Két betű

1.

Csengettek.
Még fél kilenc sem volt, s mivel a drága édesanyám már reggel óta a konyhában működött, (minket jól ki is tiltott onnan) tudtam, hogy Ronék lesznek azok.
Születésnapi partit rendeztünk az én szívem csücskének. Az említett, a kis buzgómócsing még aznap is bement dolgozni. De benne van az is, hogy pont egy éve vonult vissza a kviddicsezéstől, hát inkább ott gyászol, mint itthon, a tehetséges kviddicsező kölykei, meg a kviddicsbalesetet szenvedett felesége mellett.
- Nyitom – morgott a lányom. Addig összefűzött karral ült a kanapén, és meredt előre. Felállt onnan, és kedvtelen lépésekkel haladt a bejárat felé. Nem csodáltam, mert Ron kedvenc elfoglaltságai közé tartozott, hogy Lilyt fegyelmezze.

Túl liberálisan nevelek. Ő, meg Hermione folyton ezzel jönnek. Minden karácsony táján kezdődött, mikor Lily hirtelen rájött, hogy tulajdonképpen ő egy lány. Sminkelhette magát, és ez volt az első dolog, amit Rose nem tehetett, pedig több mint egy évvel idősebb Lilynél. A húsvéti szünetben már azt is megengedtem, hogy tűzpirosra fesse (az amúgy tövig rágott) körmeit. Rose hisztizett, Ron és Hermione meg jöttek kioktatni arról, hogy ez mennyire rossz…

Az, hogy elengedtem Lorcannel és Lysanderrel, Luna ikreivel Dániába fesztiválozni, még több bajt okozott. Rose-t ugyanis nem engedte el az édesapja, akárhogy könyörgött.
A születésnapi parti napján pedig már ott tartottunk, hogy Lily gyönyörű sötétvörös hajában szőke tincsek voltak.
A fehér ajtó kinyílt, és néhány másodpercen belül hallottam Rose hangját:
- Apa, neki miért!?
Lily sarkon fordult, az ajtót meg tárva nyitva hagyta, talán ez helyettesítette a „kerüljetek beljebb”-et.
Feltételezem, hogy a haján akadtak ki.
Szép lány lett az én kicsi Lilymből. A szeme olyan, mint az enyém, az orra kislányosan pisze, és szeplős. Alacsony termete van, de hosszú lábai. Ha ránézek, eszembe jut, milyen voltam fénykoromban. Olyan, mint ő? Nem, ő sokkal, de sokkal szebb.
Ron anyát kereste, James pedig bevezette hozzá a konyhába.
- Merlinre, menjetek ki innen! – rikácsolt anya. Mondom, mindenki ki lett tiltva…
Hermione tesztelte, mennyire használt az egyhetes sziesztám a Szent Mungóban, miután vagánykodtam egyet a suliból hazatérő gyermekeink előtt. Rose leült az egyik fotelbe, és irigykedve nézte Lilyt. Vártam a pillanatot, mikor elsárgul…
Ron aztán megjelent az ülőkém mellett, kérdezés nélkül felsegített onnan, és az előszobába irányított.

- Mi ez? – kérdezte felháborodva.
- Micsoda?
- Hát Lily!
- Ronald, úgy gondolom, ha nem engedtem volna meg neki, az sokkal több gondot jelentene, mint az, hogy igen.
- De nézd már meg, mit csinálsz belőle!
- Ó, Ronald, kedves tőled, hogy le…
- Ginevra, nem mondtam rá semmit!
- De gondoltál. Majdnem kimondtad.

Itt éreztem, hogy a vitánk kezd átmenni óvodás színvonalba.

- A lényeg, hogy szállj le rólam, és Lilyről! Inkább hagyd Rosie-t élni!
- Ne szólj bele, hogy…
- De te pontosan ezt teszed!
- De csak mert látom, hogy ez nem lesz jó…
- Ó igen, miért? Mi történik, ha Lily befesti a haját? Talán feltámad Voldemort? És tudod mit? Én is azért szóltam Rosie miatt, mert látom, hogy ez nem lesz jó! Szegény lány már most azt hiszi magáról, hogy egyedül fog meghalni.
- De csak azért, mert a ti drága Lilytek elhiteti vele!
- MICSODA?!

A nappaliban ülők felfigyeltek az addig suttogva üvöltöző párosunkra, ami talán elég ok volt ahhoz, hogy Ron lelépjen onnan, és inkább hagyja, hogy anya megigazítsa az ingje gallérját. Én meg majd’ felrobbantam a dühtől. Még hogy Lily elhiteti vele! Egymáshoz se szólnak!
Lassan odabicegtem mellé. Nagy nehezen le is tudtam ülni, ő pedig a vállamra hajtotta a fejét. Nagyot sóhajtottam, és beletúrtam a vörös (és szőke) tincsekbe. Hosszú percekig üldögéltünk úgy. Rose közben anyával konzultált arról, hogy mikor evett utoljára, Albus és Hugo vicceket meséltek egymásnak, James meg kihasználta az alkalmat, és belógott a konyhába.
- Felmegyünk a szobádba? – zümmögtem a fülébe. Bólintott, és felsegített.
A lépcsőfordulóból voltunk szemtanúi annak a jelenetnek, amint anya jól leteremti Jamest – észrevette a morzsákat a pólóján. Hiába mondtam neki, hogy jó lenne, ha megtanulna enni, már a 17.-et taposva…

Beléptünk Lily kicsi birodalmába. Az ablakai a kert felé néztek, a nap is rendesen besütött a szobába. Vidám helyiség volt, a narancssárga, a piros, és a fehér dominált. Leültünk az ágyra.

- Mi a baj mostanában? – kérdeztem.

A szótlan délutánjaira gondoltam. Megjött az iskolából, én mentem a kórházba, és rendben van, hogy akkor elég komor volt. De visszajöttem, ő meg bulizott egy hétig, és még mindig a hatása alatt kéne lennie… A karszalag még mindig a kezén volt, a többi bőrszalag, meg mifene között.

- Hát… Nem is tudom.
- Rose? Ron?
- Dehogy! Ők nem érdekelnek, inkább…
- Lily… Szerelmes vagy?
Már nem állta a tekintetemet. Elkapta az övét, és kibámult az ablakon. Igennek vettem.
- Nem hinném – motyogta.
- Az mit jelent?
- Azt, hogy nem – szögezte le. Nem akart beszélni róla. Egy kis idő után újra megszólalt. – Megígéred, hogy nem vagánykodsz többé a seprűn?
- Ó, lányom, azt is, hogy nem ülök többet seprűre! – nevettem.
- Tökre megijedtem – morgott.
- Azért ne vágj hátba, ha lehet. Te meg ígérd meg, hogy kviddicssztár leszel anyád helyett.
- Jaaj anyu… Mi, de James már így is az… Én most minek…
- Hogy a nőerő domináljon.

Lily rám nevetett, az én fejemből meg lassan kiáramlott Lily, és egy ismeretlen, magas srác ölelkező rémképe. Hiába, azért nem annyira örültem, hogy a kislányom nagylány lett…

- Tíz évvel ezelőtt, mikor még engedted, hogy olyan édes kis copfjaid legyenek, tudtam, hogy te leszel az én kis kviddicssztárom. Bizony, egy nap te leszel a Holyheadi Hárpiák fogója…
- Na, állj, a fiad miatt már 3 éve nem lehetek fogó, úgyhogy az álmodnak asszem itt vége is van.
- De hajtó még mindig lehetsz, és nekem az is megfelel. De figyelj, alig tudtunk beszélgetni mostanában… Mesélj, mi volt a suliban?
Lily eleinte habozott, de aztán ismerős vigyor jelent meg az arcán.
- Nos… Hugo jobb híján tőlem kért csajozási tanácsokat. De ha elmondod Herminek…
- Nem, nem folytasd! – feleltem.
- És… Jamie májusban három lánnyal járt… Albus meg olyan kis beszari, komolyan!
- Naa!
- De tényleg anya, most képzeld el, hogy az egyik barátnőm, Sam félreérthetetlen célzásokat tesz arra, hogy Al bejön neki, erre ő elvörösödik, mint egy rák, és kirohan a klubhelyiségből.
Elkerülhetetlenül felvihogtam, pedig a fiamról volt szó…
- Jaj, Merlinem, szegényke. Majd ha lemegyek adok neki egy jó nagy puszit… A kis szívem, biztos nagyon zavarba jött.
- Ó, anyu nem kell sajnálni… Képzeld, Longbo… Neville össze tudta számolni, hogy összesen hány unokatestvérem van! Beszélgettünk arról, hogy hogy vagytok, meg ilyenek, és elkezdett számolgatni minket – mosolygott.
- Na, és hányan vagytok?
- Szerinte huszonheten. Aztán segítettem neki, és összejött a tizenhárom.
- Nev’ mindig is tehetséges volt az ilyesmiben – nevettem, és magamhoz szorítottam Lilyt. – Jaj te. Na, és veled mi volt? Te hány fiút bolondítottál magadba leányom?

Lily nem felelt, bár szerintem örömmel mesélt volna a pasiügyeiről, ha nem halljuk anya rikácsolását. Lementünk a földszintre, ahol Bill csipet csapata, és Lupinék sorakoztak. Ted és Victoire rögtön megtalálták a lehető legfélreesőbb sarkot, amit elsőként szúrtam ki.
Alighogy véget ért a köszöngetés, meg az érdeklődés a hogylétem (és a hátam) felől, megjelentek Fredék, George-ék, Charlie, és Lunáék.
Luna ikrei, és Lily boldogan üdvözölték egymást, és elvonultak kitárgyalni, mi történt Roksildében, Dániában.
Időközben befutott apa is, újfent leszidott (mintha egyidős lennék az unokáival) a seprű-buli miatt, aztán egyenként végigölelgette a jelenlévő unokáit. Ja, és megdícsérte Lily haját (anya mérges pillantásainak kereszttüzében – ő majdnem szívrohamot kapott, amikor meglátta).

Este hét óra körül, a nap már lemenőben volt, mikor megtudtuk, hogy Harry úton van hazafelé. Már a koktélruhámban voltam, és kisétáltam a kertkapuhoz, hogy én lehessek az első, aki születésnapi csókot ad Harrynek. Nem mintha más megtehetné. Másodszor is.
Vártam… És vártam. Senki. Már azon voltam, hogy bemegyek, és megfojtom Percyt, amiért…

- Jaj!
Valaki átölelt hátulról.
- Harry!
- Szia! Nem akartam hopp-porral jönni, mert reméltem, hogy készül odabent valami.
- Igen, mi is így gondoltuk… - mosolyogtam, és adtam neki egy cuppanóst.
- Gönyörű vagy – búgta a fülembe. – A hátad?
- Húzódik, de már egyre jobb.
- Jaj, te…
- Ne kezdd. Készülj fel, valamire tegnap délután igent mondtál úgy, hogy nem figyeltél oda.
- Jaj, ne… Már megint?!
- A lányod az.
- Ajaj… - vigyorgott Harry, és átkarolt. Lassan lépkedtünk a bejárati ajtó felé a kerti termésköveken. – Várj. Ugye nem tetoválás? – kérdezte az ajtóban. Én kifürkészhetetlenül mosolyogtam rá, és lenyomtam a kilincset.

- BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT! – harsogott a kisebb tömeg, ami összegyűlt a nappaliban, és a lépcsőkön.
Hosszas gratulálások, és Harry Potter ijedt kisfiús arccal keresi a kislányát a tömegben. Az észrevétlenül mögéfurakodik, lábujjhegyre áll, és eltakarja a szemét a tenyerével. Harry meglepődik, aztán jól megszorongatja a vadalmaként vigyorgó lányt.
A jelenetet anya jól megkönnyezte, és odarohant keblére ölelni vejét, és az unokáját.
A hangulat lassan feloldódott, a fiatalok kimenekültek a kertbe, mielőtt látták volna a szüleiket bulizni, és odakint őrjöngtek a maguk módján.
Mi mindenféle aggály nélkül pezsgőztünk, és ünnepeltük Harryt, aki immáron a negyvenediket tapossa.

- Hát, Ginevra, a kedves férjed 39 éves lett. – jelentette ki Harry sóhajtva, mikor a buli kezdett elcsendesedni.
- Óóó, igen? Nem kapsz tőlem semmit! – mosolyogtam. – Ilyen tatáknak már nem jár. Kivéve persze, ha…
- Ha?
Felvettem a lehető legcsábosabb vigyoromat, és gyengéden lesöpörtem a vállamról a ruhám egyik pántját.
- Mit kell tennem? – kérdezte játékos vigyorral az arcán.
- Fel kell vinned.
Harry a pillanat törtrésze alatt felkapott a kanapéról, apa meg odaszólt:
- Héé, Potter, vigyázz a hátára!

De azért mosolygott. A lépcsőnél Ron állta az utunkat, én meg komolyan megijedtem, mert ő aztán ért hozzá, hogyan hervassza le az embert…
- Na mit szólsz a lányodhoz? – kérdezte. Harry azonban nem dőlt be neki, vigyorogva felelt.
- Lassan szebb lesz az anyukájánál. Az pedig igazán nagy szó…
Szavait egy forró csókkal nyomatékosította, mire Ron a szemét forgatva odébbállt.
Az emeleti folyosón újabb akadályba üköztünk – Lily volt az.
- Fúj – nyöszörgött. A kezét feltartva gyorsan letrappolt a lépcsőn. Az apró részlet nem kerülte el a figyelmemet – Lily tenyerére zöld filccel két betű volt firkantva: P+M

Nem P. M. , hanem P+M. Talán kerítőnő lett a lányomból? Vagy ez talán csak valami emlékeztető? Könyörgöm, legyen az…

Következő