Könyvsarok - Könyves és fanfic oldal

Egész nap nem megyek be az órákra. Csak ülök a folyosón magányosan, és hagyom, hogy peregjenek a könnyeim. Mintha arra várnék, hogy egy felsőbb erő döntsön a sorsomról. Mintha azt hinném, hogy azzal, hogy jól kibőgöm magam, majd könnyebb lesz.
Hát nem. Órákon keresztül siratom az életem, ami annyira szánalomra méltó… legalábbis az én szememben az. Fogalmam sincs, hogy mennyi lehet az idő, amikor végre úgy döntök, felállok. A talárom ujjában megtörlöm a szemem, majd elrugaszkodok a földtől, de ahogy talpon vagyok, meg kell kapaszkodnom, mert megszédülök. Alig ettem valamit, és úgy érzem, a sírás kiszívta az összes erőm. Néhány másodpercig remegő lábakkal állok a fal mellett, majd elsötétül minden, és csak tompán érzékelem, hogy a földre esek. Rohadtul nem érdekel…

{H&H}

Még ki sem nyitom a szemem, de már tudom, hogy hol vagyok. Ingerülten nyögök egyet, és a másik oldalamra fordulok, de az sem segít. Az undorító klórszag, és a szemhéjaimon is átsütő fehérség tudatja velem, hogy a gyengélkedőre kerültem, és idegesen, remegő állkapoccsal nyitom fel a szemhéjam. Egy pillanatra sem döbbenek meg rajta, hogy nem ott vagyok, ahol elájultam. Valaki megtalált, és idehozott. Tiszta sor.
Oldalra fordítom a fejem, és azon sem lepődök meg, hogy Harry az ágyam mellett lévő széken bóbiskol. Mindig ott van, ha szükségem van valakire. A lábai szét vannak vetve, a feje hátrahanyatlik a széken, a nyakkendője meg van lazítva, az inge felső gombja ki van kapcsolva, és hangosan dobogó szívvel meredek rá. Perceken keresztül bámulom, és magam is csak később veszem észre, de mosolyogva nézem őt. Szeretném, ha sokáig tartana. Ha sokáig nézhetném anélkül, hogy bárki is észrevenné.
Hosszú ideig bámulom, míg végül mocorogni kezd. Álmosan előre billenti a fejét, majd hatalmasat ásít, és kinyitja a szemeit. Néhány másodpercig farkasszemet nézünk, majd álmatagon elmosolyodik, és minden átmenet nélkül megszólal:
- Aggódtam miattad.
- Bocs.
Elszakítom a tekintetem az övétől, és újra a mennyezetet kezdem el pásztázni. Miért nem mész innen?! Minden annyival könnyebb lenne, ha nem lennél folyton a közelemben, és nem emlékeztetnél minden percben arra, hogy mennyire vágyom rád…
Percekig nem nézek rá, helyette továbbra is a mennyezetet bámulom. Ő sem szól semmit, nekem pedig egyre nagyobbakat kell pislognom, ha nem akarok újra sírni. Egy ideig csak egymás lélegzését hallgatjuk, majd hirtelen felcsattan, mire összerázkódok.
- Elegem van, Hermione! Miért nem mondod el, hogy mi a bajod?
- Nincs semmi bajom… - vágok közbe halkan, de mintha észre sem vette volna, úgy folytatja.
- Azt hiszed, nem vettük észre?! Ron is panaszkodott, hogy sokszor alig figyelsz rá…

Itt már hajlandó vagyok rápillantani, és látom a szemén, hogy komolyan aggódik. Még így, ziláltan és dühösen is szívdöglesztően néz ki, és a szívem fájdalmasan lüktet, tudatva velem, hogy később nagyon meg fogom bánni, ha most összeveszek vele. De a lavina már elindult.

- Istenem, Ron nem a világ közepe, hogy folyton rá kellene figyelnem…
- Ugyan már Hermione! – Átül az ágyamra, és hatalmas átéléssel magyaráz, én pedig megbabonázva meredek rá. – Alig beszélsz hozzánk, folyton magadba fordulsz, és nem árulod el, hogy mi a probléma!
- Mondtam már, hogy nincs semmi baj! – jelentem ki mostmár én is emelkedett hangnemben.
- Nem, Hermione, engem nem tudsz átverni.

Mélyen a szemembe néz, ezzel akarja kikényszeríteni, hogy eláruljam, mi a bajom. Elfordítom a tekintetem, és az éjjeliszekrényen álló virágot kezdem el bámulni. Annyira ostoba vagy, Harry.

- Most mennem kell edzésre. Madam Pomfrey azt mondta, vészesen sovány vagy, amivel egyébként egyetértek, és nem enged el éjszakára, úgyhogy majd még este jövök. És gondolkozz el azon, hogy mit fogsz nekem hazudni, amikor legközelebb megkérdezem, hogy mégis mi a bajod. Mert úgy látom, az igazságot nem vagy hajlandó velem megosztani.
Rápillantok, és látom, hogy mosolyog, de a szemein látszik, hogy rosszul esik neki. Nem akarom, hogy aggódjon miattam. De nem tehetek semmit. Nem tudok jól hazudni. Az igazat pedig nem mondhatom el. Sajnálom, Harry.

{H&H}

Egész délután az estét várom, hogy újra lássam. Csak ő tölti ki a gondolataimat, és amikor késő délután nyílik az ajtó, egyből heves szívdobogás lesz úrrá rajtam.
- Szia, Hermione – hallom a belépő hangját, és a lelkesedésem egyből megcsappan. Ron az, én pedig legszívesebben úgy tennék, mint aki alszik, de ha más miatt nem is, a baráti szeretet miatt nem tudom megtenni.
- Szia – lehelem halkan, ő pedig elmosolyodik, és leül az ágyam szélére.
- Jobban vagy? – kérdezi, és az arcom fürkészi. Mostanában már nem olyan, mint volt. Ha mással nem is, de velem figyelmesebb, és kedvesebb. Próbálkozik. Néha úgy érzem, meg kellene neki mondanom, hogy felesleges. De annyira félek, hogy az mindent elrontana… Úgyhogy nem megy. Ez nagyon szemét dolog tőlem, de nem tudom neki megmondani.
- Igen, egy kicsit – felelem, és rámosolygok.
- Aggódtam – jelenti ki, és nekem erről is Harry jut eszembe. Ő is aggódott. És még most is aggódik… Hirtelen hatalmas mértékű önutálat jelentkezik nálam, amiért mindenkinek aggódnia kell miattam. Harrynek, Ronnak… Le merném fogadni, hogy még Ginny is aggódik. És szörnyen érzem magam, amiért nem tudok tenni semmit ez ellen. Sőt…
- Ne haragudj.
Mintha lassított felvételen nézném, úgy látom, ahogy a keze elindul az enyém felé, én pedig, mintha csak megbénultam volna, nem húzom el az enyém. A fejemben szinte üvölt egy ismeretlen hang, hogy ne hagyjam, de mire észbe kapok, már érzem a tenyerét az enyémben, és félve pillantok fel rá. Halványan elpirulva, de elszántan néz le rám, a szeplői szinte világítanak az izgatottságtól, én pedig félve várom, hogy mit fog mondani, és végül a gyanúm beigazolódik.
- Hermione… - látom rajta, hogy nagyon igyekszik, és próbálja összeszedni magát. – Nem megyünk el valahová? Hétvégén Roxmorts, és elmehetnénk például Madam Puddifoot Kávézójába. Csak mi ketten.
Nagy levegőt veszek, majd némán meredek rá. Év eleje óta ettől tartok. Hogy elhív randizni, és habár már ezerszer átgondoltam, hogy mi fogok mondani, most nem jönnek a szavak. Látom rajta, hogy minél tovább vár a válaszra, annál jobban kétségbeesik, és ez rám is igaz. Végül kinyitom a szám, és habár meg tudnám ölni magam érte, ennyit mondok:
- Menjünk.
Felderül az arca, és én is mosolygok, de belül szenvedek, és alig várom, hogy elmenjen, és újra kibőghessem magam. A téli szünetet várom, hogy végre kipihenhessem magam, és feltöltődjek. Hogy két teljes hetet eltöltsek Ron nélkül, Ginny nélkül, és Nélküle…
Ron még közel fél órát tölt velem, és látom rajta, hogy nagyon boldog. Bárcsak engem is boldoggá tenne… Óvatosan végigmérem, és próbálom győzködni magam. Hiszen helyes srác. Több csajt is tudok az évfolyamból, akinek bejön. Akkor én miért nem tudok úgy viszonyulni hozzá? Hiszen volt idő, amikor sikerült… Mi változott azóta?
Próbálja lekötni a figyelmem a dumálásával, de nem igazán sikerül neki. Végül elbúcsúzik, én pedig már csak arra vágyom, hogy kívül kerüljön az ajtón. Végre elindul, de az ajtóból hirtelen visszafordul.
- Ja, majdnem elfelejtettem. Harry este már nem tud jönni, azt akarta, hogy szóljak neked.
Még integet, majd eltávozik, én pedig bágyadtan süppedek a párnámba. Jobb is, hogy nem jön.

{H&H}

Másnap reggel, miután Madam Pomfrey belém töm egy adag étvágygerjesztőt, elindulok reggelizni a nagyterembe. Közben végig Ron jár a fejemben, és az, hogy vajon sülhet-e ki egyáltalán bármi jó ebből az egészből. Végülis évekig tetszett nekem, nem igaz? Akkor biztosan nem lesz annyira szörnyű… Még az is lehet, hogy sikerül elfeledtetnie velem Harryt. Én lennék a legboldogabb, sikerülne.
A nagyteremben egyből kiszúrom őket az asztalnál, de legnagyobb meglepetésemre Ginny nincs velük. Ahogy észrevesznek, hevesen integetni kezdenek, majd amikor odaérek, leültetnek maguk közé.
- Örülök, hogy jobban vagy – mondja Harry, és összeborzolja a hajam, mire meglököm, és elmosolyodok. Örülök, hogy nem haragszik rám a tegnapi vitánk miatt. Azt nem bírnám ki. Mélyeket lélegzek az illatából, és akaratlanul is közelebb húzódok hozzá.
- Madam Pomfrey belém tömött egy csomó gyógyszert – mondom, majd elkezdek kaját szedni magamnak.
- Nem lesz az egy kicsit sok? – kérdezi Ron elkerekedett szemekkel, amikor lerakom magam elé a teleszedett tányért. Farkaséhes vagyok.
- Nem hiszem – felelem, és megrántom a vállam. – Egy csomó étvágygerjesztőt etettek velem.
Valamivel jobb a kedvem, valószínűleg azért, mert hetek óta most fordul elő először, hogy Ginny nélkül, hármasban kajálunk. Ron néhány hülyeségén még nevetek is. Miután végzünk, én még felszaladok a táskámért a toronyba, és csodálkozva veszem észre, hogy Lavender még a szobában ül az ágyon. Egy hülye liba, de irigyelem azért, ahogy kinéz. Hosszú, szőke, szögegyenes haja van, és nagyon csinos. Talán ha én is így néznék ki…
- El fogsz késni – mondom neki, miközben villámsebességgel dobálom a könyveimet a táskámba.
- Nem megyek be McGali órájára – cincogja, majd kérdő tekintetemet látva folytatja. – Nincs kész a dogám, és megölne.
- Értem – mondom, de igazából nem is érdekel. Az ő dolga.
- Hé, Hermione.
- Igen?! – fordulok hátra ingerülten, mire nagyokat pislog, majd megszólal:
- Hadd húzzam már ki a szemed…
- Istenem – fakadok ki, majd rámeredek. – Miért nyaggatsz ezzel folyton?
- Én sem tudom – mondja, majd elvigyorodik. – Naaa, Mio. Engedd meg!
Egy ideig még füstölgök, majd letérdelek elé, és hagyom, hogy megcsinálja, közben pedig végig attól rettegek, hogy kiszúrja a szemem. Amikor végez, könnyben úszva kapom fel a táskám, és rohanok ki az ajtón. Két perces késéssel érek az átváltoztatástan teremhez, de szerencsére McGalagony még nincs ott, úgyhogy jut időm arra, hogy kilihegjem magam. Lefékezek Ron és Harry között, majd pihegve dőlök a falnak.
- Most olyan más vagy – jelenti ki Ron, miközben tetőtől talpig végigmér, mire akaratlanul is elmosolyodok. Van egy olyan halvány sejtésem, hogy a sok étvágygerjesztő között kedélyjavító is volt.
- Lavender minden áron ki akarta húzni a szemem, és végül belementem – vallom be, és félve várom a reakciót.
- Jól áll – mondja Ron, én pedig reménykedve fordulok Harry felé, aki épp a terem ajtaját pásztázza, abban bízva, hogy ha Ron észrevette, akkor ő is észre fogja.
- Mi az? – kérdezi, amikor észreveszi, hogy nézem, mire csak megrázom a fejem, ő pedig szó nélkül elfordul. Hirtelen fájdalmasan belém hasít a tudat, hogy azért nem szólalt meg, mióta visszaértem, mert valamiért haragszik rám. Azt hinném, a tegnapi miatt, de reggelinél nem volt morcos, szóval az nem valószínű. Akkor meg miért?
Még néhány másodpercig döbbenten meredek rá, majd komoran visszafordulok Ronhoz. Ő elkezd nekem magyarázni, de a szavak nem jutnak el a tudatomig. Csak Harryre tudok gondolni, és arra, hogy vajon mi lehet az, amivel megsértettem.
Tényleg nem tudom, és átkozom magam amiatt, hogy nem jövök rá… Ront láthatóan nem izgatja, hogy Harry egész órán egy szót sem szól, de engem idegesít. Mi történhetett, mialatt én a táskámért mentem?
Harry egészen ebédig egy szót sem szól, ott pedig egyből leül Ginny mellé, aki vidáman integet nekünk. Harry igaz, hogy velünk meglehetősen rideg, de úgy látszik, a gyűlölete Ginnyre nem terjed ki, mert átkarolja, és olyan hevesen csókolja meg, mint akinek ettől függ az élete. Ron gyilkos pillantásokat lövell feléjük, én viszont rájuk sem bírok nézni. A jókedvem maradéka érzem, hogy lassan elszáll, és mogorván bámulok a tányéromba, miközben Ginny hangja minduntalan befurakodik a tudatomba.
„ Naaa, Harry, állj le, levegőt sem kapok…”, „Ennyire hiányoztam?”
Majd egy alig hallható, elsuttogott szó, amitől a hideg végigfut a hátamon, és érzem, hogy összerándulok.
„Szeretlek.”
Ez az egy szó dübörög a fejemben, és nagyon jól tudom, hogy fájni fog, de rájuk pillantok, és Harry válaszát várom. Megcsókolja Ginnyt, majd amikor elszakadnak egymástól, Ginny várakozóan függeszti rá a tekintetét, de mint aki észre sem veszi, úgy fordul el tőle, és emelkedik fel, hogy kaját szedjen magának. Látok egy fájdalmas villanást a lány szemében, és akármennyire is szeretném sajnálni, nem megy. A szívem boldogan dobog a mellkasomban, mert nem mondta ki. Lehet, hogy szereti, csak nehezére esik ezt közölnie vele, de… de én akkor is örülök. Görénynek érzem magam emiatt, de nem tudok tenni ellene.

Következő

*: Az előző fejezetben említettek ide is érvényesek:)

2. fejezet