Könyvsarok - Könyves és fanfic oldal

Nevetve ültünk le a kanapéra, miután elmeséltünk egymásnak vagy húsz viccesebbnél viccesebb történetet. Úgy láttam, Simon is nagyon élvezte, hogy ennyire összetartóak vagyunk. Igen, pontosan ilyen egy boldog, kiegyensúlyozott család - gondoltam magamban. Olyan jó lenne, ha majd a vér szerinti gyermekünk is remekül kijönne Simonnal. Lenne egy bátyja, aki mindig felügyelne rá.
- Ron, nem mondod komolyan, hogy Ginny képes volt rákényszeríteni arra - egy fogadás miatt -, hogy egy szál alsónadrágban flangálj az utcán! - nevettem.
- De, képes volt ilyenre. Még másodikos korunkban, nyáron. Eléggé meglepődtem az ötletén...
- És min fogadtatok? - kérdezte Simon, aki egyre jobban belemerült a beszélgetésbe.
- Azon, hogy ha nem csinálom meg a dolgot, kénytelen leszek megcsókolni egy varangyot! Vagy lehet, hogy egy pók volt...?
Mind a hárman fetrengtünk a röhögéstől, egyszerűen fantasztikusan éreztük magunkat.
- Nem Ginnynek kellett volna megcsókolnia azt a békát? Elvégre abban a korban voltatok, mikor hittetek még a mesének, miszerint aki megcsókol egy varangyot, az királyfivá változik? - kérdeztem Rontól.
- Nem, akkor csak egy cél lebegett a szeme előtt: a megleckéztetésem! Soha sem felejtem el, hogy mit kellett akkor kiállnom... - emlékszik vissza.
- Neked hány testvéred van? - kérdezte hirtelen Simon.
- Öt testvérem van... - szomorodott el egy pillanatra, mire én végigsimítottam a karján.
- És mindegyik lány? - faggatta tovább.
- Csak Ginny húgom lány egyedül... Én vagyok a legfiatalabb a fiú testvéreim közül. Képzeld, Simon, van egy kutyám!
Örültem, hogy Ronnak sikerül elterelnie a témát a testvérekről.
- Tényleg? Milyen fajta? Hány éves? - villanyozódott fel a fiú.
Tudtam, hogy most én egy pillanatra háttérbe fogok szorulni, hiszen én csak egy macskával büszkélkedhetek, a kutya az ő témájuk.
- Egy kan border collie, három éves, Jack a neve. Ha gondolod, egyszer elvihetjük sétálni.
- Hát ez szuper ötlet, Ron! - dicsértem meg. Örültem, hogy végre én is beszállhatok a beszélgetésbe. - Úgyis itthon leszek egy teljes hétig, bármikor elmehetünk sétálni.
- Képzeld, Ron, nekem is van egy kutyám! - bökte meg Ront Simon, aki elmélyülten szemezett velem.
- T-tényleg? - fordult vontatottan a fiú felé, de láttam, a szeme sarkából engem figyelt pár másodpercig. - És hol van?
Simon a sarok felé mutatott, ahol Scott a hátán fekve aludt a párnáján.
- Ez egy felföldi fehér terrier? - kérdezte Ron. - Nagyon szép kutya. Scott a neve, igaz?
A kérdezett bólintott.
- Már van vagy hat éves... még a születésnapjára kapta tőlem azt a kendőt, ami a nyakában van.
Jobban szemügyre vettem a sárral szennyeződött skótkockás nyakbavalót.
- Kivehetem kicsit a nyakából, Simon? - kérdeztem.
- Igen, de miért?
- Szeretném kimosni... nem túl szép így sárosan, nem is tud érvényesülni a nyakában.
Mikor Simon nem látta, elővettem a pálcámat, levettem a kutya nyakáról a kendőt, majd egy gyors pálcabökéssel meg is tisztítottam a textíliát.
- Hogy tudtad ilyen gyorsan kimosni? - kérdezte csodálkozva Simon.
Észrevettem, hogy Ron a szájára tapasztja az ujját, miközben rám néz. Apró bólintással jeleztem, hogy értem a célzást.
- Tanultam ezt-azt édesanyámtól...
- Tényleg, a szüleid hol laknak? - drukkolt elő egy újabb kérdéssel a fiú.
- Liverpool külvárosában.
- Te és te - mutatott ránk Simon. - Mióta ismeritek egymást?
Egymásra néztünk Ronnal, majd egy gyors szemkontaktussal elintéztük, hogy én feleljek a kérdésre.
- Már az iskolában, tizenegy évesen ismertük egymást.
- Hűha, az jó régen volt... hány éve?
- Olyan tizennégy éve? - nézett rám Ron.
- Igen, pontosan annyi ideje - mosolyogtam.
- És azóta jártok? - faggatott minket tovább Simon.
- Nem... - pirultunk el.
- Tizenhét évesen... ööö... annyi évesen jöttünk össze igazán.
Tudtam, hogy Ron nem szeretne egy hatórás beszédet tartani a veszekedéseinkről és a kibéküléseinkről.
- Képzeld, Ginnynek, a húgomnak, van egy barátja, Harry - fordult Simonhoz Ron.
- És ők összeházasodtak?
- Még nem, de már várják az első gyereküket.
- És ti nem vártok gyereket? - rohamozott meg újabb kérdéssel a fiú.
Ron egyből rám nézett, mintha tőlem várná a választ.
- Mi nem várunk gyereket - feleltem egyszerűen, miközben egy félő pillantást küldtem Ron felé.
- Kár, pedig jó lenne egy játszótárs - forgatta körbe a szemeit Simon.
- Ron, beszélhetnénk? - érintettem meg a kézfejét finoman.
- Persze... öhm... várj egy kicsit, Simon, mindjárt jövünk! - így Ron.
A karjánál fogva elhúztam Ront a fürdőszobába.
- Hermione, ezt én nem értem... - kezdte Ron. Tudtam, hogy miről beszél.
- Még túl korai a kivizsgálás... - magyaráztam. - Különben is, szeretném, ha az első tünetek úgy jelentkeznének, hogy nem tudom előre, mikor is következnek be.
- Én értelek, de nem ártana megkérdezni valakit, hogy mikor tanácsos kivizsgálásra menni? - aggódott Ron.
- Ginnyre gondolsz? - húztam el a számat. - Ő egyből elmondaná Harrynek, és ez futótűzként terjedne szét a családodban. Különben is - vontam meg a vállam, tártam szét a karom -, még semmi sem biztos - mondtam, azzal indultam ki az ajtón.
- És ha vannak valós tények? - vetette fel Ron, mire megálltam és visszanéztem rá.
- Akkor sem biztos... akkor sem biztos, hogy terhes vagyok - mondtam kelletlenül.
- Pedig már...
- Pedig már ideje lenne, igaz? - vágtam a szavába. Nem bírtam tovább, kétségbe esetten zuttyantam le a fürdőkád szélére. Ron egyből mellém ült, maga felé fordított, a tenyereibe vette a kezeimet.
- Én nem sürgetem a dolgot, Hermione - kezdte megjuhászodva. - Ha két évet kell várnunk a gyerekre, akkor két évet kell várnunk. Szeretném, ha közöttünk megmaradna az egyensúly.
Mosolyogva, ellágyultan néztem Ronra.
- Kedves tőled, hogy nyugtatni próbálsz. Igazság szerint most éppen benne vagyok a korban, hogy anya legyek. Nem szeretném sokáig halogatni a dolgot. Nézd Ginnyéket... Ginny egy évvel fiatalabb nálam, és előbb lesz gyereke, mint nekem.
- Ne másokhoz mérd magad. Te is ugyan olyan jó anya leszel, mint a húgom... szerintem még nála is jobb - simított végig a kezemen mosolyogva Ron.
- Ugyan már - pironkodtam. - Csak azért mondod, hogy ne tépjem le a fejed...
Erre mind a ketten elvigyorodtunk.
- Úgyis letéped, ha egyszer kitalálom, hogy szeretnék még egy tucat gyereket tőled.
- Ronald Weasley! - rivalltam rá. - Csak nem akarod elveszteni azt a vörös fejedet?
- Tuti elvesztem, ha még egyszer ennyire elcsavarja valaki... - vigyorgott rám.
Átöleltem. Olyan jó érzés volt, hogy végre nem veszekedünk minden miatt. Imádtam, hogy mindenből humort csinál. Nem tudom, mi lenne velem nélküle...

***

Horkolásra ébredtem. Valahonnan mellőlem szólt. Szemlecsukva tapogattam magam mellett, míg kezem valami emberi bőr szerűséget tapintott meg. Oldalra sandítottam, majd az egyik szememet kinyitottam. Ront láttam magam mellett. Szépen elaludtunk a szobámban. Gyorsan felkeltem, kirohantam a nappaliba, Simont keresve. Megnyugodtam, ott feküdt lelógatott karral a kanapén... Várjunk csak... Mióta fekszik a kutya a kanapén? Mosolyogva megráztam a fejem, miközben elnéztem Scottot, aki Simon karja mellé fészkelte be magát. Nem lett volna szívem lezavarni onnan a kutyát. Végül is, csak egy pálcaintés, és le van takarítva a szőr a párnákról.
- Jó reggelt, Hermione! - köszönt egy hatalmas mosollyal az arcán Ron.
- Neked is - mosolyogtam rá, mire kaptam egy puszit a számra.
- Hát ezek meg hogy alszanak itt? Kutyával ráadásul! - csodálkozott Ron.
- Igen... nekem is furcsa volt elsőre, de nincs szívem elkergetni onnan Scottot.
- Arany szíved van - bókolt Ron. - Nem akarunk ma elmenni a St. James Parkba?
- De, elmehetünk. Hozod Jacket is?
- Igen, még hazaugrom...
- És hogy hozod el? Nem hoppanálhatsz egy kutyával! - mondtam.
- Megoldom, nyugi - felelte Ron nyugodt hangon. - Te csak arra figyelj, hogy legyetek ott Simonnal a parknál délig.
- És addig mit csinálsz?
- Be kell mennem pár jelentésért a Parancsnokságra. Harry nem tudja elhozni őket, mert Ginnyt ment kísérni a vizsgálatára.
- Rendben, akkor add át majd nekik, hogy drukkolok nekik, legyen velük minden rendben! - kiáltottam a távozó Ron után.
- Átadom. Szia! - köszönt.

Miután Simon és én megreggeliztünk, elhatároztam, hogy átmegyek az utca túloldalán álló virágoshoz, s veszek pár szál virágot... a mostaniak már nagyon elhervadtak. Kicsit kialvatlan voltam megint, a cukor helyett a kávémba sót szórtam majdnem, sőt, egyszer rá is léptem Fluffy farkára.
Mint mindig, ma is nagy volt a forgalom, szinte alig lehetett átmenni az úttesten. Ott álldogálva jöttem rá, hogy a lakásban felejtettem a pálcámat. Reméltem, Simon nem találja meg... hacsak nem tér be a hálószobába.
Leléptem a járdáról, magamba feledkezve mentem előre, se jobbra, se balra nem néztem, noha a feledékenyebbek kedvéért még a zebra két végére is oda volt festve, hogy merre nézzen az ember, mielőtt átkel az útesten. Valami dudálásfélét hallottam magam mellett, meg... meg egy túl gyorsan száguldó autó hangját? Szemeimet kerekre tágítva bámultam a felém közeledő járműt, védekezésül megálljt parancsoltam neki kézfeltartással... és ekkor... ekkor hang és fékezés nélkül megállt a kocsi? Komolyabban megnéztem a kocsit... le volt fagyva! Nem hittem a szememnek... valóságos jégcsapok lógtak a két visszapillantó-tükréről. Pálca nélkül tudnék fagyasztani? Ez hihetetlen! Megbabonázva néztem a tenyereimet, amik ártatlanul néztek vissza rám. Átkeltem az úttesten, majd azt várva, hogy egy suhintástól felolvad a kocsi, tettem egy mozdulatot a kezemmel... és valóban! Lerepedt róla a jégpáncél, és az autó ugyanúgy ment tovább.
- Jó napot! Nyolc szálat kérnék a tulipánból... a sárgából... hatot pedig a dáliából.
- Tessék... hét font lesz - nyomta a kezembe az árus az összekötözött virágokat.
Odaadtam neki a kért összeget, majd - ezúttal biztonságosan - visszatértem az otthonomba. Mindvégig csodálkozó arccal mentem mindenhová, egyszerűen nem tudtam felfogni, mi történt velem.
- Szia! - köszönt Simon, majd kikapta a kezemből a virágokat, és elvonszolt valahová. - Gyere, mutatni akarok neked valamit!
Meglepetten láttam, hogy mi az a dolog, amit mutat. Megtalálta az egyik roxfortos könyvemet!
- Ez a tiéd? - kérdezte, miután a kezébe vette a vaskos könyvet. Az SVK-s kötetet.
- Igen, vettem az egyik könyvesboltban - hadartam.
- Lehet ilyet kapni? Hú, de szeretnék egy ilyet! - ábrándozott villogó szemekkel.
- Nagyon régen vettem... már nem is tudom, hol... - forgattam a szemem.
- De azért tök jó könyv! - tette vissza a helyére Simon a kötetet.

Oké, Hermione... most leteszteled, hogy vészhelyzet nélkül is tudsz fagyasztani! - súgta egy hang a fejemben. Egy pohár vizet készítettem elő, majd afelé tartottam a tenyeremet, szorosan összezárt ujjakkal, és rákoncentráltam a fagyasztani való tárgyra. Mivel már kitanultam a nonverbális varázslást, ez nem jelentett gondot. Bámulatomra az egész pohár, a benne lévő vízzel együtt úgy megfagyott, hogy egy légkalapáccsal is alig lehetett volna széttörni. Aztán tettem egy körözős mozdulatot a kezemmel, a végén egy ökölbe szorítással, és a víz újra folyékony halmazállapotú lett. Elégedetten vettem tudomásul, hogy egy újabb képesség birtokában vagyok, amit mindenképpen meg kell majd mutatnom Ronnak is. Kitűnő alkalom lesz erre a parkban való sétálás... csak arra kell majd figyelni, hogy Simon meg ne lássa. Az órára tekintek, ami öt perc múlva... öt perc múlva elüti a tizenkettőt?
- Simon, most azonnal indulunk a parkba! Hozd Scottot is! - kiabáltam ki a fürdőszobából, ahol a kísérletet is végeztem.
- Megyek! - kiabált vissza a nappaliból. - Gyere, Scott!

- Bocs, hogy késtünk, Ron - néztem rá fáradt szemekkel.
- Semmi gond, én is az előbb jöttem.
- Ő Jack? - kérdezte Simon, miután megpillantotta a border collie-t.
- Igen - felelte Ron. - Nyugodtan megsimogathatod.
Simon boldogan tett eleget a simogatásnak, látszott rajta, hogy nagyon imádja a kutyákat. Scott először csak tartózkodva szaglászta meg Jacket, de miután látta, hogy nem kell tartania nagyobb testű fajtársától, már nem riadt meg tőle, noha Jack kissé izgága és eleven volt.
- Simon, láttad már ilyen közelről a Buckingham-palotát? - mutattam az úttest másik oldalán található építményre.
- Nem, de nagyon szép! - örvendezett. - Köszönöm, hogy elhoztál!
- Jaj, nagyon szívesen! - öleltem meg a srácot.
- Bemegyünk a parkba? - kérdezte Ron.
- Persze, menjünk! - feleltem.
- Ron, majd mutatnom kell valamit - súgtam oda neki úgy, hogy Simon ne hallhassa.
- Jó, de mikor?
- Majd ha közelebb érünk a tóhoz, megmutatom - suttogtam.
- De mégis mit akarsz mutatni? - faggatott Ron.
- Majd meglátod - mondtam. - Simon, nem akarod elvinni a kutyákat sétálni egy kicsit?
- Ti miért nem jöttök? - vonta fel a szemöldökét Simon.
- Nem sokára mi is jövünk - feleltem.
Ő csak megvonta a vállát, majd elment a két kutyával együtt. Kitartottam a karomat és a tenyeremet, majd a tó egy kisebb részén megfagyott a víz, ennek következményében úszó jégtömb keletkezett. Ron szájtátva figyelte a varázslatot.
- Ezt... ezt hogy csinálod? - fordult felém csodálkozva.
Eltűntettem a jeget a víz felszínéről.
- Magam se tudom - néztem előre mosolyogva.

Az új képesség