|
1. fejezet
Chloe 2008.07.14. 20:12
 Szerző megjegyzése:A történet elkezdődik egy rövidnek mondható fejezettel, és szinte csak az érzelmekről szóló tartalommal.
Szerkesztő megjegyzése: Kihagyhatatlan olvasmány, ha nem is szereted a párosítást.
1. fejezet
{H&H}
Álmatlanul fekszem az ágyamban, a lábaim felhúzva, és a párnám ölelem. Nagyokat lélegzek, és az ablak előtt lebegő Holdat figyelem. Csak rá tudok gondolni. Megállás nélkül, folyamatosan, mintha enélkül élni sem tudnék… Hallom a többiek szuszogását, és összeszorítom a szemem. Aludni akarok, most! Ha magam elé idézem az arcát, hatalmasat dobban a szívem, és én még erősebben szorítom magamhoz a párnámat, azt képzelve, hogy őt ölelem. Hetek óta… hetek óta nem tudok rendesen aludni, mert a szívem szakad belé, ha csak eszembe jut. Nap mint nap szembesülök vele, hogy nem kellek neki. Hogy tökéletesen megvan nélkülem is. Hiszen én csak egy barát vagyok a szemében. Valaki, akinek kiöntheti a lelkét. Valaki, akit szeret, de akit nem ölel meg, nem csókol, nem szorít magához… Mással persze megteszi. És rettenetesen fáj, amikor előttem csinálja. Magához húzza, megpuszilja, a fülébe suttog. Folyton arra gondolok, hogy én is lehetnék a helyében, és teljes szívemből kívánom, hogy bárcsak úgy lenne. Olyankor rájuk sem bírok nézni.
Hónapok óta érzek többet iránta, mint barátságot. Hetek óta próbálom elfogadtatni magammal, hogy ez viszonzatlan szerelem, és örökké az is marad. Napok óta próbálom visszafojtani a sírást, ha csak erre gondolok. És órák óta fekszem álmatlanul, mert már aludni sem hagy.
A szemem elé úszik a kép, ahogy Ginny a vállába temeti a fejét, ő pedig megpuszilja a haját, és érzem, hogy fájni kezd a torkom az elfojtott zokogástól. Nagy levegőt veszek, majd az arcom a párnámba temetem. Nem tudom, meddig bírom még…
{H&H}
Álmosan kidugom a lábam a takaróm alól, majd azonnal vissza is húzom. Nem akarok felébredni. Jól esik a fekete tudatlanságban hömpölyögni, és nem gondolni semmire. De hiába, a többiek már járkálnak a szobában, és nem tudok visszaaludni. Végül kényszerítem magam, hogy kinyissam a szemem, és egy hirtelen mozdulattal lerúgom magamról a takarót.
- Jó reggelt – dörmögöm, és a földre ugrok, majd felszisszenek, ahogy a talpam a hideg kőpadlót éri. Szinte reflexszerűen kezdek el kotorászni az ágyam alatt, majd miután megtalálom a mamuszom, nagyot sóhajtva dugom bele a lábam.
- Naaa… nagyon hideg vaaan – nyávogja Parvati, miközben villámgyorsasággal kapkodja magára a ruhákat. Hát igen, a kastély télen nem a legkényelmesebb szállás.
Kibotladozom a fürdőbe, és megmosom az arcom, majd félve a tükörbe pillantok. Jó reggelt, Hermione. Ma is úgy nézel ki, mint egy troll. Újabb sóhaj hagyja el a számat, majd miután fogat mosok, visszamasírozok a szobába. Vastag harisnyát veszek, felveszem az egyenruhám, majd megfésülködök.
- Hermione, fordulj ide!
A legkisebb lelkesedéssel fordulok Lavender felé, aki az egyik szemét lehunyva bámul rám.
- Nagyon jól állna, ha kihúznád a szemeid, Hermione. Nagyobbaknak tűnnének.
- Ne kezdd megint, légy szíves… - nyögöm, majd felveszem a köpenyem. – Nem szoktam festeni magam.
- Te tudod – rántja meg a vállát. – De ilyen korban mindenki csinálja.
Nem mondok semmit, csak kisétálok a szobából, és behúzom az ajtót magam mögött. Folyamatosan azzal jönnek, hogy változtassam meg a külsőm. Nem fogom. Nem hiszek abban, hogy a külső meghatározó lenne. Csak a belső. Hogy ki mennyire értékes…
Lassan megérkezek a klubhelyiségbe. A lépcső alján Ron és Harry ül, nekem pedig, amikor rájuk pillantok, hatalmasat dobban a szívem. Harry a lépések hangjára hátrakapja a fejét, és vidáman elmosolyodik.
- Jó reggelt – mondja, majd feláll, és maga után húzza Ront is. Akaratlanul is végigmérem. A hosszú lábait, a széles vállakat, a szemébe hulló fekete haját. Tompán érzékelem Ront is, de ő lassan már megszűnik létezni számomra. Ahogy mindenki más is. Csak Harryt látom, szinte a lényembe ivódik. Lassan már úgy érzem magam, mint egy drogos.
- Sziasztok – mondom halkan.
- Szia, Hermione – szúrja be gyorsan Ron, és látom, hogy amikor rá emelem a tekintetem, kicsit elpirul. Érzem, hogy megremegnek a szemeim. Tudom, hogyan érez. És tudom, hogy én ezt nem viszonozhatom. Akárhányszor eszembe jut, mindig a saját helyzetemmel hasonlítom össze. Hiszen ez ugyanaz, mint Harry és én. Szeretem őt. De tudom, hogy ő ezt sosem fogja viszonozni. Annyi a különbség, hogy Ron nincs tisztában a helyzetével.
- Hermione, hahó – integet a szemeim előtt Harry, majd amikor nagyokat pislogva kizökkenek a gondolataimból, felnevet. – Mehetünk reggelizni?
- Persze – felelem, és mosolyt erőltetek az arcomra.
Igazából nem vágyok a nagyterembe. Biztosan ott lesz Ginny is. Szörnyen érzem magam, amiért gondolatban ellenük vagyok, de az érzéseim ezt diktálják. A gondolataimba merülve lépkedek a folyosón Harry és Ron között, és csak néha pillantok fel Rá, amikor felnevet, vagy a válla véletlenül nekiütközik az enyémnek. Annyit változott… Egyetlen nyár alatt. Mióta visszajöttünk a Roxfortba, azóta heves szívdobogással fogadom, ha hozzám szól, vagy ha csak rám néz. Nem tudom miért, nem tudom hogyan. Csak ez van. Három teljes hónapja. Három szenvedéssel teli, fájdalmas hónapja, és érzem, hogy lassan beleroppanok, ha nem mondhatom el neki.
De nem fogom. Csak mindent elszúrnék vele. Nem tehetem.
A nagyteremben, ahogy előre megjósoltam, Ginny vár bennünket boldogságtól sugárzó arccal, és amikor észrevesszük, akaratlanul is Harryre pillantok. Látom, ahogy felcsillan a szeme, és fáradtan lesütöm a szemem. Egyszerűen csak fáj.
- Sziasztok! – cincogja Ginny, és ahogy Harry lehuppan mellé, egyből hozzásimul. Ő nyom egy puszit a szájára, majd a tányérja felé fordul.
- Nagyon éhes vagyok – mondja, mire Ginny elkapja előle a tányért, és zabpelyhet szed neki.
Ezek után teljesen elszigetelődnek tőlünk, csak egymással vannak elfoglalva. Én a tányérom felé görnyedek, és csak néha pillantok rájuk a szemem sarkából. Látom, hogy boldogok. Ez persze teljesen normális, csak…
Ron persze semmit nem vesz észre a rosszkedvemből. Vidáman dumál nekem, miközben kajadarabok röpködnek a szájából. Megszoktam már, de mégsem tudom elfogadni, hogy ilyen. Miért nem olyan, mint Ő? Miért nem tudom szeretni? Minden annyira egyszerű lenne…
Vidáman mosolyog le rám, de én nem vagyok képes viszonozni a mosolyát. Elegem van mindenből.
Hallom, ahogy nevet. Látom, ahogy beletúr a hajába. És az a legfájóbb, hogy nem érinthetem meg, miközben olyan közel van hozzám, hogy érzem az illatát…
Amikor végre abbahagyják az enyelgést, Harrynek nagyon hamar feltűnik, ami Ronnak eddig még nem: hogy mennyire szörnyen érzem magam.
- Mi a baj, Mio? – fordul hozzám, és aggodalommal teli tekintettel méreget. A szemei is annyira gyönyörűek.
- Semmi – felelem, és elfordítom róla a tekintetem. – Jól vagyok.
- Pedig nem úgy tűnik – mondja, és átkarol. Akaratlanul is hozzábújok, legalábbis annyira, amennyire még nem feltűnő. – Nem szeretem, ha szomorú vagy. Sokkal jobb, ha vidámnak látlak.
- Csak simán nem vagyok most boldog – jelentem ki, mire kuncogni kezd, majd a fülemhez hajol.
- Szerezned kellene egy pasit – súgja a fülembe, és a leheletétől kiráz a hideg. – A szerelem boldoggá tesz, hidd el.
És félreérthetetlen pillantást vet Ginnyre, nekem pedig érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe, ezért gyorsan lehajtom a fejem.
- Kösz, Harry. Majd azon leszek, hogy találjak valakit – mondom, miközben gondosan ügyelek arra, hogy elkerüljem a tekintetét, és kibújok az öleléséből.
- Ez a beszéd.
Rám mosolyog, majd visszafordul Ginnyhez, és látom az arcán, hogy már el is felejtette a kis beszélgetésünket. Érzem, hogy ez az utolsó csepp a pohárban, és csak arra vágyom, hogy elszabaduljak, mielőtt elbőgöm magam.
Hamar befejezem a kajálást, és azzal az indokkal, hogy egy tankönyvet a toronyban felejtettem, kisietek a teremből. Céltalanul kezdem el róni a folyosókat, és csak akkor állok meg, amikor már nem bír tovább vinni a lábam. Az sem érdekel, hogy nem mentem be órára, hogy le fogok maradni az anyaggal, hogy igazából az sem tudom, hogy hol vagyok… Lerogyok a földre, és a tenyerembe temetem az arcom. Három hónapja fékezem magam, és folyamatosan hajtogatom, hogy nem fogok sírni miatta. De mostmár nem bírom. Tényleg. Érzem, hogy patakzani kezdenek a könnyeim, majd utat engedve az érzéseimnek, hangosan felzokogok.
 *Következő
_______________________________________________________
Szeretnél véleményt mondani?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Én, Lily Evans