- Granger, nagyon remélem, hogy ez csak valami vicc!

Álmosan pillantok fel a padról, ahová a fejem lehajtottam egy pillanatra. A tábla fölött lógó hatalmas rézszínű órára téved a tekintetem, és azonnal felülök, amint észreveszem, hogy már közel húsz perce szunyókálok, ráadásul bájitaltanon! Szerencsére Piton nem vette észre, de Malfoy egyből kiszúrt magának. Ingerülten rápillantok, de ajánlom neki, hogy ne idegesítsen fel, mert egyébként is szörnyen rossz a kedvem. Harry három napja totál ridegen viselkedik velem, és habár válaszol, ha kérdezem, érzem, hogy neheztel valami miatt.

- Mi van? – mordulok Malfoyra halkan, ügyelve arra, hogy Piton meg ne hallja.
- Nem mondod komolyan, hogy szoknya van rajtad, Granger! Mégis kinek mutogatod az elefántlábaidat?
- Dugulj el, görényke – motyogom, és újra a padra dőlnék, de nem hagyja annyiban.
- Nem tehetek róla Granger, egyszerűen nem tudok koncentrálni a sonkáid miatt… Kitölti a látóterem.
- Ne nézz oda.
Egyszerűen nincs erőm Malfoyjal vitázni. Pont elég, hogy a Harrys dolog nyomaszt, ehhez már pláne nincs kedvem.
- Mondom, hogy kitölti a látóterem, Granger, süket vagy? Tudod mire szokták mondani, hogy süketít? A szo…
- Ennyire hiányzik az öklöm, Malfoy?! – csattanok fel, mert érzem, hogy a több napi feszültség szép lassan kirobbanni készül.
- Az ökle? – hökken meg Zambini, és kérdőn néz Malfoyra, akinek alig látható pír jelenik meg az arcán.
- Mi van, görény? Azzal nem zengted tele a klubhelyiségeteket, hogy harmadikban sírva rohantál el tőlem, nehogy bántsalak?
- Ezt még nagyon megszívod, Granger…

Malfoy füléből szinte dől a füst, én pedig elégedetten engedem vissza a fejem a padra, és mosolygok Ronra. Azután Harryre téved a tekintetem, aki élénk érdeklődéssel figyelte a jelenetet, de az arca nem árul el semmilyen érzelmet, sőt, amikor találkozik a tekintetünk, elfordítja a fejét, én pedig nagyon sóhajtok. Legalább árulná el, hogy mi a baja!

- Granger kisasszony – hallok egy gúnyos hangot a fejem fölül, és a szívem kihagy egy pillanatra. – Megtenné azt a szívességet nekem, hogy kipróbálja, vajon a nyaka elbírja-e a fejét?
Félve pillantok fel Pitonra, aki lángoló szemekkel mered rám, én pedig behúzom a nyakam.
- Hallatlan, hogy mit meg nem enged magának! Az én órámon nem szokás szundikálni, pláne, ha gyógyítónak készül az ember! Este várom büntetőmunkára, remélem azért annyira nem fáradt, hogy ezt ne tudja megjegyezni. Kilenc óra.
Ezzel hátat fordít nekem, én pedig lemondóan pillantok Harryre, azt várva, hogy talán mond egy-két csúnya szót Pitonra, de rám sem néz, helyette a táblát olvassa nagy figyelemmel..

- Harry, nincs semmi baj? – kérdezem fojtott hangon, miközben fél szemmel Pitont figyelem.
- Nincs – feleli, majd visszafordul a tábla felé, én pedig érzem, hogy igen, itt szakadt el az a bizonyos cérna. Még ha a helyzet nem lenne olyan, amilyen, akkor sem tűrném el, hogy ezt csinálja velem! Így pedig nem csak az önérzetemet sérti, hanem a szívem is rettentően fáj miatta…
- Ne hazudj nekem – sziszegem ingerülten, mire csodálkozva pillant rám. Próbál semleges arcot vágni, de látom, hogy a szemei tele vannak indulattal. – Rohadt undok vagy az utóbbi pár napban, és azt hiszem, megérdemlem, hogy eláruld, mi a bajod!
- Tudod mit, Hermione?!
Látszik rajta, hogy ő is arra készül, hogy rám zúdítsa a napok óta torlódó ingerültségét, mert lángoló szemekkel mered rám.
- Nem fogom elmondani! Ismerős a jelenet? Ne is próbálkozz, úgyis csak azt hazudom, hogy nincs semmi baj, tudod, egy barátomtól tanultam!
Villámló szemekkel meredünk egymásra, és tompán érzékelem, hogy az egész terem bennünket figyel, de jelenleg ez érdekel a legkevésbé.
- Szóval ez a bajod?! Hogy én nem mondtam el a problémámat?
- Nem, nem ez a bajom, oké?! Nem érdekel a problémád, úgy tűnt, nem tartozik rám, akkor téged se izgasson az enyém, rendben?! Kopj le rólam, Hermione!
Enyhén elnyílt szájjal bámulok rá, és hatalmasat nyelek. „Nem érdekel a problémád…” Látom az arcán a dühöt, majd a helyét átvevő ijedtséget, amikor rádöbben, hogy mit is mondott. Nem emlékszem, hogy az utóbbi időben mikor vesztünk össze utoljára ennyire. Nagyokat pislogva bámulok rá, ő pedig némán mered rám, majd halkan, szinte mentegetőzve szólal meg:
- Mio…
- Khm, khm.
Összeszűkült szemmel nézünk Pitonra, mint akik úgy döntöttek, hogy rajta vezetik le az egymás miatt kialakult idegességüket. De azt már rég megtanultuk, hogy Pitont nem lehet lefegyverezni egy dühös pillantással. Gúnyos vigyorral néz ránk, majd halkan sziszegve megszólal.

- Megköszönném, ha a magánéleti problémáikat nem az óráimon beszélnék meg. De hogy lássák, milyen jószívű vagyok, tölthetnek egy kis időt kettesben. Este kilenckor az irodámnál, Potter. Ha késik, ne számítson rá, hogy ma éjszaka ágyba kerül.
Ezzel sarkon fordul, és ellebeg a tábla irányába, én pedig mogorván az üstöm fölé hajolok. Egy óra alatt két emberrel vesztem össze. Azt hiszem, rekordot döntöttem.
A szemem sarkából félve pillantok Harryre, akivel szinte azonnal találkozik a tekintetünk. Néhány másodpercig mélyen egymás szemébe nézünk, majd az arcán egy halvány mosoly jelenik meg, azután visszafordul az üstje felé, nekem pedig érzem, hogy jóleső melegség fut végig a gerincemen. Ron valamit a fülembe motyog, de mint az utóbbi hetekben oly sokszor, most sem fogom fel, amit beszél. Újra csak Harry létezik a számomra, és habár továbbra sem tudom, mi bántja, már nem is foglalkozok vele. Csak az érdekel, hogy közel van hozzám, és akármikor beszívhatom az illatát…

- Úgy látszik, Potter késik. Ez esetben egyedül kezd neki az üstök sikálásának – jelenti ki este Piton, és az irodájából nyíló kis raktárhelyiségre mutat. Egy sötét kis lyuk, ami hátborzongatóan hívogat, én pedig alapesetben valószínűleg messziről elkerülném.
- Rendben – mondom, és a karomon egy kendővel, meg egy vödör vízzel megindulok. Odabenn gyertyát gyújtok, majd becsukom magam mögött az ajtót. A gyertya lángjának árnyéka ijesztően táncol a falakon, én pedig remegve indulok el, hogy megkeressem a koszos üstöket a polcok között.

Végül úgy az ötödik sor tájékán találom meg őket, és morogva látok neki a tisztogatásuknak, magamban pedig mindennek elhordom Harryt, amiért nem volt képes időben ideérni. Viszont eszembe jut a délutáni mosolya, ami ugyan nem volt nagy, de annyira édes volt… Még magam előtt is szégyellem magam, amiért úgy áradozok róla, ahogyan a másodéves kis csitrik szoktak, de jólesik. Mosolyogva súrolom az üstöket, amikor hallom, hogy nyílik és csukódik az ajtó, majd egy kiáltás hallatszik az apró teremben.
- Merre vagy, Hermione?
Nem kiáltok vissza neki, hanem már magamban kuncogok azon, hogy vajon milyen fejet fog látni, amikor meglát. Magam sem tudom miért, de nagyon jó kedvem támad, talán a tudattól, hogy habár csak büntetőmunkán, de akkor is, egy kis időt kettesben fogunk tölteni. Ginny nélkül. Ron nélkül.
- Itt vagy? – hallom újra a hangját, mire már nem bírom ki, és megszólalok:
- Ühüm!
Hallom, ahogy felnevet, mintha ezer éve lett volna, hogy összebalhéztunk. Percekig keresgél, néha felkiáltva, de én nem szólok neki. Végül megtalál, és amikor észrevesz, szívből felnevet.
- Úristen, látnád magad – nyögi ki nevetve, miközben a térdére támaszkodva kapkod levegőért. – Úgy nézel ki, mint egy pókhálós tollseprű…
- Kösz – morgom idegesen, és beletúrok a hajamba.
- Csak hülyéskedek – mondja, majd kiegyenesedik, és hozzám lép. A hajamba túr, és elkezdi kiszedegetni belőle a pókhálót. A szívem hevesen dobog, mert annyira közel van hozzám… Látom, ahogy a lassan kinőtt inge feszül a vállain, és érzem az illatát…

Felpillantok az arcára, és az ajkain akad meg a tekintetem. Úgy koncentrál, hogy az alsó ajkát beharapja, én pedig hatalmas késztetést érzek, hogy megérintsem. Öntudatlanul emelem fel a kezem, amikor hirtelen megszólal, ezzel kizökkentve az álmodozásból, én pedig fülig vörösödve húzom vissza a kézfejem.
- Ne haragudj a délutáni miatt – hallom a hangját a fejem fölül, és Ron szavaival ellentétben az övéi eljutnak a tudatomig. – Ingerült voltam. Nem akartam azokat mondani.
- Semmi baj – mondom, pedig valójában van baj. Még mindig nem tudom, hogy miért duzzogott, és szeretném megkérdezni tőle, de félek, hogy a hirtelen jött béke azonnal elillanna, úgyhogy nem teszem meg.
Miután kiszedegeti a hajamból a pókhálót, hátrébb lép tőlem, és elégedetten vizsgálgat.
- Így már mindjárt jobb – mondja, és közben elkezdi feltűrni az ingujját. – Most már kezdhetjük a koszvakarást.
Bólintok, és boldogan dobogó szívvel fordulok újra az előttem álló koszfészekhez. Habár továbbra sem tudom, miért sértődött be, legalább már nem olyan rideg velem. És engem már ez is boldoggá tesz.
- Egyébként – szólal meg közel tíz perc hallgatás után, én pedig érdeklődve pillantok rá – Ron tegnap mondta a jó hírt. Sok sikert a szombati randihoz.
Nem néz rám, mialatt ezt mondja, bennem pedig abszurd gyanú fogalmazódik meg, és habár biztos vagyok benne, hogy lehetetlen… De megkérdezem.
- Ezt mikor mesélte neked?
- Nem t’om – rántja meg a vállát, mire csalódottan mordulok egyet. – Várj, megvan. Kedden, amikor reggel fennmaradt a táskád, és felrohantál érte…
Egyet fordul velem a szoba, és a szívem még az előbbinél is hevesebben kezd dobogni. Biztosan rosszul gondolom. Hiszen… Egyszerűen nem értem. Nem akarok hiú ábrándokat kergetni. A kezemben megáll a kendő, de nem is foglalkozom vele. Elgondolkozva meredek Harryre, aki továbbra is kitartóan súrolja az egyik iszonyatosan koszos üstöt. Néhány másodperc után viszont észbe kap, és rám néz.
- Mi az?
- Semmi – mondom, és megrázom a fejem, próbálva kizökkenteni saját magam a gondolataimból.
- Miért nem lepődök meg… - morogja maga elé Harry, mire a szemöldököm a hajam alá szökken.
- Tessék?
- Semmi – mondja, majd mosolyogva felém fordul.
- Szép így a szemed – mondja, és a Ron kijelentésével ellentétben ez rengeteget jelent nekem. A gondolatok ide-oda cikáznak a fejemben, és percek kellenek hozzá, mire valamennyire magamhoz térek.
Kedden reggel… Míg a táskámért voltam. Az volt az az időszak, amikor Harry valami miatt berágott rám. Biztosan történt még valami, ebben egészen biztos vagyok… Na jó, nem egészen. Mi van, ha… ha féltékeny volt?
Félve rápillantok, és újra elidőzik a szemem az alsó ajkán, amit megint beharap, ezzel erősítve a koncentrációját.

Nem lehet. Az agyam azt diktálja, hogy ez csak egy hülye remény, amit nagyon szeretnék… De a szívem boldogan dobog, velem pedig madarat lehetne fogatni. Lehet, sőt biztos vagyok benne, hogy nem az a helyzet, amire gondolok. De álmodozni lehet, nem?
Órákon keresztül dolgozunk, csak néha-néha törve meg a csendet. Bár nem beszélgetünk, a hangulat mégis nagyon meghitt, én pedig vidáman súrolom a koszos üstöket. Jelenleg nem is lehetnék boldogabb.
- Végeztünk – jelenti ki Harry hajnali három tájékán, amikor végzett az utolsó üstjével is, és az enyémből is már csak nagyon kevés van hátra.
- Mindjárt… kész vagyok – rikkantom, és felemelem a nehéz edényt, hogy a helyére rakjam. A két polc között botladozva haladok, amikor hirtelen hatalmas álmosság tör rám, és ásítanom kell. Érzem, ahogy egyre nagyobbra nyílik a szám, én pedig öntudatlanul kapok oda az egyik kezemmel, és szinte egyből megbillenek a hatalmas üst súlya miatt. Harry csak a neki csapódó nehéz tárgyat észleli, majd alig löki félre, én jövök, viszont velem már nem tud megbirkózni, hanem nemes egyszerűséggel hanyatt vágódik, én pedig egyenesen rá.
- Mint valami romantikus vígjátékban – mondja nevetve, és én is mosolyt erőltetek az arcomra, de nem igazán sikerül. Ahogy rajta fekszem, érzem, ahogy dobog a szíve, és érzem, mennyire forró a teste… Más sem dübörög a fejemben, csak az, hogy „Állj fel! Állj fel!”. Lassan az alkarjaimra támaszkodok, és úgy pillantok le Harryre, aki szótlanul figyel, én pedig érzem, hogy megdermed az egész testem. A haja szétterülve a padlón, a szemüvege félrecsúszva, ahogyan az inge is, és akaratlanul is megbámulom a kulcscsontját. A kulcscsontok a gyengéim…

Ahogy kigyönyörködtem magam, a tekintetem feljebb vándorol, és a szeménél állapodik meg. Szinte megborzongok a pillantásától, és érzem, ahogy lassan, fokozatosan a fejem búbjáig elvörösödök. A tekintetét mélyen az enyémbe fúrja, és érzem, hogy az ajkaim lassan lüktetni kezdenek. Iszonyatosan vágyom rá, hogy megcsókolhassam… Hogy megcsókoljon… Hosszú másodpercekig bámuljuk egymást, majd hirtelen egy tétova ujjat érzek meg az arcomon. Úgy érint meg, mintha félne, hogy kipukkanok, mint egy szappanbuborék, de amikor megérzi, hogy nem teszek semmit az érintése ellen, a többi ujja is csatlakozik. Mire észbe kapok, a jobb tenyere az arcomat simítja végig, majd tovább halad, és beletúr a hajamba. Közben a tekintetét végig az enyémbe fúrja, én pedig nem kapok levegőt, annyira izgatott vagyok. A tenyere végül a tarkómon állapodik meg, míg a másikkal megsimogatja a karom.
Beharapja az alsó ajkát, én pedig enyhe nyomást érzek a tarkómon, ami kényszerít, hogy lehajoljak hozzá. De én nem tiltakozom. Vágyom rá, jobban, mint eddig bármi másra. Az arcunk már csak centiméterekre vannak egymástól, amikor a józanész felülkerekedik rajtam.
- Mit művelsz? – kérdezem suttogva, és közben lehunyom a szemeimet, felkészülve arra, hogy végre megízlelhetem az ajkait.
- Nem tudom – suttogja, és érzem a leheletét az arcomon.
Azután minden olyan, mintha csak egy másodperc törtrésze lenne.
Egy csattanás.
Egy mogorva hang.
Tétova, hirtelen mozdulatok.
Egy csalódott szívdobbanás, és két zavarodott szempár.
Pitonnak ha máshoz nem is, ehhez van érzéke. Az időzítéshez.
Pitonnal a sarkunkban masírozunk ki a pincehelyiségből, majd az ajtóban az a halálmadár megszólal:
- Örülhet, hogy nem tartom itt egész éjszaka, Potter. Megérdemelné a késés miatt.

Harry egy szót sem szól, helyette a folyosót bámulja kitartóan, majd miután Piton bevágja mögöttünk az ajtót, rám pillant, és zavartan szólásra nyitja a száját, de végül nem szólal meg, hanem csendesen sarkon fordul, és egyszerűen otthagy. Tanácstalanul nézek utána, mert nem tudom, mit kellene tennem…

Egy percet sem aludtam. Egész éjszaka álmatlanul forgolódtam az ágyamban, és mindig, amikor már sikerült volna elaludnom, odakaptam az arcomhoz, mert azt hittem, újra az ő érintését érzem.
Nem tudom, hogy mi történt, és hogyan… Majdnem megcsókolt. Ha Piton nem toppan be abban a pillanatban, biztosan megtörtént volna. De csak VOLNA, mert Piton betoppant, és szétrebbentünk, mint két kisgyerek, aki rosszban sántikál… De végül is tényleg rosszban sántikáltunk. Bűntudatom van Ginny miatt. Ron miatt is, de Ginny miatt még inkább. Igaz, hogy nem történt semmi, de az nem rajtunk múlott. Annyira akartam… Érezni az ajkait az enyémeken. De a végén összezavart. Nem mondott semmit, nem tett semmit, egy szó nélkül elsétált, és én nem tudom, mi következik ezután. Az egész helyzet kétségbeejtő, mert a barátságunk forog kockán, és beleőrülnék, ha már barátként sem állna mellettem. Azt egyszerűen nem bírnám ki.
Most itt állok a klubhelyiségben, és arra várok, hogy Ron megérkezzen. Ma van a randi napja, és habár semmi kedvem hozzá, most már nem fújhatom le. Reggel Parvati és Lavender nekem estek, és kihoztak belőlem valami egészen tűrhetőt. A hajam egyenesen lóg a szemembe, és megállás nélkül pislogok, mert folyton összeragadnak a szempilláim a rengeteg festéktől. Hülyén érzem magam.
Közel tíz perce állok egyedül, amikor lépéseket hallok a fiúk lépcsője felől, és nagyot sóhajtva várom, hogy megpillantsam Ront, de nem ő az. Harry.

- Szia – mondja, és már nyoma sincs rajta a tegnapi zavartságnak. Elszántnak tűnik, és én meg is ijedek egy kicsit.
- Szia…
- Beszélnünk kell, Hermione.
Ezzel megragadja a karom, és kirángat a klubhelyiségből. Zihálva követem néhány folyosón keresztül, míg végül lefékezünk egy terem előtt, aminek kinyitja az ajtaját, és betuszkol maga előtt. Tétován nekidőlök az egyik padnak, és félve nézek rá, majd miután bezárja a terem ajtaját, felém fordul, és a szemembe néz.
- Beszélnünk kell – mondja, és én már itt rájövök, hogy ennek az egész beszélgetésnek nem lesz jó vége. Komor a tekintete, ideges, rám pedig hirtelen rám tör a vágy, hogy elmeneküljek, kifussak a teremből, mert egy belső hang azt súgja, hogy ha nem teszem, nagyon fájni fog…
- Mondd – mondom halkan, miközben a pad szélét markolom, hogy leállítsam a kezem remegését.
- A tegnap estéről van szó, Mio.
Nem szólalok meg, csak bólintok. Ez várható volt.
- Nem tudom, mi történt – jelenti ki idegesen, és a hajába túr, majd nagyot sóhajt. – Ha Piton akkor nem jön be… Egy percet sem aludtam. A barátom vagy, Mio. És… és szörnyen érzem magam, amiért majdnem… majdnem megcsókoltalak. Haragszom magamra, és szörnyű bűntudatom van Ginny miatt.
- Nem csináltunk semmit… - suttogom, miközben a lábaimat figyelem. Magamnak is bizonygatom, hogy nem tettünk semmi elítélendőt, de én is nagyon jól tudom, hogy nem így van.
- Ha nem jön be az a seggfej, megtettük volna. Így sem bírok majd Ginny szemébe nézni, akkor pedig… Azt hiszem, tudod… Azt hiszem, szeretem őt, Mio.
Felkapom a fejem, a szemébe nézek, és látom rajta, hogy mennyire szenved. De nem azért, amiért ezeket ki kell mondania. Hanem azért, mert majdnem megcsókolt valakit, aki nem Ginny. Én pedig úgy érzem magam, mintha megsemmisültem volna. Az elmúlt éjszaka ábrándozásai és reményei semmivé foszlottak, én pedig szaggatottan, fájdalmasan sóhajtok fel.
- Összezavarodtam - folytatja, és elfordítja rólam a tekintetét. – Az a múlt éjszakai dolog véletlen volt, és… és én nem szeretném, hogy folytatása legyen. Remélem, te nem gondolkoztál azon, hogy…
- Nem, dehogy – vágok közbe, és próbálok lazán beszélni, de nem igazán sikerül. – Én is így tartom helyesnek.
Pedig valójában rohadtul nem. Ordítani tudnék. Üvölteni az arcodba, hogy mégis mit képzelsz?! Előadod itt nekem a lovagot, aki megtévedt, de most látja a helyes utat… Ugyan, Harry, nagyon jól tudod, hogy mit érzek, látom rajtad, akkor miért nem veszed figyelembe?! Miért csak Ginny érdemli meg, hogy boldog legyen?!
- Ennek örülök – mondja, és kényszeredett mosoly jelenik meg az arcán. – Reménykedtem, hogy így van, nem akartam neked fájdalmat okozni.
- Nem okoztál – mondom. – Én is így gondoltam, ahogyan te.
- Rendben. Akkor… akkor megtennéd, hogy erről nem szólsz Ginnynek?
Kérlelőn néz rám, én pedig egyre jobban sodródom afelé, hogy elsírjam magam.
- Persze.
Bólint, majd odalép hozzám, megölel, és anélkül, hogy egyáltalán rám nézne, kisétál a teremből.

Újra itt hagyott. De most minden sokkal rosszabb. Kimondta. Mindent kimondott, amitől féltem. Szereti őt, és én csak a barátja vagyok. Semmi más. A múlt éjszaka csak hirtelen felindulás volt, és míg én azt hittem megőrülök, amiért Piton benyitott, ő örült neki. Minduntalan felrémlik előttem a tekintete, ami elárulta, hogy mennyire fél, hogy Ginny tudomást szerez a történtekről, és eltaszítja magától.
Miért nem lehetek én az, akit ennyire szeret?
Valahol a tudatom mélyén ott motoszkál, hogy Ron már biztosan vár rám, de jelenleg nem érdekel. Harrynek nem jelentek semmit. Egy senki vagyok. Egy szerelmes, összetört, szánalmas senki.

Következő

________________________________________________

Szeretnél véleményt mondani?