4. fejezet

 {H&H}

- Késtél – jegyzi meg Ron bosszúsan, amikor közel húsz perces késéssel betámolygok a klubhelyiségbe.
- Ne haragudj – mondom, és próbálok nyugodtságot erőltetni a hangomra. Kerülöm a tekintetét, hogy ne kelljen magyarázkodnom, de akármilyen bamba is, észreveszi.
- Valami baj van? – kérdezi döbbenten, mire értetlen arcot vágok, és megrázom a fejem.
- Nem. Miért?
Na vajon miért? Talán mert a szemeim akkorák, mint két teniszlabda? Vagy mert a fél órával ezelőtt szög egyenes hajam ziláltan, és hullámosan lóg az arcomba? Hullámos lett a könnyeimtől…
- Csak mert olyan a szemed, mintha sírtál volna.
- Biztosan valami allergia – mondom, majd megrántom a vállam, és úgy teszek, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna.
- Lehet – mondja bizonytalanul, de látom rajta, hogy nem igazán hisz nekem. Ennek ellenére átkarol, majd vidáman megszólal:
- Mehetünk?
- Aha…
Kisétálunk a klubhelyiségből, és a földszint felé vesszük az irányt. A Roxmortsba indulók maradéka még a nagyterem előtt toporog az előtérben, arra várva, hogy Frics átvizsgálja őket, és végre az útjukra engedje. Beállunk a sor végére, én pedig igyekszem elrejtőzni, hogy senki ne lássa, milyen állapotban vagyok. Magamon érzem Ron tekintetét, de nem pillantok fel rá. Nem akarom, hogy kérdezősködjön, mert nem tudom, mit mondanék. Az allergiás sztorit úgy sem veszi be, annyira nem hülye… Szörnyen érzem magam.

Harry eltaszított magától. Végleg. Akármennyire is szeretné, többé már nem fog tudni úgy viszonyulni hozzám, ahogy eddig. Másképp pedig meg sem próbál. „… én nem szeretném, hogy folytatása legyen.” Nem lesz már a barátom. Se így, se úgy. De megértem. Persze, hogyne érteném. Hiszen az utóbbi hét évben nem volt olyan, amit én ne értettem volna meg. Ő persze meg sem próbálja… Még csak meg sem próbálta…

- Biztos, hogy menjünk? – hajol le hozzám Ron, és aggódó pillantással méreget. Már rávágnám, hogy persze, nincs semmi baj, amikor magához ölel, nekem pedig elakad a szavam.
- Ha nem akarsz, nem muszáj – mondja halkan, én pedig ettől a kedves hangtól ellágyulok, s érzem, ahogy a szemeim megtelnek könnyel.
- Maradjunk – suttogom, és nagyot sóhajtva fúrom a fejem a nyakába. Nem vonzódom hozzá. Nem tekintek rá férfiként. De jól esik, hogy törődik velem, és átölel, hogy érezhetem a teste melegét, és hagyja, hogy átkaroljam, nem ellenkezik. Ez nem az a Ron, akit én ismertem. Valami megváltozott benne. Talán érettebb lett, talán felnőtt, vagy talán… Félve pillantok fel rá, és a pillantásunk egyből találkozik. A tekintetéből kiolvasom azt, amitől féltem. Talán csak szerelmes.

Óvatosan elhúzódom tőle, ügyelve arra, hogy ne legyek durva, vagy erőszakos. Akármennyire is vágyom rá, hogy valaki a karjaiban tartson, nem hagyhatom, hogy túlságosan beleélje magát. Nem lenne fair.
- Menjünk fel - szólal meg, majd megfogja a kezem, és elindul, én pedig engedelmesen követem, fel a lépcsőn, át a titkos járatokon.

A klubhelyiségben csak néhány másodikos kölyök lézeng, ők még nem mehetnek Roxmortsba.
- Szeretnél felmenni a hálóba? – fordul velem szembe Ron, én pedig pillanatnyi habozás után megrázom a fejem. Csak sírás lenne a vége. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha alaposan kibőgném magam, de most még nem akarok egyedül maradni.
Letelepedünk az egyik kanapéra, majd néma csendben ülünk perceken keresztül. Bágyadtan bámulom a tüzet, és álmatagon Ron vállára hajtom a fejem. Gyűlölöm magam, amiért jelzéseket küldök felé. De Téged jobban gyűlöllek, amiért erre kényszerítesz.
Kell valaki, aki mellettem van.

- Mint valami öreg házaspár…
Erre, és egy halk kacajra riadok fel, és ahogy kinyitom a szemem, egy vörös loboncot látok magam előtt. Ginny az, aki vidáman szemléli, ahogy Ronnal egymásra borulva szendergünk a kanapén.
Álmosan nézek Ginnyre, de egyből el is fordítom a tekintetem. Nem bírok ránézni. Egy olyan emberre, aki sokat jelent nekem, mégis gondolatban szinte a nap huszonnégy órájában ellene vagyok…

- Hagyd aludni őket, Ginny – hallok egy halk hangot a kanapé háta mögül, de hátra sem kell fordulnom, úgyis tudom, hogy ki az. Hallom a hangját, hogy szeretne minél hamarabb távol kerülni tőlem. Viszont időm sincs arra, hogy ezen elmerengjek, mert Ginny egyből újabb problémát okoz nekem.
- Te sírtál? – szegezi nekem a kérdést, mire érzem, hogy elakad a lélegzetem. Nem akartam, hogy Harry megtudja. Nem akartam, hogy tudja, nekem ez mennyire fáj. De Ginny elárult. Most már mondhatok akármit, ha ő nem is, Harry tudni fogja, mi történt. Nem akarom, hogy szánakozzon rajtam. Azt sem, hogy sajnáljon, vagy hogy megpróbálja megbeszélni velem a történteket. Azt szeretném, ha eltűnne. A klubhelyiségből, a kastélyból, a Föld színéről. Az életemből.
- Csak allergia – felelem a lehető legkönnyebb hangnemben, Ginny pedig, mint aki elhiszi (pedig nagyon jól tudom, hogy nem), bólint, és hátrébb lép.
- Bocsi, hogy felébresztettelek egyébként, csak olyan édesek voltatok.
Látom, hogy örül nekünk. Egy önző, szemét disznónak érzem magam, amiért a barátjáról álmodozok, az emberről, akit szeret, miközben ő örül a boldogságomnak. Rossz embernek érzem magam, és átkozom magam, amiért a vágyaim ezt teszik velem.
- Semmi baj – mondom, és ülő helyzetbe tornászom magam.

Úgy látszik, sokat ficánkoltunk alvás közben, mivel nem kis erőfeszítésembe kerül kimásznom Ron alól, aki szinte teljesen beborít a testével. Mire maradéktalanul levakarom magamról, ő is ébredezni kezd, és amikor kinyitja a szemét, és felméri, hogy hol van, enyhe pír jelenik meg az arcán.
- Elaludtunk? – kérdezi tőlem, mire bólintok, majd Ginnyre pillantok, aki sejtelmesen mosolyog, nekem pedig az az aprócska mosoly is leolvad az arcomról, ami eddig rajta volt. Nem tudok Ginnyre barátként tekinteni. Akármennyire is szerettem, akármennyire is megosztottam vele minden gondom, most ő csak egy tényező a szememben, ami a boldogságom útjába áll. Fáj erre gondolnom, de így van.
- Jobban vagy már? – fordul hozzám Ron újra, mintha Harry és Ginny ott sem lennének. Bár Harry nem nagyon száll be a társalgásba, én pedig még csak hátra sem néztem rá. Nem akarom, hogy lássa, mennyire szenvedek.
- Igen, egy kicsit – felelem, és akármennyire is szeretném, nem tudom nem észrevenni, hogy Ron milyen szeretetteli csillogással a szemében néz rám. Elfordítom róla a tekintetem, és a kezemmel kezdek el babrálni, hogy ne kelljen ránéznem.
- Nem megyünk le enni a konyhára?

Még mindig nem nézek rá. Annyira kellemetlen számomra ez az egész! Harry alig egy méterre áll tőlem, miközben Ron nem kicsit feltűnően próbál minél közelebb kerülni hozzám, és habár tudom, hogy Harryt ez egyáltalán nem zavarja, nekem akkor is kínos…
- De, menjünk – felelem végül közel fél perces hallgatás után, majd Ginnyre pillantok.
- Ti nem jöttök?
- Én benne vagyok… Harry, nem megyünk mi is?
Miért kérdeztem meg? Miért vagyok ekkora pancser?!
- Kihagyom, kösz.
Látom, hogy Ginny felhúzott szemöldökkel pillant a kanapé mögé, mintha csak azt kérdezné, hogy „Mégis mi ez a hangnem?”
- Felmegyek – hallom a hangját, majd Ginny csodálkozó tekintetéből látom, hogy tényleg elment.
- Nem tudom, hogy mi a baja – mondja, mikor észreveszi, hogy nézem. – Egész nap hülye volt.

A végét már mosolyogva mondja, majd egy intéssel elköszön, és még látom, hogy elindul a fiúhálók felé.
Ronra mosolygok, de egyből el is tűnik a mosolyom, amikor meglátom a tekintetét. Tudja. Ha nem is azt, amit érzek, de tudja, hogy Harry miatt vagyok kiborulva. Látom a szemén, hogy aggódik, dühös, és egyben féltékeny is.
- Mehetünk? – kérdezem óvatosan, és próbálom kerülni a tekintetét.
Nem válaszol, csak feláll, és felhúz engem is.
Félúton érzem, ahogy a kezem után nyúl, és ahogyan múltkor a gyengélkedőn, most sem húzom el. Kell valaki, aki figyel rám.

Egy hete. Pontosan egy hete történt, hogy Harry azt mondta, szereti őt. Egy hete nem beszéltünk, és egy hete feszült a hangulat az órákon, amikor közte és Ron között ülök. Ron is érzi, hogy valami nagyon nincs rendben, és napról napra ingerültebb. Ginny is panaszkodott, hogy Harry szinte nincs magánál, magába fordul, és nem kommunikál vele. Nem tudom, mit tehetnék. Érzem, hogy már nem fogok sokáig bírni. Még egy apró csepp a pohárban, és menthetetlenül ki fogok borulni…

- Ron, hagyj már békén!
Erre riadok fel másnap délután, amikor újból elszunyókálok a klubhelyiségben, a tűz előtt. Csámpás békésen pihen az ölemben, miközben én a hang irányába pillantok. Harry és Ron a lépcső aljában állnak, és mindketten majd felrobbannak a dühtől. Rajtunk kívül senki nincs a helyiségben, és láthatólag engem sem látnak.
- Ezt odafenn beszéljük meg inkább, jó? – sziszegi Ron, én pedig próbálok minél jobban belesüllyedni a fotelbe, hogy ne vegyenek észre. Tudom, hogy miattam van. Érzem. Hatalmas mértékű bűntudatom támad, és legszívesebben hangosan énekelni kezdenék, hogy ne halljam a vitájukat.
- Nem! Én ezt sehol nem akarom megbeszélni! Te egyszerűen beteg vagy!
- Csak annyit kértem, hogy áruld el, mi folyik itt!
- Én pedig már mondtam, hogy nem folyik itt semmi! Ha ennyire érdekel, hogy mi a baja, kérdezd meg tőle, nem vagyok gondolatolvasó!
Harry hangjából kihallom a szomorúságot, és az önvádat. Talán épp ezért veszekszik. Hogy a dühe elnyomja ezeket.
- Nem akarom ezzel terhelni, meg különben is…
- És engem miért terhelsz?! Rohadtul elegem van!
- Neked van eleged?! Állítólag a legjobb barátod vagyok, és elvárnám, hogy megoszd velem, hogy miért viselkedtek így egy teljes hete!
- Mert hogy viselkedünk?!
- Tudod te azt nagyon jól! És tudni akarom,hogy mi bántja, mert szere…

Egy hatalmas csattanás, én pedig akaratlanul is lelököm Csámpást az ölemből, és felpattanok. Úgy tűnik, csak most vesznek észre, mert mind a ketten döbbenten figyelik, ahogy Ronhoz lépek, és idegesen kezdek kutatni a zsebemben egy zsebkendő után. Ron a felhasadt száját tapogatja, én pedig, amikor végre találok egy zsepit, a kezébe nyomom. Harry nagyokat lélegezve figyel bennünket, és látom, ahogy megremeg az állkapcsa.

- Ezt mégis hogy képzelted?! – förmedek rá, és érzem, hogy már nem sokáig bírok nyugodt maradni.
- Hagyj engem békén, Hermione.
Ezzel hátat fordít nekem, és elindul felfelé a lépcsőn, nálam pedig betelik a pohár.
- Beszélni akarok veled! – ordítok utána, mire hátra sem fordul, csak visszakiabál.
- De én nem akarok veled!
Ezzel bevágja maga mögött a fiúháló ajtaját, én pedig egy pillanatig dermedten nézek utána. „De én nem akarok veled.” Hát ennyire gyűlölsz?

Érzem, ahogy a harag egyre jobban elhatalmasodik rajtam, majd egy hirtelen mozdulattal ellököm magam Rontól, és Harry után indulok. Elegem van. Hat évig a legjobb barátainak vallott bennünket, akkor most hogy képes így viselkedni?! Lehet, hogy köztünk megváltozott valami, de legalább Ronnal szemben lenne normális. Ennyit ér a nagy Harry Potternek a barátság? Meg akarom beszélni vele a dolgokat. Mindig mindent tudott rólam. Talán most is… Talán ha elmondok neki mindent, könnyebb lesz. Habár sokat változott az utóbbi időben, talán így megért majd.
Ingerülten belököm a szobájuk ajtaját, készen arra, hogy egyből farkasszemet nézünk majd, de ehelyett csak egy elhúzott függönyű ággyal találom szembe magam. Egy disaudio-t szórok az ajtóra, majd szinte fel sem fogom, hogy mit teszek, úgy lépek az ágyához, és húzom el a függönyt. A hasára fordulva fekszik, de ahogy megérzi a függöny elhúzása által keletkezett légáramlatot, felém fordul.
- Menj innen – mondja, és szinte megdöbbenek a hangján átütő kétségbeesésen, és fájdalmon.
- Nem megyek – mondom, majd hirtelen kitör belőlem az összes keserűség, amit hónapok óta rejtegetek. – Mégis mit képzelsz magadról?! Élvezed, hogy mindenkit gyötörsz, aki a közeledben van?! Miért kellett megütnöd? Semmit nem csinált! Azt hiszed, csak te vagy a világon? Senkit nem veszel figyelembe, mintha nem vennéd észre, hogyan érzünk, vagy mit szeretnénk!
- A múltkori miatt vagy dühös – jelenti ki egyszerűen, és közben felül az ágyán, de nem néz rám.
- Nem! Igen… Nem, Harry azért vagyok dühös, mert… mert…
Elcsuklik a hangom, de folytatom, mert egyszerűen már nem bírom tovább.
- Mert nagyon jól tudod, hogy mit érzek!
Szinte megijedek attól, amit mondok, de már nem tudom visszafogni magam. Nem érdekel, ha megvet majd, ha kinevet, vagy ha meggyűlöl… Nem tudom tovább magamban tartani!
- Hónapok óta szenvedek miattad, és ne mondd, hogy nem tudtad, mert igenis tisztában voltál vele! De tettél rá magasról, és még képes voltál rátenni egy lapáttal! Nem érzed, hogy ez mennyire fáj nekem?!
Kitör belőlem a zokogás, és szinte lassított felvételként látom, ahogy a kezemért nyúl, de elhúzom, és kiabálni kezdek.
- Annyira utállak, amiért ezt csinálod velem!
- Szerinted nekem könnyű?!

Végre ő is megszólal. A hangja emelkedett, de nem kiabál.
- Igen, tudtam, hogy mit érzel, de próbáltam figyelmen kívül hagyni! Ez annyira nagy bűn?! Próbáltam kitartani a barátnőm mellett, aki ugyancsak kitartott mellettem, amikor szükségem volt rá! Próbáltam nem elárulni! Tudod milyen nehéz volt azokat mondani, amiket?! Szörnyű volt látni, hogy megbántalak, de azt hittem, helyesen teszem! Annyira nehéz ezt felfogni?!

Megállíthatatlanul zokogok, és már ahhoz sincs erőm, hogy ellökjem magamtól, amikor feláll, és megölel.
- Hagyj… hagyj békén – mondom, de nem teszi. Hosszú perceken keresztül szorít magához, majd amikor kicsit megnyugszom, az állam alá nyúl, és felemeli a fejem. A szemembe néz, nekem pedig egy pillanat alatt elpárolog a dühöm, és csak azokat a gyönyörű zöld szemeket látom, egyre közelebbről…
Lecsókolja a könnyeimet, majd áttér az ajkaimra, és olyan szenvedéllyel csókol meg, mintha ez a nap lenne az utolsó... Én pedig visszacsókolok, mert akármennyi fájdalmat is okozott nekem, akkor is erre vágytam hónapok óta. Hosszú percekig faljuk egymás ajkait, majd amikor elenged, és újra magához ölel, mélységes szomorúsággal suttog a fülembe:
- Nem tudom, mit tegyek…
És én megértem. Hogyne érteném. 

Következő 

____________________________________________

Szeretnél véleményt mondani?