5. fejezet

Amikor nyílik az ajtó, ijedten rebbenünk szét, mint két ostoba gyerek. Időm sincs arra, hogy felfogjam, ki lép be, Harry már egyből cselekszik. A bordáimhoz kap, és csikizni kezd, én pedig akaratlanul is beteges kacarászásban török ki. Közben fél szemmel az ajtó felé pillantok, és idegesen konstatálom, hogy Ron áll ott.

Végül, közel egy perces szenvedés után ellökdösöm magamtól Harryt, és kipirult arccal fordulok Ron felé. Közben magamban Harryt átkozom, amiért ilyen ostoba. Mégis mire volt jó ez a színjáték? Gondolom leplezni akarta, hogy éppen a karjaiban tartott, amikor Ron belépett, de feltűnőbb már nem is lehetett volna. Nem szokott csikizni. Sőt, nem emlékszem, hogy megcsikizett-e már valaha. Valószínűleg nem.

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikázhatnak Ron fejében is, mert összehúzott szemöldökkel vizslat bennünket, miközben én őt figyelem, és próbálok nem nézni Harryre.

- Mit műveltek? – kérdezi meg végül, mire nagyot nyelek, és gyorsan, mielőtt még Harry tenné, megszólalok.
- Kibékültünk – jelentem ki lihegve, mintha nem lenne ebben semmi különös.
- És gondolom, azt továbbra sem árulod el nekem, hogy min vesztetek össze?
Nem kerüli el a figyelmem, hogy egyedül hozzám beszél, gondolom Harryre kicsit pipa. Amiért egyáltalán nem tudom hibáztatni, hiszen alig tíz perce történt, hogy akkorát húzott be neki, hogy széthasadt az alsó ajka.
- Gyere, menjünk le a gyengélkedőre – mondom, figyelmen kívül hagyva az előbbi kérdését. Döbbenten néz rám, és már az ajtón tuszkolom kifelé, amikor eszébe jut érdeklődni.
- Miért?
- Mert vérzel.
- De Hermione, egy sima gyógyító bűbájt még én is el tudok végezni – mondja, és ez is egyike azon mondatainak, amiket figyelmen kívül hagyok. Mielőtt bezárom magam mögött az ajtót, még visszapillantok Harryre, akivel egyből összeakad a tekintetem. Zavartan álldogál a háló közepén, mint egy kisgyerek, aki eltévedt. Mintha csak azt kérdezné: „Mi lesz most?”
És ezt én is nagyon szeretném tudni. De még mennyire.

Újabb éjszaka, amit álmatlanul töltöttem el. Este már nem találkoztam Harryvel, gyanítom, hogy azért, mert nem is mozdult ki a szobájából. Én, miután elkísértem Ront a gyengélkedőre (ahol végig kellett hallgatnunk Madam Pomfrey beszédét az olyan diákokról, akik még a legegyszerűbb sebforrasztó bűbájt sem képesek megcsinálni), elmentem fürödni, azután felmentem a hálóba, és próbáltam elaludni.

Sikertelenül.

Az első alkalom, hogy összefutunk, az átváltoztatástan, ahol feszülten ülünk egymás mellett, egészen addig, amíg Harry egy cetlit nem csúsztat elém. Félve rápillantok, mire bátorítóan hunyorog rám, én pedig remegő kezekkel nyitom szét a pergamendarabot.
„Beszélnünk kell.”
Csak ennyi áll rajta, nekem pedig görcsbe ugrik a gyomrom. Gyűlölöm ezt a két szót. Főleg, ha ő mondja ki, vagy írja le.
„Az mindig rosszat jelent.”
Ezt firkálom a cetlire, most az egyszer nem figyelve a gyöngybetűimre. Sőt, valójában alig lehet kiolvasni. Visszalököm elé, közben félve pislogok Ron felé, hogy nem veszi-e észre, de épp Neville-nek segít összekaparni a könyvéből maradt hamut.
„Nem tudom, hogy ez most rossz-e, vagy jó, csak tudni akarom, hogy akkor most mi van. Egész éjjel nem tudtam aludni.”
„Én sem.”
Amikor elolvassa, rám pillant és féloldalasan elmosolyodik, majd újra írni kezd.
„Fél háromkor a Szükség Szobájánál.”
„Nem megy. McGalagonnyal kell beszélnem, most fogjuk megírni a kérelmet a nyári gyakorlathoz. Tudod, a Szent Mungóban.”
„Remélem, hogy összejön.”
„Én is. Öt óra?”
„Edzés. Nyolc?”
„Oké.”
A pergament belöki a táskájába, majd hatalmasat sóhajt, és előveszi a pálcáját, hogy a széke mellett álló sámlit megpróbálja kutyává változtatni.

Közben a tekintetem elidőzik a kezein, és eszembe jut, hogy tegnap azokkal túrt bele a hajamba… Elképzelem, ahogy azok a kezek végigsimítják az arcom, a karom… Ahogy az ingem gombjaival bajlódnak…
Hirtelen belém villan a felismerés, hogy órán vagyok, és hogy miről képzelgek, és akaratlanul is megnyikkanok. Harry rögtön rám pillant, és kérdő tekintettel néz, én pedig érzem, hogy fülig vörösödök, majd gyorsan elfordulok tőle. A szemem sarkából látom, hogy elmosolyodik, majd visszafordul a csaholó sámlijához.
Nem hiszem el… Perverz gondolataim vannak Harryvel kapcsolatban… Nem vagyok normális!

Nyolc után két perccel lobogó talárban rohanok végig az ötödik emeleten. Majd a hatodikon… Végül lihegve fékezek le a hetedik emeleti folyosón, és nagyokat lélegezve sétálok a Szükség Szobájának bejárata elé.

Annyira félek!

Félek, hogy hasonló jelenet fog lejátszódni, mint pár napja. Azt hiszem, azt már nem bírnám ki…
Félek, hogy az a múltkori csók csak egy tévedés volt a részéről. Egy „véletlen”…
És félek, hogy Ron nyomozni kezd utánunk, ha egyikünket sem találja. Remélem, Harry elhozta a térképet, nem hagyja, hogy Ron kezébe kerüljön.

„Kell egy hely, ahol Harryvel találkozhatok… Kell egy hely, ahol Harryvel találkozhatok… Kell egy hely, ahol Harryvel találkozhatok…”
Türelmetlenül toporgok a fal előtt, ami hirtelen elkezd átalakulni, mint valami sci-fi filmben, és végül egy faajtó jelenik meg rajta. Remegő lábakkal nézek vele farkasszemet, majd miután lesepertem az összes képzeletbeli szöszt a taláromról, és legalább háromszor átfésültem a hajam az ujjaimmal, lenyomom a kilincset.
A helyiség nagyon kicsi, csak néhány fotel, egy kanapé, és szétszórt párnák vannak benne. A világítás is meglehetősen gyér: összesen két gyertya van a falakon, amik félhomályba vonják a helyiséget.

Harry az ajtóhoz legközelebb álló fotelben ül, és elgondolkozva játszadozik az ujjaival. Nem is veszi észre, hogy beléptem, arra riad fel, hogy kattan az ajtó zárja. Ahogy észrevesz, elmosolyodik, majd feláll, én pedig, habár már számtalanszor megtettem, most is elcsodálkozok azon, hogy milyen magas. És milyen szélesek a vállai… Hogyan tud valakinek haja ennyire a szemébe hullani? Azt hiszem, erre születni kell…

Közben dobogó szívvel veszem tudomásul, hogy közvetlenül előttem áll, és anélkül, hogy bármit is szólna, lehajol, és megcsókol.
Tolni kezd, én pedig botladozva hátrálok a falig, miközben az egyik keze a derekamon, a másik pedig a hajamban van. Szenvedélyesen, szinte erőszakosan csókol, ez még csak nem is hasonlít a múltkori gyengéd, vigasztaló csókra. A nyelve utat tör magának az ajkaim között, én pedig nem ellenkezem, mert már ezer éve várok arra, hogy ezt tegye. Közben tétován felemelem a karjaimat, és a nyaka köré fonom őket, mire belemosolyog a csókba, és még jobban nekiprésel a falnak.

Hosszú percekig folytatjuk, majd levegőért kapkodva fúrom a fejem a nyakába, ő pedig továbbra is átkarol. Mint egy álom.
Néhány másodpercig állunk így, majd Harry ellép tőlem, én pedig tanácstalanul fürkészem a tekintetét.

- Már egy ideje ki akartam próbálni ezt veled – mondja vigyorogva, én pedig a kezemmel kezdek babrálni, de közben nem tudom megállni, és elmosolyodok.
- Üljünk le – szólalok meg végül, mire bólint, majd megfogja a kezem, és a kanapéhoz vezet. Törökülésben helyezkedek el rajta, ő pedig szembefordul velem.
Néhány másodpercig némán meredünk egymásra, majd tétován megszólal:
- Ez annyira fura…
- Igen, tudom.
Újabb hosszú szünet, és mindenhová nézünk, csak egymásra nem. Mint két szerelmes kamasz.
Hoppá.
Végül erőt vesz magán, és újra beszélni kezd.
- Nem tartod különösnek, hogy egész nap sikerült egymásra néznünk, sőt… Most pedig csak némán ülünk egymással szemben?
- De.
Felnevet, és én is elmosolyodok. Tényleg rettenetesen hülyén viselkedünk, de annyira zavarban vagyok… Végül nagyot sóhajt, majd megszólal.
- Hermione, meg kell beszélnünk ezt az egészet. Nem tudom, hogy mit akarok, és azt sem tudom, hogy te mit akarsz…

Legszívesebben közbevágnék, hogy „Én téged akarlak!”, de ehelyett csak érdeklődő tekintettel figyelek, és próbálok rájönni, hogy mit is akar valójában.
- … és nekem annyira újak ezek az érzések. Még csak pár hete érzem ezt, és nem tudom, mit csináljak! Hiszen nekem ott van Ginny, és összezavarodtam. Ő nem csak egy barátot jelent nekem, hanem egy családot is. Félek, ha szakítanék vele, a Weasley-k megutálnának.
- Ugyan már, ők nem olyanok – fakadok ki, mert kezdek ideges lenni. Mindig csak Ginny. Örökké.
- Persze azt sem tudom, hogy te mit szeretnél, hogy hosszabb távra, vagy csak úgy jött neked ez az egész…
Felhúzott szemöldökkel bámulok Harryre. Össze-vissza hablatyol, szerintem még ő sincs tisztában vele, hogy mit akar ezzel az egésszel.
- Harry, azt mondd, hogy akkor mit akarsz? Miért hívtál ide?
- Gondolkodási idő – böki ki végül, nekem pedig elkerekednek a szemeim.
- Mi van? – nyögöm csöppet sem nőies módon, mire elmosolyodik.
- Csak arról beszélek, hogy nem tudom, hogy mit akarok, és időt szeretnék. Holnapután elutazunk téli szünetre, az a két hét pont elegendő lesz arra, hogy eldöntsük, mit akarunk.
- Harry… - mondom, és közben nagy levegőt veszek, mert érzem, hogy csak kevés kell hozzá, hogy kiboruljak.

Mégis hogy gondolja ezt? Két hét? Nem bírok ki két hetet így… Ha csak azért kell neki, hogy ne most kelljen megmondania, hogy nem akar tőlem semmit, kinyírom. Ha két hét múlva azt mondja, nem akar tőlem semmit, esküszöm, hogy megölöm. Vagy magamat. És abban a pillanatban úgy érzem, hogy tényleg képes lennék megölni magam, ha azt mondaná, maradjunk barátok. - … te a téli szünetben Ronnál leszel. Hogy fogod ezt átgondolni, ha közben végig Ginnyvel leszel?
- Át fogom gondolni, ne aggódj – mondja, majd magához húz, és egy puszit nyom az ajkaimra.

Csomagokkal megpakolva állok a nagyteremben az indulás reggelén. Tegnapelőtt döntöttük el, hogy gondolkodási időt hagyunk magunknak (Harrynek), és azóta szinte nem is beszéltünk. Viszont végignézhettem, ahogy Ginny újra és újra ráakaszkodik Harryre, aki ugyan próbálja leszerelni, de nem igazán megy neki. Apró csókok, ölelések. Látom Harryn, hogy próbálja ezeket elkerülni. Hiszen így a fair. Bár már az sem fair, hogy egy héten belül többször is csókolózott mindkettőnkkel.

Ron lovagiasan elveszi az egyik táskám, miközben araszolunk a tömeggel a kapu felé, hogy elérjük a Roxfort Expresszt.

A vonatúton igyekszem nem arra figyelni, hogy Ginny megállás nélkül Harry száján csüng, ennek érdekében pedig előveszem az egyik könyvem, és próbálok rá koncentrálni, de nem sikerül. Folyton csak azokat a cuppogó hangokat hallom… Ron feszengve ül mellettem, miközben én elfehéredett ujjakkal szorítom a könyvet. Egyszerűen nem bírom.
Nagy nehezen lekászálódok a vonatról, és éppen a ládámat cibálom lefelé a lépcsőn, amikor Harry is megérkezik a lépcsőhöz, és megfogja a másik végét. Amikor végre mi is, és minden cuccunk a peronon van, körbesandít, majd villámgyorsan nyom egy puszit az arcomra.

- Légy jó – mondja, majd mosolyogva pillant a hátam mögé. – Ott vannak a szüleid.
Széles mosollyal fordulok hátra, és anyuékhoz sétálok. Még intek a vonatról éppen lemászó Ronnak és Ginnynek, és elindulok anyuék után, akik már kívül vannak a kőfalon. Éppen nekitolnám a kulimat, amikor valaki hátulról elkapja a vállam, és maga felé fordít, én pedig Ronnal találom szembe magam. Még meglepődni sincs időm, amikor lehajol, és puszit nyom a számra. A szemét összeszorítja, mint egy kisfiú, én pedig, mintha csak ellensúlyozni akarnám, tágra nyílt szemekkel lököm el magamtól.

- Mit csinálsz? – kérdezem alig hallhatóan, mire fülig pirul, és kinyitja a száját. Azután becsukja.
- Jó szünetet – nyögi ki végül, majd sarkon fordul és elviharzik. Döbbenten nézek utána, majd a tekintetem Harryre téved, aki sokkoltan áll a peron közepén, az arckifejezését látva pedig belőlem – akármennyire is megdöbbentem – kitör a nevetés. Sőt, az már röhögés.
Azt az arcot soha nem fogom elfelejteni.
Végül intek neki, és átlépek a kőfalon. Két hét. Két teljes, Harry-mentes hét. Szuper.

___________________________________

Szeretnél véleményt mondani?