma az orrunk. Nem is meglepő, mivel rokonok vagyunk, de mindegy. Roxynak éppen olyan barna szeme van, mint anyának, Lucynak pedig tengerkék. Az enyém smaragdzöld, pont mint a nagymamámé volt, de erről már írtam. Szóval eléggé hasonlítunk, néha hajlamosak is összekeverni minket.
- Az enyém szörnyű volt.
- Miért? – kérdezte Lucy. – Történt valami?
- Nem. Soha nem történik semmi, de James és Al kikészítenek. – a lányok együttérzően néztek rám, de nem tudtak semmi okosat mondani, így hát elővettem a kviddics évszázadait, és olvasni kezdtem. Köztudott, hogy imádom a kviddicset. Én vagyok a griffendél fogója. Elég nagy döbbenetet keltett a családban, amikor James, a híres Harry Potter első fia nem fogó, hanem terelő lett. Aztán két évvel később, a család második nagy reménysége, Al is jelentkezett a csapatba. Mindenki biztos volt benne, hogy fogó válik belőle. És lám, terelő lett ő is. Aztán jöttem én. Nálam annyival változott a helyzet, hogy fogadni mertek volna rá, hogy hajtó leszek. És fogó lettem. Szóval imádom a kviddicset, és már az is vígaszt nyújtott, hogy olvashatok róla. Talán egy-két órája utaztunk, amikor kirobbant az ajtó, és beesett rajta egy nevető szőke srác. Hogy is hívják? Azt hiszem, Wood. Ja igen, Rob Wood. Nem nagyon zavartatta magát, körülnézett és lehuppant velem szemben.
- Sziasztok lányok! Hogy telt a nyár? – kérdezte vigyorogva.
- Tűrhetően. – ismételték magukat a lányok.
- És a tiéd, Lily?
- Szörnyen.
- Hogyhogy? – kérdezte csodálkozva.
- Két fiútestvérem van. Szerintem ez mindent megmagyaráz. – mondtam fel sem nézve a könyvemből. Csak megrántotta a vállát, és felállt.
- Nem lehet olyan szörnyű. Nekem van egy húgom. Hidd el, sokkal rosszabb, mintha mondjuk két bátyám lenne.
- Gondolod? – húztam fel a szemöldököm, de közben tovább olvastam.
- Tudom, nem gondolom. Mi lenne, ha rám néznél, ha veled beszélek? – kérdezte. Szerintem megbánta. Felnéztem rá, de tudni kell, hogy a tekintetem ölni tud. Nem bírom, ha zavarnak, mikor olvasni akarok. Különben is, mi köze van hozzá, hogy hova nézek? Szóval ráemeltem becses tekintetem, mire rögtön mentegetőzni kezdett.
- Jól van jól van, nem szóltam! Olvasd csak azt a... Mi is az? – kivette a kezemből. – Kviddics évszázadai? Ki hitte volna? Elhatároztad, hogy megtanulod kívülről? Nem rossz ötlet... – itt megint rám nézett, és nem mert tovább beszélni. Különben is, hogy van képe elvenni a könyvemet?
- Akkor további kellemes utazást, hölgyeim. – mondta. Kezembe nyomta a könyvet, és már ott sem volt.
- Egész aranyos srác. – mondta Roxy. Várta, hogy véleményt nyilvánítsunk, de tőlem csak egy horkantást halhatott. – Szerintem tetszel neki, Lil... – feszítette tovább a húrt. – Neked nem tetszik?
- Nem. – hangzott a tömör felelet. – Nem érdekel. És nem is fog. Add fel. Tőlem rá is hajthatsz.
- De... – kapcsolódott be Lucy is.
- Mondjátok csak, lányok, ismeritek azt a szót, hogy nem? – erre mindketten elhallgattak, de fogadni mernék rá, hogy halk eszmecserét folytattak, amíg én olvastam. Végül is megállt a vonat, és kiszálltunk. Már lepakoltuk az összes holminkat, mikor Lucynak hirtelen eszébe jutott, hogy fent hagyta a naplóját, amiben szigorúan titkos dolgok vannak, szóval visszafutott érte. Roxyval elindultunk üres fiákert keresni. És mit ad isten, találtunk is egyet. Felültünk, és vártuk, hogy Lucy is megérkezzen. Fél perccel később drága barátnőnk naplójával a kezében beült mellénk, és már épp be akartuk csukni az ajtót, amikor valaki ránk kiáltott.
- Hé, várjatok! Beférünk még? – arra gondoltam, hogy nem lehet ilyen pechem, de mégis, isten valamiért haragszik rám. Hát persze, hogy Wood volt. Meg valami haverja. Szóval, lihegve lehuppantak mellénk.
- Bocs, nem maradt több üres fiáker. De ugye nem zavarunk?
- Dehogy. – mondta mosolyogva a mindig jószívű Lucy.
- Csak a magad nevében beszélj! – morogtam, de Wood elengedte a füle mellett, és rám vigyorgott.
- Látom, a mi Lilynk ma harapós kedvében van.
- Hivatalos megszólításom Lily Potter! – mondtam mérgesen, a szemem valószínűleg szikrákat szórt, a másik srác be is húzta a nyakát.
- Elnézést, Miss Potter. – mondta, és még jobban elvigyorodott.
- Fogd be, Wood. – mondtam lesújtóan. Szerintem rájött, hogy semmi értelme engem szekálni, mert az út további részében csönd volt.
Aztán megérkeztünk. A nagyteremben lehuppantunk az asztalhoz, szerencsére Woodék jó messze kerültek tőlünk. McGalagony elmondta, hogy mi a szitu, aztán végre ehettünk. Már majdnem kilyukadt a gyomrom. Miután végeztünk a desszerttel is, felsétáltunk a lányokkal a Griffendél toronyba. Jó újra itt lenni. Letelepedtünk a klubhelyiségben, és egy darabig beszélgettünk. Arra gondoltam, hogy talán valamikor az a bizonyos Lily Evans is ült ott, ahol ma én. Lily Evans, a nagymamám. Biztos ő is tudott ölni a smaragdszínű szemeivel...