11.

Jóval ebéd előtt tértünk vissza a szállodába, odalent ugyanis sorra mindenki depressziós lett. (Hermione és Ron összevesztek) Lilyt kivéve, aki majd’ kicsattant a boldogságtól, mikor észrevette, hogy szeplős a dekoltázsa.

- És kinek fogod mutogatni? Csak nem Lorcannek? – morgott James.

Harry megint elment a dolgára (reméltem, hogy megint valami nagyon drága, nagyon szép dolgot vesz), így én egyedül üldögéltem a szobánkban, és olvasgattam. Egyszer csak nyílt az ajtó, és Hugo borzas feje kukucskált be rajta.

- Vigyázz ma anyáékkal. Egyébként is! Tiszta hülyék! Lehettem volna Hugh, vagy… Vagy Hank, vagy Hans… Lennék Hamlet is, meg Harold, bármi, de ők Hugónak neveznek el! Én mondom Ginny, az élet egy szívás! – Azzal becsapta az ajtót. Megráztam a fejem, és folytattam Jane Austen Büszkeség és Balítélet című klasszikusát. Ahelyett, hogy valami más romantikus mugli könyvet hoztam volna, amit nem olvastam még el negyvenszer, például Danielle Steelt, mert az olyan nőkről szól, amilyen én nem vagyok. Eliza Bennetben azonban kezdek magamra ismerni…
Mr Darcyról eszembe jutott az én jó öreg finn barátnőm, Mia, aki úgy szidta azt a Darcy nevű pasast, aki elment Fritzwilliam Darcynak, Mark Darcynak a Bridget Jonesból, és nem utolsó sorban Colin Firth-nek is, mint a bokrot, és közben halálosan bele volt zúgva… (Egyébként, ha már itt tartunk, Bridget Jones inkább vagyok, mint Eliza Bennet.) Ja, és a rafinált kis hárpia, úgy ismert, mint a tenyerét, gyerekjáték volt hát, hogy elintézze, visszamenjek Harryhez. Ő mindig tudta, mi lesz nekem a jó…
Újra nyílt az ajtó, Al lépett be rajta lehorgasztott fejjel. Nem szerettem, mikor Al olyan kis szomorkás. Felültem az ágyon, és a végére csusszantam.

- Ülj csak le mellém – mondtam, a lehető leglágyabb hangomon.
- Anya… De ez olyan izé… Ciki.
- De mi?
- Senki sem számol be az anyukájának arról, hogy…
- Ez nem ciki. Na mesélj csak.
- Szerinted tetszem, Hannének?
- Ki tudja! Folyton mosolyog.
- Mindenkire mosolyog! – mondta elkeseredetten. – De még milyen szépen… És olyan macsó sem akarok lenni, mint Jamie mert az szerintem… Tök gusztustalan. És Hanne olyan szép, meg olyan kis ártatlan, meg izé, hú de nyálas vagyok…
- Tudod Al, szép lenne a világ, ha minden korodbeli fiú úgy viselkedne, ahogyan te.
Halvány mosolyt csaltam az arcára.
- De azért csípjem ki magam?
- Nem szükséges. Inkább légy önmagad. Nálam bevált.
- Akkor megyek, és… Beszélgetek vele.
Al elég nyuszi, úgyhogy sok bátorság kellett ehhez a kijelentéséhez. Büszke voltam rá.

Újfent belemerültem Eliza Bennet történetébe. Darcy és az ő kapcsolata megint kellemetlen emlékeket ébresztett fel bennem…

De az ajtó megint nyílt, most Rose közeledett felém a szép barna hajzuhatagával.

- Zavarhatlak?
- Persze – vontam meg a vállam. Rose leült mellém az ágyra, sóhajtott egy nagyot.
- Lily annyira szerencsés… - motyogta.
Jaj, Istenkém.
- Ha fele olyan szép lehetnék, mint ő…
- Nem olyan fontos a külső…
- Apa, és anya is mindig ezzel jönnek, pedig annyira nem igaz! Jó, lehet, hogy okos vagyok, okosabb a kelleténél, de én inkább lennék olyan laza, bulizós, meg népszerű, mint Lil! De csak utánoznak, ahogy jelentkezem órán, már ha jelentkezem… Ráadásul Lilyt nem is érdekli, hogy milyen tanuló! És nincs ilyen problémája, mert bűbájtanból ő a legjobb, és egy csomó mindent nem kell megcsinálnia, mert énekel a kórusban…
- De utálja. És ellógja.
- De megint csak ő nyert, mert ott van az együttesük, ahol kedvére üvölthet…
- Azt meg mi nem szeretjük. Figyelj Rose, hidd el nekem, hogy ő sem fenékig tejfel…
- De én miért nem lehetek olyan mint ő? Miért kell az okos kis Rosie-nak maradnom? Miért nem lehettem olyan, mint amilyen apa volt az én koromban, és fele ennyi problémám lenne…
- Jaj, csak olyan ne akarj lenni. Rose, mi úgy szeretünk, ahogy vagy, Lilyt is úgy szeretjük, ahogy van, bár engem bosszant, hogy úgy szeret bulizni.
Rose elhúzta a száját.
- Jó mindegy, inkább megyek olvasni. Addig sem agyalok ezen. Azért köszi, szia!…

Be se csukta maga után az ajtót, már jött a következő gyermek. Mi lettem én, lelki szemetesláda?!
James volt az. Szórakozottan felkeltem az ágyról, és elgondolkodtam mindazon, mennyi problémája van ezeknek. Mi jöhet ma még? Nem csodálkoznék nagyot, ha kiderülne, hogy James az első unokámat hordja a szíve alatt.

- Anya… Izé…
- Mondd csak.
Nagyot sóhajtott, éreztem, hogy sok minden őrlődik benne.
- Szeretem Maddie-t…
- Tőlem elveheted – mondtam szórakozottan. Gondoltam, biztos ezt akarja.
- Mi?! – hőkölt hátra.
- Feleségül akarod venni, nem?
- Anya, nem kaptál napszúrást?
- Meglehet – vihogtam. Tényleg elég furán éreztem magam, úgyhogy visszaültem az ágyra.
- Szóval… Én szeretem őt, meg minden, de… De túl… Komoly hozzám. Nem szeretnék vele… Izé, levelezni. Meg… Olyan… Nagy, vagyis… Én inkább… Nem akarok 20 éves barátnőt. Inkább olyan Lily korút. Lily bandája olyan… Olyan jó, csak Lilyt kéne kivenni belőle, és odaadni valami szektának.
- James!
- Szóval… De ők meg csak röhögnek rajtam… Biztos Lily vette rá őket! De nem is ez a lényeg… Végigrandiztam már a fél Roxfortot, de egy olyan lány sincs ott, mint amilyenek ők!
- Figyelj, egy éved van már csak ott, aztán mész amerre akarsz, és olyan lányokkal találkozol…
- De anya, mit mondjak Madnek?
- Hú… Beszéld meg apáddal. Ha ő diktálja, mit írj, garantáltan nem kapsz választ, és még az is letagadja majd, hogy valaha ismert, attól függetlenül, hogy világhírű kviddicsező leszel…
- Mad mugli.
- Na jólvan fiam, menj és keresd meg apádat, ideje lenne már visszérnie, de ezt a rohadt mondatot nem tudom befejezni.
- Akkor is ezt olvastad, mikor én még ott voltam – mutatott a hasamra. Honnan tud ez ilyeneket…

James kisétált a szobából. Reméltem, hogy a következő belépő a férjem lesz… Vagy Lily.
De Lily nem jött. Lily elvan magában… Neki nincs szüksége segítségre. Neki nincs szüksége lelki szemetesládára. A legszívósabb csaj Mia Päkerinen után, akit valaha ismertem…

Az ajtó kicsapódott, és egy igencsak feldúlt alak lépett rajta be.

- Bocsáss meg – hüppögte Hermione. A szeme vörös volt, az arca felpuffadt, és a kezében egy lángnyelv whiskyt szorongatott. Felbontatlanul.
- De mi van? – pattantam fel.
- Ron – rázta a fejét Hermione. Gondterhelten leült az ágyra, s megszorongatta a kezem.
- Te Hermione, hol a gyűrűd? – kérdeztem halálra váltan. Ő lecsitított, és könnybe lábadó szemmel nézett a gyűrűsujjára.
- A zsebemben… Ginny, én ezt nem bírom tovább! Ron annyira… Annyira…
- Hermione, ne add fel! Már csak azért is, mert 5 nap múlva évfordulótok van. Reméljük, hogy csak átmeneti… Hazamegyünk, és elküldjük egy pszichológushoz.
- Szerintem inkább házasságterápiára fogunk menni. Ginny, én már nem is tudom, mit érzek! Csak azt tudom, hogy egyre hülyébb lesz, és mindenen kiakad! És szegény Rosie is! Utoljára akkor volt ennyire bunkó, mikor rajta volt a medál…
- Tarts ki! Mit mondtál akkor? Jóban, rosszban! Ron már csak ilyen! Hidd el, ha valaki egy kicsit magához téríti, meglátja mit tett, és térden csúszva fog könyörögni, hogy vedd fel azt az idióta gyűrűt…
- De tőled nem fogja megtudni, hogy levettem, igaz?
- Minek nézel te engem!? Szóba sem állok Ronnal…
- De nem azért jöttünk mi is, hogy ez ne így legyen?
Elgondolkodtató.
- Gondolod, hogy ezután könnyebben fogok szóba elegyedni vele? Figyelj Hermione, majd még este kitaláljuk, mit csináljunk, addig is szedd össze magad, és menjünk le enni.
- Muszáj? – kérdezte halkan.
Megráztam a fejem, és hagytam, hogy a vállamra hajtsa a fejét. Tényleg lelki szemetesláda lettem.
- Harry szerint terhes vagyok – mondtam csendesen – és eddig ezt csak kétszer mondta. Mindkétszer terhes voltam. Most is biztos benne. Akkor is az volt. Jó ég, mi van, ha igaza van…