Könyvsarok - Könyves és fanfic oldal

...majd a nappali képe tárult elém újfent. Magányos sötétség uralkodott a szobában és bennem. Legszívesebben egy új lappal kezdenék mindent. Visszapörgetném az időt addig, amikor Ronnal a boltban találkoztam. Aztán folytatnám ott, amikor oly hosszú idő után megcsókoltam. Szívtelenül kitépném a szívemből az emléket, a jeges semmi maradna hátul csupán... De akkor mégis mi lenne? Mi értelme lenne az életemnek? Ugyan mi dobná fel a szürke, munkával teli hétköznapokat? Hiszen nem lenne alkalmam találkozni Ronnal. Nem lenne meg a várakozás öröme és izgalma. A várakozásé, hogy újból láthatom azokat a kék szemeket, melyeket elképzelhetőleg a gyermekünk is örökölni fog. Önkéntelenül a hasamra csúszik a tenyerem. Még semmi jele annak, hogy egy élet fejlődik odabenn. Nagyot sóhajtva végigfekszem a kanapén, majd két kezemet a fejem alá helyezem. Üveges tekintettel meredek a semmibe.
Miért kell mindig aggodalmaskodnom? Miért nem élek a jelennek, ahogy egy átlagos ember tenné? Hiszen Ron szeret. Egyszerűen nem lehet másképp. A szerelmes, átszellemült tekintete, melyekkel minden nap pásztáz, a töretlen jókedve velem szemben, az egyedülálló önbizalma minden felett. Bárcsak én is ilyen lennék! Szép lenne az élet. Talán túl tökéletes is. Talán így kell lennie. Talán időt kellene magamnak hagyni, hogy mindent kiürítsek a fejemből. De talán hagyni kéne a fenébe a dolgot. Lehet, hogy Ron csupán pillanatnyi meghatódottságnak vélte a könnyeimet. Akkor viszont nem köszönt volna el ilyen halkan. Nyilván ő is arra gondolt, amire én. Arra, hogy milyen szégyenteljes állapot az, mikor már ikszedik éve szereti egymást két ember, és azok még ennyi idő után sem költöznek össze. Háromszor is elismételtem magamban ezeket, míg elhalványodtak a mondatok. Pár másodperc múlva elnyomott az álom.

***

Arra ébredtem, hogy megint teljes a sötétség. Még éjszaka lenne? Az órára pillantok, s látom, hogy bizony nem tévedtem. Hajnali három óra van. A lehető legsötétebb napszak. Egyszerűen nem tudtam elaludni, hiába forgolódtam jobbra-ballra. Nem tehettem mást, hát felkeltem. Pálcát gyújtottam, kibotorkáltam a fürdőszobába, majd ahogy elhaladtam a tükör előtt, belepillantottam. Na jó, Hermione, most azonnal visszamész az ágyba! Ennél rosszabbul már csak Hagrid nézhet ki, mikor reggelente a fésülködéshez készülődik...
Megmostam az arcomat, majd átsétáltam a konyhába, hogy varázsoljak magamnak egy kávét.

***

A párna ma sem volt felrázva... szokatlanul kemény volt.
- Fluffy, hagyj békén... csikizel... szállj le az ágyról! - motyogtam alig érthetően, álmosan.
Mire kipattantak a szemeim, már csak egy eltűnő tarka foltot láttam magam előtt. Ja igen, meg a kemény, fa bútorlapot... Na igen, a pulton aludtam el. Lehangolt-reményvesztetten indultam, hogy reggeli tevékenységeimnek eleget tegyek, majd hipergyorsan fogtam a kocsikulcsot, elindultam dolgozni. Ugyan még csak kedd volt, mégis úgy szálltam be az autómba, mint aki péntek este indul haza. Beindítom a motort, éppen elindulok, mire valami furcsa fény keresztezi az utamat. Kikiabálok a jobb oldali ablakon:
- Ki volt az, aki átment a kocsi előtt? El is üthettelek volna! - Egy szőke kissrácra sikerült jól ráeresztenem a hangom, mire az ijedten hátrafordult, s megállította a gördeszkáját.
- Bocsánat! - esdekelt, majd már ment volna tovább, mikor egy lendülettel leállítottam a motort, s kiszálltam.
- Várj csak! - szóltam utána, mire felém fordult. - Merrefelé laksz?
- Két utcával arréb. Miért kérdezi?
- Öhm... csak úgy, ne haragudj, ha feltartottalak...
- Viszlát! - lépett rá a járművére, de én újból megállítottam.
- Egy pillanatra... Két utcával arréb nem is lakik senki! - állapítottam meg a tegnapi útvonalam kémlelése során.
- Igen, de én ott lakom - válaszolt a tíz évesnél nem idősebb fiú.
- Van családod? - bukott ki belőlem.
- I-igen, van egy kutyám. Ő az egyetlen barátom és családtagom... Mondja, miért érdekli ez magát? - kérdezte.
- Tehát a szüleid... - néztem rá a fiúra jelentősségteljesen.
- Meghaltak - válaszolta nyersen.
- Ó - csak ennyi bukott ki belőlem. - És miből élsz meg?
- Maga meginterjúvol engem? - vonta fel a fél szemöldökét a fiú.
- Nem, nem dehogy! Csak tudod... nehéz elhinni, hogy egy magadfajta fiúnak... úgy értem persze, hogy egy ennyi idősnek még szüksége lenne legalább az édesanyjára.
- Csakhogy nekem nincs olyanom - válaszolta higgadtan a fiú. Mélyzöld szemeit unottan függesztette rám.
- Igen... - hajtottam le a fejem. - Borzasztóan rossz lehet számodra... - Hermione, mi a fészkes fene van veled? Megőrültél?
- Most elengedne? Mennem kéne megetetni a kutyámat - igazította meg a baseball-sapkáját a fején, majd újból ráállt a deszkára.
- Igen, természetesen... - maradtam ott egy helyben, ledermedve.
Amint néztem a fiú után, egyszerre tüzes nyílként érte a szívemet a fájdalom, hogy mit érezhet szerencsétlen gyermek. Fogalmam sem volt, miért kérdezősködöm a magánéletéről, csupán úgy éreztem, mintha már évek óta ismerném az arcát. Láttam már valahol, vagy csak az emlékeim ködös rejtekeiben bújt meg, én mégis éreztem, hogy van valami ebben a gyerekben, ami másokban nincs. Egyfajta kisugárzás, mely elragadta a tekintetemet... Mintha már évek óta ismerném a szemeit.
Gondolataimba merülve ültem a volán mögé, majd hajtottam el a munkahelyem felé.

***

Veszettül tombolt odakinn a vihar. Csak úgy tépte, lobogtatta a fák lombjait a szél. Teát kortyolgatva ültem a lakásom ablakában, s szomorúan néztem az esernyőjüket féken tartó embereket az utcán. Némelyikük összebújt a másikkal, hogy egymás testének forróságával melegítse a társát. Egy némán árválkodó könnycsepp jelent meg a szemem szegletében, mikor bevillant a tegnap este történésének képe. Vajon mit csinál ezekben a percekben Ron? Biztosan keményen dolgozik, ahogy azt a munkája meg is kívánja. Vagy talán benn várja a vihar elmúltát. Fémtányér csörrent a padlón, ahogy Fluffy leugrott a mellettem lévő pultról. Még a zörej sem volt képes kizökkenteni búskomorságomból. Mindennél jobban vágytam most valakire, aki velem együtt átkozza a mindennapos zivatarokat, s szorosan mellém bújik, miközben szerelmes szavakat suttog a fülembe. Igen, pontosan erre vágytam. Még a haza hozott munkámat sem voltam képes elkezdeni, annyira megszállt a jeges szívfájdalom. Láttam az utca túloldalán álló ház ajtajában egy boldogan nevető párt, akik minden bizonnyal tapasztalt lakótársak voltak. Biztosan egy meleg teát kívánt a szervezetük, amit az otthon melegében kortyolgathatnak el...
Egy percig sem ültem tovább az ablakban. Felkaptam a pálcámat, egy gyors vízlepergető-bűbájt szórtam magamra, majd pár pillanat múlva már a két háztömbnyire odébb lévő kisebb utcában álltam. Az eső továbbra is zuhogott szakadatlanul. Ahogy vártam, úgy ült ott a kutyája társaságában, a kabátjába burkolózva a reggel látott srác. Gyorsan odasiettem hozzá, szó nélkül felkaroltam, majd vittem is az átfagyott gyermeket a lakásom felé. Az apró termetű, pici lábait szaporán szedő kutya úgy követte kis gazdáját, akár csak az árnyék. Folyamatosan figyeltem kis társam reakcióját, hátha mutat valami didergésfélét. Csendben beléptünk a lakásom ajtaján, majd egyből lefektettem egy takaróra a fiút, alaposan bebugyoláltam, majd elővettem a pálcámat, s úgy láttam hozzá kis teste felmelegítéséhez, hogy ne láthassa annak tulajdonosa. A kutyáján is elvégeztem a varázslatot, majd egy párnát tettem mellé. Reméltem, hogy nem lesz semmiféle összetűzés közte és Fluffy között. Miközben a teát főztem kis vendégem számára, elmélyülten figyeltem sziluettjét a kanapén.
Tehát ilyen lehet anyának lenni? Gondoskodni egy gyermekről? Valakiért felelősséget vállalni? Áldozni érte?
Sietve odavittem neki a gőzölgő italt, felültettem a szőke srácot, majd kértem, hogy igya meg a teát. Mivel teljesen képtelen volt önkéntelen cselekvésre, kénytelen voltam én megitatni. Mohón nyelte a kortyokat, bizonyára még sosem érzett ilyen ízt a szájában. Ahogy a testét elnéztem, még élelmet is csak néha szerezhetett magának. Így hát elhatároztam, hogy készítek neki valami tartalmasabb ételt. A spagetti és a gofri mellett döntöttem. Pálcával is besegítettem a műveletbe, hogy ne legyen olyan hosszadalmas az elkészítése.
Sikeresen betápláltam a gyerekbe az ételt (s persze magamba is a negyedét), majd kerestem valamit a minden bizonnyal westie fajtájú kutyusnak a hűtőben, ami történetesen egy szép darab hús volt. Kerítettem egy tálat a kutya étkének, miközben Fluffy helye felé pillantottam. Ahogy sejtettem: összegömbölyödve feküdt a fekhelyén, a farka idegesen csapkodta a textíliát. Megráztam a fejem, majd elmostam az edényeket. Mikor láttam, hogy szegény pajtás már majd' elalszik, beinvitáltam a fürdőszobába, engedtem neki egy kád meleg vizet, megtöltöttem mindenféle habos kutyulékkal, majd pár réteg ruhától megszabadítottam a fiút. Az utolsókat hagytam, hogy ő vegye le... Mégse legyek olyan magántulajdon-sértő nőszemély!
Hagytam egy húsz percig a kádban, hadd mosakodjon meg alaposan, miközben én nekiláttam egy kézzel írt levél elolvasásához és értelmezéséhez, ami vagy két méter hosszú volt, s kicsit sem érdekes. Egy ausztrál minisztériummal kötöttek valami megállapodást, és rámbízták a levelezést. Az előnye az, hogy egy hétig itthon lehetek, viszont belegondolni is borzalmas, hogy folyamatosan küldözgetik majd a leveleket, amikre válaszolnom kell majd. De előbb megfelelő körülményeket kéne teremteni ennek a gyermeknek itt nálam. Gondoltam esetleg Ronra, hogy ő segíthetne... Bár neki is rengeteget kell dolgoznia aurorként... Feltartani meg nem szeretném. S ha egyszer összefutok vele az utcán? Oldalamon a fiúval? Mit fog gondolni?
Lenyomódott a kilincs, majd megjelent egy sötétszőke hajkorona az ajtó mögött. Ahhoz csatlakozott egy homlok, a zöld szemek, majd az egész arc és a test. Egy bebugyolált valami állt ott előttem inbolyogva. A megszárított ruháit gyorsan ráadtam, illetve megbíztam, hogy vegye föl őket, majd megágyaztam neki a kanapén. Mióta hazajöttünk, egy szót sem szólt. Bizonyára kimerült és nagyon fáradt volt.

***

Reggel fél nyolckor keltem, hogy még időben el tudjam készíteni a reggelit. Ezúttal ham and eggs-t készítettem. Nyolc körül felkeltettem a szőke kisfiút, akinek szinte azonnal felpattantak a szemei. Ijedten kapkodta a fejét ide-oda.
- Mi...? Hol...? Merre... vagyok? - szegezte nekem a kérdéseit.
- Nyugodj meg! - nyugtattam. - Biztonságban vagy itt...
- Hol van Scott? - fojtotta belém a szót.
- Ki az a...? - értetlenkedtem, majd pár másodperc múlva eszembe jutott az egyetlen társa. - Itt van ő is, ne aggódj!
- Maga az a nő, aki tegnap megállított az utcán? - nézett rám végre.
- Igen, én lennék... - mosolyogtam bátortalanul, majd egy pillanat habozás után hozzátettem: - Szereted a ham and eggs-et?
- Maga készített nekem reggelit? - döbbent le.
- Igen, úgy gondoltam, éhes vagy...
- Naná, hogy az vagyok! - élénkült fel, aminek nagyon is örültem.
Gyorsan kiugrott az ágyból, majd felült az egyik bárszékre, és már habzsolta is magába a reggelijét. Én tenyerembe támasztott fejjel ültem vele szemben, és félig elmélyülten, félig nevetve néztem a mohó gyereket. Mikor végzett, elégedett képet vágott. Örültem neki, hogy végre mosolyog is.
- Köszönöm a reggelit! Igazán finomat tud csinálni! - dicsért meg.
Én egy mosollyal nyugtáztam mondandóját, majd egy régóta foglalkoztató kérdést tettem fel neki, amit valamilyen okból még nem árult el.
- És hogy nevezhetlek?
- Simon vagyok, de nevezhet bárhogy - felelte egykedvűen.
- Szerintem egyszerűbb lesz, ha mindketten tisztában vagyunk a másik eredeti elnevezésével - véltem. - Én Hermione vagyok.
- Szép a neve.
- A tiéd meg különleges - feleltem.
- Aha... És mit fogunk ma csinálni? - dobolt ujjaival a bútorlapon.
- Elmegyünk, veszünk neked pár ruhát és tisztálkodási eszközöket.
- De ugye nem kell a maga döntésére hivatkoznom ruhaügyileg? - mutatott rám.
- Nem, nem is szólnék bele, hogy mit viselsz - nyugtattam meg, majd folytattam a program ismertetését: - Nos, aztán elvisszük a kutyádat sétálni a parkba.
- Melyikbe?
- Melyikbe menjünk? - kérdeztem vissza.
- Nekem mindegy. Csak eddig még nem találkozott a többi kutyával... Szerintem a Hyde Park kilőve...
- Hmm... Nekem pedig először pont az jutott eszembe. Ott elég hely lenne neki a szabad mozgásra. Mondd csak, vitted már sétálni?
- Nem. Tudja, eddig mindig velem volt, ha máshová költöztünk. Egyszerűen összenőttünk... Túlságosan féltem ahhoz, hogy elvigyem sétálni.
- Akkor itt az ideje, hogy megismerkedjen a kinti, színesebb világgal. És azt hiszem, neked sem ártana.
Mondandómra csak mosolygott egyet, majd lekászálódott a székről, és elvonult megmosakodni. Addig én szemügyre vettem Scottot, a kis terriert, aki csodával határos módon, még a kinti élet ellenére is hófehér maradt, csupán tegnap ázott meg kissé. Egy pillanatra felmerült bennem az, hogy el kéne vinni kutyakozmetikushoz - hiszen eléggé megnőtt a szőre -, de aztán elvetettem, hiszen nem tudhattam, hogyan reagálna rá Simon.

***

Kocsiba ültünk, majd elindultunk a legközelebbi ruhaboltba, ahol Simon kedvére válogathatott magának ruhákat. Egy nagy kupac össze is gyűlt belőlük, amiben egyaránt voltak nadrágok, pulcsik, zoknik és még egyéb öltözékek. Javaslatomra átmentünk az áruház tisztálkodási részéhez, ahol fogkefét, fésűt vettünk számára. Mindvégig nagyon jól megvoltunk egymással, nem is gondoltam, hogy ilyen hamar végbemegy az egész vásárlás. Még elmentünk venni valamit vacsorára, aztán újra autóba ültünk (ahol már türelmetlenül, hangos vakkantásokkal várt Scott), és meg sem álltunk a Hyde Parkig.
A kis westie nagyon jól érezte magát, szívesen barátkozott más kutyákkal is, amikből szép számmal volt is. Simon boldogan dobálta neki az imént vett labdát, amit csodálatomra nyomban vissza is hozott gazdájának. Még sosem éreztem magam ilyen boldognak. Boldognak, de nem teljesnek. Ron hiányzott, és nem is kicsit. Elképzeltem, milyen teljes lehetne az életem, ha most ő is itt lenne. Hárman sétálgathatnánk a parkban, miközben nevetnénk, jókat beszélgetnénk, és átéreznénk, hogy milyen érzés jó szülőknek lenni.
Elképedésemre Simon egy igen zavarba ejtő kérdést tett fel nekem, melyre nem is számítottam:
- Leszel az édesanyám? - rángatta meg a pulcsimat, miközben kiléptünk a park kapuján.
- Mi...? Én...? - hebegtem.
- Igen... Szeretném, ha te lennél az édesanyám - kérlelt az ártatlan szemeivel.
- Ó, Simon... - néztem rá kissé meghatódottan. - Én nem lehetek az édesanyád... hiszen nem vagy a gyermekem...
- És ha az lennék egy időre?
Mélyet sóhajtottam, majd leggugoltam elé, és megfogtam a kezeit. Feje csak egy kicsivel emelkedett az enyém felé.
- Ez nem ilyen egyszerű, tudod... - néztem zavartan a földet. - Vannak dolgok, amiket az ember nem tehet meg csak úgy. Én nem arról beszélek, hogy nem szeretnélek... mert nálad őszintébb és kedvesebb lénnyel még nem találkoztam... de tudod, ez nagyon nehezen lenne megoldható... bonyolult papírmunkák, több évig tartó ügyek...
- És te nem tudod elintézni? - kérdezősködött tovább reménykedve.
Hallgattam. Egyszerűen nem tudtam neki megmagyarázni úgy a helyzetet, hogy ne legyen fájdalmas neki. Egy gyermek gyámjának lenni nem mindig a legveszélytelenebb elhatározás... Bár én ügyvéd vagyok, mégsem ezen a területen mozgok, így ez valósággal lehetetlen.
- Hermione, neked nincs férjed? - Egy újabb szívfájdító, nem célzottan fájdalomkeltő kérdés, melyre nehéz megtalálni a választ.
- Nincs, Simon, bár... bár van egy barátom, aki biztosan szívesen megismerne téged, és te sem lennél ez alól kivétel. Ha gondolod, elhívhatom hozzánk...
- Húúú, hát az szuper lenne! - ujjongott. - És mikor hívod meg?
- Mikor szeretnél vele találkozni? - kérdeztem, miközben elindultunk az autó felé.
- Ma este!
- Oké, küldök neki egy ba... illetve megüzenem neki, hogy jöjjön át vacsorára.

***

Nagy nehezen rávettem magam, hogy titokban eljuttassak egy levelet a baglyommal Ronhoz, miben megírtam neki, hogy ma szívesen várom vacsorára, s készülök egy meglepetéssel. Ezúttal csak a nevemet írtam rá, meg az időpontot, hogy mikorra várom, semmiféle jókívánságot nem mertem - talán nem engedte a lelkem - odaírni.
Ezúttal semmi kedvem sem volt a nagy kicsípéshez, kiöltözéshez. Kizárólag Simon kedvéért hívtam meg Ront, magamtól eszembe sem jutott volna. És abszolút nem értem magamat. Ez a nagy igazság. De talán most mindenre fény derül...
Nyolcra vártuk Ront, aki meg is érkezett. Egy szál rózsát hozott nekem, aminek láttán egy pillanatra megenyhült a szívem. Köszönet-nyílvánításként egy puszit nyomtam az arcára. Azt is hirtelen és bátortalaul adtam. Ron teljesen ledöbbent, mikor meglátta Simont maga előtt.
- Ő a meglepetés, Ron. Ő itt Simon, a legújabb lakótársam - mutattam be neki a fiút.
- Sz-szia, Simon - köszönt neki Ron, majd felém fordult magyarázatért esdeklő szemekkel.
- Majd elmagyarázom - súgtam a fülébe. - Ő itt Ron, a barátom.
- Helló - köszönt barátságosan a szőke fiú, majd elrohant és rávetette magát a kanapéra.
- Hermione... ez a gyerek... - kezdte suttogva Ron, miután megfelelő távolságba hívott Simontól.
- Tegnap rohant el az autóm előtt... valami megfogott benne... - meséltem el töviről hegyire a történetet.
- Csak úgy befogadtad? - hüledezett Ron, miután befejeztem a mesélést.
- Igen, miért, talán baj? - förmedtem rá kissé hangosabban. Szemeim villámokat szórtak.
- Ez a gyerek egy idegen... Megbízol egy idegenben? - suttogott tovább Ron.
- Inkább egy olyanban, mint egy személyben, akit évek óta ismerek, s most kiábrándultam belőle, mert rájöttem, hogy egy szívtelen dög! - hadartam el egy levegővel. Simon a zajra odafutott hozzám, átkarolta a derekamat, majd félő szemekkel kérdezte:
- Min veszekedtek?
- Semmin, drágám... - küldtem egy mosolyt felé. - Lassan teríteni kellene - mondtam nem kis éllel a hangomban, miközben egy szúrós pillantást vetettem Ronra.
- Hermione, szépen kérlek, ne vesszünk már megint össze! - ragadta meg a csuklómat Ron.
- Ha akarok, akkor veszekszem! - sziszegtem a fogaim között neki, miközben kitéptem a karomat a szorításából.
A vacsora alatt pókerarcot játszottam. Simon felé jóindulatú, kedves, türelmes, míg Ron felé gyűlölködő, haragos, elkülönülő voltam. Ron békítés céljából megpróbálkozott egy mosolygós dicsérettel a vacsorámért, de én rá sem hederítettem. Mélységes taszítást, szánalmat vertek vissza a szemeim felé. Ahogy gondoltam, Ron ezt nem hagyta annyiban. Egyből kihasználta a megfelelő alkalmat, elhúzott egy sarokba, majd egy számomra teljesen ellenszenves monológba kezdett:
- Figyelj, Hermione! Én nem arról beszélek, hogy rosszul döntöttél annak kapcsán, miszerint befogadtad Simont, csak szerintem nem kéne úgy elhamarkodnod a dolgot. Ki tudja, lehet, hogy valójában vannak szülei, csak sajnáltatja magát.
Mindvégig elfordított fejjel, tüntetően viselkedtem a beszéde alatt.
- Én becsüllek azért, mert segíteni akarsz a gyereken, mindent meg szeretnél neki adni, a pártfogója lenni, esetleg a pótanyja is... de én féltelek... mi van akkor, ha ez egy csapda? Ha egy...
- Egyszerűen nem vagyok hajlandó ezt a sületlenséget hallgatni tovább! Simon igenis egy rendes, figyelemre méltó, okos gyerek, akinek meghaltak a szülei. Ron, nem te voltál ott, mikor elhoztam a sikátorból, a rengeteg szemét mellől, ahol alig tudott megélni. Ráadásul meg is fázhatott volna, hiszen átázott, mivel esett az eső! Nem is tudom, miért számítottam volna a segítségedre, hogy együtt neveljük fel Simont - néztem magam elé, immár könnyes szemekkel. Ron az állam alá nyúlt, felemelte a fejem, majd letörölte a könnyeimet.
- Hermione, tudod jól, hogy rám számíthatsz. Én csak féltelek, hiszen nem akarom, hogy csapdába csaljanak a gyereken keresztül... hát olyan nagy baj ez?
- Miért nem bízol bennem? Ha egyszer érzem, hogy ez a gyerek nem rosszindulatú, akkor miért dobnám el magamtól? Hiszen képzeld csak el, mi történne vele egyedül London utcáin! Elrabolnák, az egyetlen barátjától is megfosztanák, ami történetesen egy kutya! - Ezeket a szavakat már zokogva mondtam.
Ron magához ölelt, simogatta a hátamat, majd a következőket suttogta a fülembe:
- Sajnálom, Hermione, hogy nem hittem neked. Pedig nem szabadna kételkednem benned, mikor tudom, hogy te mindig okosan döntesz... Egy utolsó aljas hülye vagyok, semmi több.
- Ne mondd ezt magadra, Ron! - néztem rá, miután kibontakoztam az öleléséből. - Itt hisztizem, mikor jól tudom, hogy nem akarnál nekem rosszat... te ne haragudj!
- Szerintem meg felejtsük el az egészet! - zárta le az ügyet Ron, majd vígan hozzátette: - Mikor szervezünk egy közös programot így hárman?

Az új jövevény