Könyvsarok - Könyves és fanfic oldal

- De ez egyszerűen hihetetlen, Hermione - ámuldozott tovább Ron.
- Akkor fedeztem fel, mikor ma reggel majdnem elütött az autó.
- Mi? Majdnem elütött egy autó? - hüledezett Ron.
- Hol van Simon? Simon! - kiabáltam. - Keressük meg!
Hamar rá is találtunk a gyerekre, aki a parkban élő mókusokat etette valami kenyérdarabbal.
- És neki beszélhetünk a képességedről?
- Ron - néztem rá megütközve. - Még azt sem tudja, hogy van saját varázspálcám!
- Jó-jó... megértettem. - De egyszer...
- Nem, Ron - feleltem nyugodt hangon.
- Hermione, te tudtad, hogy a mókusok kenyeret esznek? - kérdezte valaki okos a hátam mögött.
- Simon, ne etesd kenyérrel a mókusokat! - kiabáltam oda neki. Simon már lassan beesett a kis kerítésen, ami a zöld területet választotta el a járdától.
- Nem könnyű vele... - jegyezte meg együtt érzően Ron.
- Igen, erre már én is rájöttem - néztem rá lehangoltan.

***

- Hogy tetszett a kirándulás, Simon? - kérdeztem, miközben becsuktam magam mögött a bejárati ajtót. - Sok érdekes dolgot láttál a parkban?
- A kenyérevő mókusokra gondolsz? - kérdezett vissza Simon teli szájjal. Megtalálta a pudingomat a hűtőben.
- Ron, szerinted jól nevelem ezt a gyereket? - szörnyűlködtem suttogva, fél szemmel a mellettem álló Ronra pillantva.
- Az tény, hogy sosem felejti el a kenyérevő mókusokat - röhögött.
- Te nem vagy éhes? - kérdeztem a korgó gyomromra utalva.
- Hermione, az előbb ettünk a parkban a hamburgeresnél!
- Jó, de az negyed órával ezelőtt volt. Na ne! Te nem vagy éhes, Ron!? Ron, csak nem fogsz leszokni a sorozatos evésről? - gúnyolódtam kerekre nyílt szemekkel.
- Inkább egyél, mielőtt visszavágok! - fenyegetett játszásiból.
- Mmmm... de finom ez a hús egy kis ecetes mézzel! - faltam magamba a - számomra - ehető ételt.
- Hermione, ha most azt mondom, hogy pocsék az ízlésed, elhiszed nekem? - nézett rám fintorogva Ron.
- Szerintem a puding jobb - vélte Simon.
- Add ide! - kaptam vérszemet az ínycsiklandó ínyencségtől, ami a Simon előtt lévő tálkában díszelgett. Minden húsos csodát feledve ugrottam át a konyhapulton, hogy elkobozzam a gyerektől a maradék édességét.
- Hermione, magadnál vagy? - hüledezett Ron, miközben leült elém, és alaposan megszemlélt.
- Én deljesen - motyogtam teli szájjal. - Di nem kérdek?
- De, majd ha annyira meghülyülünk, hogy a gusztustalan hús után pudinggal öblítsük le a torkunkat! - vetette oda nekem Simon.
- Hahh, ez fenséges előebéd volt. Mi lesz a főfogás? Spenót fokhagymával? Tormás-cukros eperfalatok? - Miket mondok, úristen!?
- Ne hívjam ki az orvost? - aggodalmaskodott Ron.
- Pfúj! Hogy lehet ilyen kaját enni? Nem is enni! Kívánni! - nyújtotta ki a nyelvét hányást színlelve Simon.
- Mi a baj vele, ha ez tetszik? - Nem ismerek magamra. Itt valami baj van. Valami jön odalentről... Közeledik a számhoz... Ki kell rohannom vécére. A számat fogva siettem az áhított hely felé. Még épp odaértem a vécékagylóhoz, mikor....
Mikor felébredtem. Puha takaró a testemen. Két halovány alak mellettem. Jé, majdnem akkorák, mint én fekve! Biztos álmodom. De akkor nem érezném az egyik kezét a testemen! Nyögve kinyitottam a szemeimet.
- Mi? Mi van? Hol vagyok? Mi történt? Reggel van? - ömlöttek belőlem a szavak.
- Nyugi, Hermione. Nincs semmi gond - nyugtatott Ron.
- De... de mégis mi történt? Az előbb még a fürdőszobában voltam - mutattam a szerintem helyes irányba.
- Kicsit rosszul lettél. Elég sok mindent ettél egyszerre...
- Az nem kifejezés - szólt közbe Simon.
- Igen... már rémlik valami - dörzsöltem meg a fejem. - Te jó ég... hogy tud az ember ennyi mindent összeenni? És hogy tud ezektől életben maradni? Egyáltalán mióta van ilyen rossz ízlésem?
- Szerintem az lesz a legjobb, ha veszel egy jó meleg fürdőt - javasolta Ron, majd segített feltápászkodni a kanapéról.
- Majd én megengedem a csapot! - ajánlotta fel segítségét Simon, s már indult is.
- Köszönöm, Simon - szóltam utána a magam rekedtes hangján.
- Hermione, mégis mitől lett ekkora étvágyad? - kérdezett Ron, miután Simon becsukta maga mögött az ajtót.
Egy jó húsz másodperc és üveges nézés után eljutott az agyamig a kérdés.
- Na neee! - akadtam ki kerekre tágult szemekkel. - Te jó ég!
- Mi történt? Jól vagy? - nézett rám aggódva Ron.
- Igen... de nem... persze nem úgy nem... Nem, nem vagyok jól, azt hiszem - hadartam elsápadtan.
- Mi történt, amin ennyire felhúztad magad? Mindenki lehet rosszul... Lehet, hogy csak éppen ezeket volt kedved enni...
- Nem, Ron... csak úgy nem eszik össze ilyeneket az ember... - tolakodott az arcomra a falfehér árnyalat.
- Akkor? Elkaptál valami vírust? - találgatott. - El kell menned orvoshoz.
- Azt hiszem, el is megyek... de nem vírus kivizsgálása miatt, Ron - ráztam meg a fejem, majd felálltam.
- Akkor mégis miért? - értetlenkedett széttárt karokkal.
- Azért, mert van egy olyan gya... - Simon hangja nem engedte, hogy befejezzem.
- Kéééész a vííííz! - lépett ki a fürdőszobából.
- Azt hiszem, megfürdök és elmegyek a Szent Mungóba - vázoltam fel a terveimet Ronnak.
- Az meg hol van? - kérdezte Simon.
- Köszönöm, hogy előkészítetted a vizemet - háláltam meg a segítségét.

Az nem lehet! Nem, az képtelenség. Ennyi idő elteltével nem jelentkeznek még a tünetek. Már június első heteiben járunk... pont egy hónappal ezelőtt... De ez akkor is korai... Vagy mégsem? Nem tudhatom, hiszen még sosem voltam ANYA! Sem KISMAMA. Ezek a jelek félreérthetetlenül utalnak a terhességre. Igen, ez a helyzet... Elgondolkodtató, hogy ilyenkor mit érezzek... Örömöt vagy bánatot? Bánatot, mert felnőttem... már nincs meg az első csók élménye, sem a diákélet szépségei. Felelősségteljes élet. Amikor nem csak magunkra, hanem egy másik életre is ügyelnünk kell. A roppant megerőltető munka mellett. Munka. Mit mond ez a szó számomra? Munka = kereset, ami pénz. Pénz az alapok lefektetéséhez. És mi van akkor, ha kirúgnak az állásomból, mert szülni fogok?
Bolondság. Nem tudom, miért siránkozom. Örülnöm kéne, hiszen nem mindennap éri nagyobb öröm az embert, mint hogy anya lesz. Nyolc hónap múlva. És nem is egy teljes év. És addig ki fog dolgozni? Ron. Nem számíthatok másra. Előbb-utóbb meg kell tudnia, hogy gyereket várok. Na de még ez sem biztos. De több, mint valószínű.
Milyen jó meleg ez a víz. És milyen finom illatú ez a habfürdő! Hol is vettem? Igen, már tudom: a sarki drogériában. Biztosan jót tesz nekem ez a gyógynövényes fürdőolaj. Teszek is a vízbe... Már mindjárt más.

***

- Hermione Granger. Jöjjön be! - szólt ki a nővér az ajtón. A nőgyógyászati nővér. És ha mégsem vagyok terhes? Tiszta felesleges volt a hetedikre felcammognom.
- Jó napot! Foglaljon helyet! - kínált meg az íróasztal előtti székkel a gyógyítónő. Eleget tettem a kérésének, majd elmondtam a "panaszomat".
- A mai nap furcsa étvágyam volt. A leglehetetlenebb és ehetetlenebb ételeket kívántam meg. Tudomásom szerint ez az egyik tünete annak, hogy várandós vagyok.
- Fel szeretnék tenni önnek néhány kérdést... - kezdte, majd a lehető összes rutinkérdést feltette. Nem részletezem, miket kérdezett.
- Azt hiszem, minden kérdést átfutottunk. Most pedig jöjjön a vizsgálat, amely során megbizonyosodunk a terhességéről.
Azt még nem mondtam, hogy minden egyes kérdésének megválaszolása után mosolygott?
Pálcájával elvégzett pár varázslatot rajtam, majd az adatokat lejegyezte egy pergamenre. Húsz perc feszültségembe és várakozásomba telt a dolog. De ekkor csoda történt: végre megszólalt a gyógyító.
- Hermione, kétség sem fér ahhoz, hogy ön várandós - mosolygott.
- T-tessék? - néztem rá előre hajolva.
- Jól hallotta. Ön várandós - ismételte nyugodt hangon a nő.
Még pár másodpercig némán néztem magam elé, majd tekintetem a gyógyítóra helyeztem, s magam is elmosolyodtam.
- Ez... ez... ez biztos? - kételkedtem.
- Igen, teljesen. A válaszai, a tünetei és a belső vizsgálat is azt mutatják, hogy nyolc hónap múlva várhatóan szülni fog.
- Hát... köszönöm - álltam föl. El sem hittem, amit mondott.
- A következő vizsgálatra három hét múlva kerül sor - mondta a gyógyító, miközben a nővér felírta az adataimat és a következő látogatásom időpontját. Miután átvettem a kartont tele pergamennel, gondolatokkal zsúfolt fejjel indultam a hoppanálási csomóponthoz (mert, hogy ilyen is volt).
Most mi lesz? Egyből elújságoljam Ronnak, vagy várjak még vele? De hát biztos, miért várnék vele? A legjobb, ha már ma este bejelentem neki. És Simon? Ha Ronnak elmondom, neki is el kell, hogy mondjam. Biztosan örülne egy játszótársnak. Bár, mire a saját gyermekem felnő, ő már régen az iskola padjait fogja koptatni. De szép is az élet. Vajon Ron hogy fogja fogadni? És Ginnyék? Nem, Ginnyék majd később tudják meg, mikor a szüleim is. Azt tervezem, rendezek egy kis összejövetelt a nagy családdal, mikor bejelentjük mindenkinek... azt, hogy Simon is itt él nálunk. A francba, erre még nem is gondoltam. Eddig még csak Ron tud róla, más nem. Hogy fogadják majd? Be tud illeszkedni a családba? Egy olyan családba, amely nem is hétköznapi? Mennyi, mennyi akadály vár még ránk... De én hiszek benne, hogy ezt is, mint minden mást, sikerül megoldanom...

***

Ahogy gondoltam, Ron és Simon idegesen várták, hogy hazaérjek. Csak akkor figyeltek fel rám, mikor becsapódott magam mögött az ajtó.
- Hermione, hol voltál eddig? - szegezte nekem a kérdést Ron.
- Eddig tartott a vizsgálat - feleltem meglepetten. Ron mióta támad meg kérdésekkel?
- Ne haragudj... csak izgultunk, mi van veled - szabadkozott.
- Milyen szörnyet találtak a hasadban? - dugta ki a fejét Simon a pult mögül.
Szörnyet? Hát, szörnyet éppenséggel nem...
- Jaj, te, gyere ide! - nevettem. Boldogan öleltem magamhoz a fiút.
- Mesélj, mi volt! - húzott le maga mellé Ron a kanapéra. Simon az ölembe ült.
- Hát... - kezdtem elpirulva, miközben felváltva pillantottam rájuk. - Hát, az a helyzet, hogy...
- A szörny megette a belső szerveidet? - vágott a szavamba Simon, mire kapott egy szúrós pillantást Rontól.
- Nem, nem erről van szó... - nevettem. Nagy levegő... Simonhoz fordultam. Úgy éreztem, az a legjobb, ha viccesen kezdek a témába. - Nem szörny az a hasamban, Simon...
- Akkor egy marslakó? - lelkesült fel. - Majd megtaníthatom emberi beszédre?
- Azt hiszem, nem kell megtanítanod. Mert ez a szörnyecske egy ember bennem.
- Hermione, csak nem vagy...? - ámult el Ron.
- De, Ron... terhes vagyok - nyögtem ki végre.
- Kistestvérem lesz? - ujjongott Simon, majd a nyakamba vetette magát. Még soha életemben nem voltam ilyen boldog.
- Igen, Simon - feleltem könnybe lábadt szemmel. Ront néztem. Valahogy Simonnak is sikerült észrevennie, hogy jobb lenne leszállni az ölemből.
- Ez igaz? - kérdezte Ron, miután közelebb húzódott hozzám.
- Hát... ha hihetünk a gyógyítók szakértelmének. - Ron erős karjai kígyóként öleltek körül.
- Hermione, én nagyon boldog vagyok - suttogta a fülembe.
- Hát még én - súgtam vissza.
Ron elengedett, de csak annyira, hogy meg tudjon csókolni.
- Fúúúj... hagyjátok abba! Nézni is rossz - szólt ránk Simon.
- Szóval az étvágyad meg a rosszulléted... - magyarázta meg magának Ron a nyílvánvalót. - ... Mind emiatt volt?
- Ez kérdés? - mosolyogtam.
Simon hangja hallatszott az íróasztalom felől. Egy újságot tartott a kezében.
- Hé, tudtátok, hogy a mókusok egyedül Nagy-Britanniában szeretik a kenyeret?

Mutáns mókusok