7.

- Apa, mikor emigrálunk?

Lily első mondata Korzikán. Érdekes, úgy három perccel előtte én is ugyanazt súgtam Harry fülébe – minél csábosabb annál jobb.
A repülőtér a párizsi és a londoni után egy családi háznak tűnt, nagy aszfaltjárdával. Azonban már ott is gyönyörködhettünk a tengerben, és első látásra beleszerettem. Mint Harry…
De még Ron is megenyhült. Egész úton olyan savanyú képet vágott, mintha büntetésben lenne. Bár van benne valami.
Hermione, Rose és Hugo szerencsére mindent jól fogtak fel, és semmi sem ragadt rájuk a családfőjük hülyeségéből.
Egy minibusz vitt minket el a szállodához. Amikor megállt egy kacsalábon forgó épület előtt, azt hittem, csak pihenünk, vagy ilyesmi…
A bejárat előtt pálmafák, drága autók, és nők olyan ruhákban, amikről én álmodni sem mernék… Persze, megengedhetném magamnak, de három maszatos gyerek, és egy maszatos férj mellett kész pénzkidobás. Vagy egyszerűen bűntudatom lenne, ha megvennék egy Prada koktélruhát. Az ára miatt. Inkább vennék Jamie-nek egy új seprűt…
Maga az épület modern volt, sárga, nagy üvegablakokkal. Mint a házunk, valamivel nagyobb kiadásban.

- Beszarás – tátotta el a száját James. – Itt fogunk aludni, vagy ez csak az amerikai vígjátékos poén, és mikor megfordulunk, ott lesz valami tanya, és kiderül, hogy ott lakunk?
- Nem James, most nyoma sincs a hülye amerikai vígjátékaidnak – válaszolt Lily. – Azok ott a londinerek akarnak lenni? Vagy azok a pasik, akik majd felhozzák a reggelit az ágyamba? – mutatott Lily a bejárat mellett ácsorgó kigyúrt fiúkra.
- Ne reménykedj Lily, azok ott az utca emberei – felelt Hermione. Ezt is biztos olvasta valahol.
- Ja, hogy itt mindenki így néz ki… - vigyorgott Lily.
Szép lassan elindultunk befelé. Hamarosan át is vették a csomagjainkat az igazi londinerek, s míg Ron és Harry a recepcióhoz mentek, mi a hall kellős közepén, a szökőkút mellett táboroztunk le.
- Anya, hol itt a bibi? – kérdezte James, amint körbenézett a hallban. A gyerekeim aznap a gondolataimban olvastak, úgy látszik. Én is pont ugyanezt kérdeztem magamtól. Bárcsak inkább a fényűzést választottuk volna, és akkor nem félnék minden pillanatban attól, hogy előugrik a márvány szökőkút mögül a Kész Átverés stábja.
Ami hülyeség, mert az mugli műsor.
Ron és Harry két-két kulccsal tért vissza köreinkbe.
- Ginny, tengerre néző szobánk van! – újságolta Harry, és nem felejtettem el észrevenni Ron vonagló arcát.
Azért bűntudat nélkül (miért is kéne bűnhődöm) öleltem át Harryt. Sikítottam is volna örömömben, de nem akartam az első nap megkockáztatni, hogy kitegyenek.
Beszálltunk a liftekbe (a két család külön-külön, mivel Ron még mindig vágta a pofákat) ami pillanatok alatt felrepített minket az ötödik emeletre. Ronék is éppen akkor érkeztek meg, és már hallottam is Hermione dalolva magyarázó hangját:
- …tizenkettő, Lily és Rose tizenhárom, Harry és Ginny tizennégy, én és Ron tizenöt. A tizenhármas szobába a tizennégyesből át lehet menni az erkélyen keresztül, szóval Rosie, ha valami baj van, menj csak Ginnyékhez.
- Miért, hozzánk…
- Ronald! – torkolta le Hermione. Úgy éreztem, talán neki is kezd elege lenni belőle. – A fiúk gyanítom, hogy ellesznek hárman, és nem kell nekik segítség… Á! Köszönjük.
A londinerek épp akkor léptek ki a szobákból. Puszilom, aki kitalálta őket. Rá se bírok nézni a bőröndökre. Egy ideig biztos nem.
- Szóval, most beköltözünk a szobákba, nemsokára ebéd, azután városnézés…
- Anya – suttogta elhűlve Hugo. – Rájöttem! Megvan! Mondtam, hogy igaz! Nem hittetek nekem! Azt mondtad az előbb, hogy mindjárt ebéd, nem igaz? Lehetetlen, hisz csak három és fél órát utaztunk! Így csak fél tizenegynek kellene lennie! Mondtam, hogy a szigeteken egész másképp működik az idő!
- Hugo. Másik időzónában vagyunk – szólt savanyú arckifejezéssel Rose. – Ja, és csak úgy szólok, hogy tizennégy éve te is egy szigeten laksz…
Örültem, hogy nem Potter gyerek javította ki, különben Ron átment volna Ozzy Osbourne-be. Habár Al igazán közel állt hozzá. De csak megveregették Hugo vállát Jamie-vel, és a szobájuk felé vették az irányt.
Egy fél órára búcsút vettünk a rokonainktól, és boldogan vettük birtokba a szobánkat.
- Ez elképesztő – susogtam. Gyönyörű szoba volt… Fabútorok, fehér ágynemű, fehér szőnyeg, fehér függönyök… Csodás volt minden. És a kilátás… Szinte az első dolgom volt kilépni a teraszra, és csodálni a… medencét?
Na igen, túl szép, hogy igaz legyen. A medencét láthattuk, teljes életnagyságában. Az egyik szegélyénél pálmafák voltak, és… Ugyan mögöttük tényleg ott volt a tenger, de én azt hittem, a homokos tengerpartot látjuk majd…
- Talán naplementekor szebb lesz – súgta Harry a fülembe, és átölelte a derekamat.
- Reménykedjünk…
Semmi zavaró tényező. Olyan rég voltunk már így kettesben…
- Anyaaa!
- Hát ez hihetetlen!
Lily és Rose épp akkor léptek ki a saját erkélyükre.
- Figyelj, anya, majd az éj sötétjében csináltok, amit akartok… Addig még van tizenkét óra. Bírjátok ki a kedvemért! Csak utálom látni, ahogy… Fúj!
Megint azzal a sírós ábrázatával, meg a feltartott kezével vonult vissza a szobájába. P+M…
Rose mosolyogva megvonta a vállát, és követte Lilyt.
- Folytassátok csak! – szólt ki az ajtón.

Úgy éreztem, itt az ideje, hogy Harryt is tájékoztassam a problémámról. Egy pillanatnyi csend után megragadtam, és bevonszoltam a szobánkba. Leültettem az ágyra, majd fel-alá járkáltam előtte.

- Mi az… Ginny, terhes vagy?
Ez a rögeszméje. Ha valami bajom van, akkor rögtön terhes vagyok.
- Jaj, hagyd már ezt abba!
- Jó, csak akkor csináltad ezt utoljára, mikor Albus… Vagyis nem, aztán mikor Lily…
- De nem vagyok terhes! Inkább az egyik gyerekünkről van szó…
- Mi? Ne hülyéskedj, James nem lehet terhes… - majd elhallgatott, és a szája egy nagy Ó betűt formált.
- A repülés elszívta az agyad? Lilyről van szó.
- Rájöttem. Biztos, hogy…
- Nem, Lily nem terhes, én sem vagyok terhes, és James sem az.
- Oké… Akkor mi a baj?
- Mondd neked valamit ez a két betű? P és M.
Harry felvonta a szemöldökét.
- Biztos nem vagy terhes?
- Harry! Ez most komoly. Lily kezére van írva, zöld filccel.
- Biztos nem volt nála lap…
- De folyton átrajzolja!
- Akkor előbb utóbb bőrrákot fog kapni. Szólj rá, hogy…
- Biztos jelent valamit, de nem mondja el nekünk! Tudom, nem vagyunk a nagy családi megbeszélések hívei, mert az olyan „fúj, de Hetedik Mennyországos”, de úgy érzem…
- Ginny, jobb lesz, ha lepihensz. Nem csodálom, James úgy látszik nagyon fárasztó üzemmódra kapcsolt.
Miért maradok mindig egyedül a hülyeségeimmel?
- Talán igazad van – adtam be a derekam. De nem volt igaza!

***

- Anya, éhen halok – dörömbölt az ajtón James.
- Fiam, te mindig éhenhalsz – bosszankodtam.
- Menjünk, kezdek én is éhes lenni. Bár a repülőn az a Croissant…
- Jaj, ne!

Kiléptünk a folyosóra, és a legnagyobb meglepetésemre mindenki ránk várt. Kivéve…
- Ron már lement – mondta kicsit szomorúan Hermione. – Azt mondta nem fog miattatok éhenhalni.
- Ó, de kár – sajnálkoztam gúnyosan, persze úgy, hogy Hermione ne hallja.
- Anyu! – toporzékolt James.
- Jaj, kezdesz visszafejlődni! 20 éve csináltad ezt utoljára.
- Nem is élek 20 éve.
- Épp azért – ráztam a fejem. Jamie belém kapaszkodott, mint kicsi korában, és a kiskutyás nézésével vigyorgott rám.
- Ne haraguuudj, anyuciiii! – mondta artikulálva.
- Mondom, hogy kezdesz visszafejlődni.
- De legalább nem kell aggódnunk, hogy esetleg terhes lesz – nevetett Harry, mire megjutalmaztam egy fejbekólintással.

Következő