Könyvsarok - Könyves és fanfic oldal

Hajaj, már megint kezdődik az a nyomorúságos hétfő. Vége a nyugalmas hétvégéknek, melyeket szinte még az örömnél is nagyobb élmény volt eltölteni az Odúban. Harry és Ron is munkába mentek, ezért megbeszéltük, hogy délután átugrunk Ronnal Harryékhez. Mit ne mondjak, már csak azért is várom, hogy újra kikapcsolódhassak és elfelejthessem egy időre a munkát. Örülök a boldogságuknak. Mindig is tudtam, hogy egymásnak vannak teremtve. Úgy értem, Ginny és Harry. Kíváncsi leszek az új rezidenciájukra...

- Granger! Négyig be kell fejeznie a gyűlésre szánt papírjainak rendbetételét, ugyanis fontos emberek érkeznek a Minisztériumba. Megértette? - szólt szigorúan az éppen ügyeletes - amúgy az "igazi" főnököm helyett besorozott -, Albert Herbsten.
- Igen, meg - motyogtam. Mikor ránéztem az órámra, már lassacskán délután négy is elmúlhatott. Elhatároztam, hogy a jelenlegi állapotban lévő irományaimat leadom Herbsten uraságnak (így is már vagy tíz oldalt írtam a nagy becsben tartott "fontos embereinek"), s elmegyek bevásárolni. A hűtőm kifogyott, a villanykörtéket is ki kéne cserélni, és... és az agyamat is valószínűleg. Ugyanis ma találkozóm van Harryvel és Ronnal. És pontosan... fél ötkor érkezik Ron, hogy együtt menjünk Harryékhez. Addig pedig gyorsan el kell jutnom a kábé hét kilométerre lévő szupermarkethez, hogy az életemhez (villanykörte?) szükséges dolgokat bevásároljam.
El is határoztam, hogy egy nanoszekundumnyi ideig sem húzom tovább az időt, hanem egyből hoppanálok az autómhoz, ami tőlem körülbelül nyolc emeletre és ötven méterre van. Mikor megérkeztem fekete, négykerekű csodámhoz, egyből bepattantam a volánhoz, és amilyen sebességgel (persze csak annyival, amennyinél a nevezetes "Bobby" rendőrúr meg nem állít) csak tudtam, hajtottam a... Tesco felé.

Éppen az üdítőknél jártam a tekintélyes mennyiségű holmival telepakolt bevásárlókocsival, amikor egy hatalmas sikolyra lettem figyelmes. Kapkodtam a fejem jobbra-balra, de senkit sem találtam magam körül. Mikor kitértem balra a sorok végénél, azonnal megpillantottam a zaj forrását. Azaz egy asszonyt, aki két szem gyermekével egy fekete maszkos ember előtt állt. Az alaknak csak a szeme látszott ki a sötét textil mögül, kezében fegyvert tartott s szegezett az asszonyra. A nő könyörgött, hogy a gyerekeivel ne tegyen semmit a bűnöző. Láttam rajta, hogy nagyon szenved... Akaratlanul is a zsebem felé nyúltam, ahol a pálcám is volt...
- Senki sem mozdul! Megértették? Kezeket a magasba! - parancsolgatott a férfi.
- Kérem, kérem! Hagyja a gyermekeimet! - sírta az asszony, akinek már a táskáját és a kocsiját is elvette a rabló.
- Nem megy innen addig senki sehová, amíg oda nem adják a holmijaikat - szólt újra az alak.
Újabb rémült sikítozás hallatszott.
Elhatároztam, hogy kellő távolságba húzódok - ahol még épp, hogy nem érzékeli a mozgásomat -, és megkeserítem az életét ennek az utálatos embernek. Előkaptam a pálcámat, és egy nonverbális varázslás során (Diffindo!) elintéztem, hogy az éppen felette lévő hírdetőtábla rázuhanjon. Nem akartam, hogy meghaljon - ha akartam volna, akkor már régen "rádobtam" volna a sokkal súlyosabb lámpát -, csupán annyit szerettem volna elérni, hogy elengedje a nőt és a gyerekeit. Ahogy vártam, elkábult a rabló, kábulása közben eleresztette a rémült nőt a táskájával és két csemetéjével együtt. Otthagytam a kocsit az üdítős sor végénél, majd sietve megközelítettem a síró gyerekeket és az őket csitító anyát.
- Jól vannak? Nem esett semmi bajuk? - kérdezgettem.
- Köszönöm, viszonylag jobban... - kezdte a nő, ám ekkor azonban megérkeztek a biztonsági őrök és a rendőrök, hogy felmérjék a helyzetet.
- Oszoljanak! - parancsolt az összesereglett tömegre az egyik biztonsági. - Maradjanak távol, amíg nem bizonyosodtunk meg róla, hogy a bűnöző teljesen eszméletlen állapotban van!
- Segíthetek még valamiben? - kérdeztem a gyerekeit összeszedő anyát.
- Nagyon szépen megköszönném, ha idetolná a kocsit. Otthagytam valahol a... a tejtermékeknél - lihegte a nő.
- Azonnal hozom - mondtam, majd elindultam, hogy visszahozzam neki.
Mikor elköszöntem a hálálkodó asszonyságtól és a két gyerekétől, egyből célba vettem a kasszát, hogy mihamarabb távozhassak és találkozhassak Ronnal.
- Hét font, tizenkilenc penny lesz - mondta a végösszeget a nő. Lázasan keresgélni kezdtem a táskámban, azon belül is a pénztárcámban, ahol egyaránt voltak itt nem használható galleonok, sarlók és knútok. És most jön a kérdés, hogy mégis hogy lehet megélni a fizetésemből, amit persze nem fontban kapok meg - gondolnátok. Hát úgy, hogy bizony fontban fizetik ki a munkámat, hiszen Londonban élek, a muglik között, akik nem tartják egyébnek ezeket a számukra ismeretlen pénzérméket, mint holmi régi aranynak.
Végül odaadtam a nőnek hét fontot és húsz pennyt, amit háromperces keresgélés után találtam a tárcám legmélyebb részében.
- Egy penny a visszajáró - mondta a hölgyemény, majd a kezembe adta az említett pénzt.
- Köszönöm, viszlát!
- Viszlát!
Kitoltam az autóhoz a beváráslókocsit, majd bepakoltam a megvett dolgokat a csomagtartóba, végül pedig visszatoltam a kocsit a helyére, bepattantam az autóba, és meg sem álltam a Clerkenwell Roadig, azaz hazáig.

***

Fél öt múlt kilenc perccel. Ron már biztosan ott toporog, és megállíthatatlanul csenget az ajtónál. Gyorsan kerestem egy parkolóhelyet a lakásom közelében, kipakoltam a cuccokat és már rohantam is fel a lépcsőn egyenesen a második emeletre, ahol valóban Ron várt.
- Mi tartott ennyi ideig? - kérdezte kissé sértődötten.
- Rablótámadás volt a szupermarketben - lihegtem.
- Rabló... mi? - hitetlenkedett.
- Rablótámadás, igen. Ha nem "diffindózom" le a táblát a feje fölött a pacáknak, már rég az ellopott táskák társaságában lehetne.
- Legalább meghalt?
- Dehogyis! Azért nem akartam, hogy meghaljon... Annyira nem volt súlyos a dolog, amit vétett.
- Persze! Az nem súlyos, ha kirabolnak valakit? Örülök, hogy legalább te sértetlenül megúsztad! Megnézhetlek közelebbről? - Az utolsó mondatában már nem éreztem annyi indulatot, helyette inkább kaján hangsúlyt.
Odaléptem hozzá, mire megragadott, magához húzott és belecsókolt a nyakamba.
- Ne várassuk meg Harryt! Induljunk, mert sosem érünk oda! - parancsoltam, majd még gyorsan bevittem a házba a megvett holmikat, ezután pedig dehoppanáltunk Harryhez.

A fojtogató űr után kellemes érzés ragadt el minket. Ez az érzés egy finom illat volt, amit nyilván egy virág árasztott magából. Milyen egy virág? Vagy kétszáz! Csendes, külvárosi hangulat uralkodott Harryék háza előtt. Zöldellő fű, takaros, egyemeletes téglaház fogadott minket, ajtajában Ginny Weasleyvel. Az utca egy félreeső részére érkeztünk Ronnal, ahonnan már csak pár lépés volt a kapu és az ajtó.
- Már húsz perce várunk rátok! - kiáltotta nekünk Ginny. Hangjában nem harag, hanem inkább a mosolygós fejcsóválás ki nem mondott jellegzetessége tükröződött.
Én és Ron mosolyogva fogadtuk boldog üdvözlését Ginnynek, ami egy-egy ölelés volt.
- Kerüljetek beljebb, szólok Harrynek, hogy itt vagytok - mondta Ron húga, majd elindult jövőbeli férje keresésére. A ház belseje hasonlóan kellemes volt, mint a kerti környezet. Tágas nappali nyílt az előszobából, amit vidám, világossárga falak alkottak. A konyha egy boltív mögül került elő, ahonnan finom illatok szálltak felénk.
- Már kíváncsi vagyok, hogy mi lesz az étel - kérdezte Ron, miközben a nyakát nyújtogatva figyelte, mikor kerülnek elő a házigazdák.
- Egyszer felejtsd el a gyomrodat, Ronald! Szerintem próbáld meg, nem lesz halálos vállalkozás.
Három perc keresgélés után előkerült Harry is, majd ő is üdvözölt minket, ezután mindannyian bevonultunk a nappaliba, s ott leültünk a kényelmes, bőr kanapékra. Ginny elszaladt a konyhába pezsgőért. Mikor visszaért, Harry már felállt. Összenéztünk Ronnal. Mind a ketten mosolyogtunk.
- Khm... - hangolt Harry. - Szeretnénk nektek ünnepélyesen bejelenteni, hogy Ginnyvel szeptemberre várjuk az első gyermekünket - jelentette be, miközben megfogta a mellette álló Ginny kezét.
Most vettem csak észre, hogy igencsak megnőtt az említett 'kismama' hasa. Már a negyedik hónapban járhatnak ezek szerint, ha most április vége van...
- Jaj, Harry, Ginny! - léptem oda hozzájuk elérzékenyültségi roham közepette, majd megöleltem mindkettőjüket. - Én el sem tudom mondani, hogy mennyire örülök!
- Köszönjük, Hermione - mosolygott Ginny, miközben még egyszer megölelt.
Ron letett a készülő étel titkának megfejtéséről, és az én, felé küldött lesújtó pillantásom hatására felállt, hátba veregette Harryt, megölelte a húgát, nyomott két puszit az arcára, gratulált nekik, majd ismét Harryhez fordult, hogy halknak szánt megjegyzését kitárgyalja neki:
- És lehet már tudni, hogy az utód öcskös vagy csajszi lesz-e?
Harry megmosolyogta a kérdést, majd így felelt:
- Kis James lesz.
- Mi a fene! Már el is neveztétek?
- Hááát... volt már róla szó, hogy mi legyen a neve... És aztán édesapám után James Potter lesz...
Nem hallgathattam tovább a párbeszédet, mert Ginny elhúzott a helyszínről. Bevezetett a konyhába, majd kérdezősködni kezdett:
- És nálatok mikor jön a gyermek?
- Na de Ginny! - förmedtem rá lapított éllel a hangomban. - Te honnan tudsz ilyenekről?
- Hermione, látszik rajtad, hogy olyan vagy, mint én! - hadarta lelkesen Ginny.
- Mi az, hogy olyan vagyok, mint te? - értetlenkedtem.
- Teljesen úgy sugárzol, mint én, amikor megtudtam, hogy anya leszek szeptemberben.
Éreztem, hogy arcomat ellepik azok az árulkodó vörös rózsák.
- Hát... ami azt illeti... Lehet, hogy én is a te sorsodra jutok... persze minden jó értelemben - tettem hozzá nevetve, mire Ginny is bekapcsolódott.
- Egyébként amikor panaszkodtam, hogy nem tudtam aludni, akkor...
- Igen... most lebuktunk... - forgattam körbe a szemeimet, majd elmosolyodtam. - Ezek szerint, ha minden jól alakul... ha jól alakul, akkor... akkor januárban... te jó ég, Ginny!!
- Igen, akkor anya leszel, Hermione! Hiszen ez csodálatos! - ujjongott velem együtt Ginny. - Egyébként azt hallottam - ilyen babona -, hogy ha az anya hasa kissé csúcsosabb, akkor fiú várható, ha pedig gömbölyűbb, akkor lány. Innen is találtam ki már a vizsgálat előtt, hogy fiú lesz a gyerek.
- Majd akkor figyelem én is... Kissé babonás vagyok, bevallom - súgtam Ginnynek.
- Na gyere, tálaljuk az ételt, mielőtt összeesnek ezek a férfiak! - nevetett.

***

Egész jól telt az este. Beszélgettünk a munkáról, az esküvőről, megnéztük a kertet alaposabban, majd kitértünk a születendő gyerekre is. Én még úgy gondoltam, nem mondom el Ronnak a valószínűt, inkább megvárom a ténylegeset, és akkor meglepem azzal. Istenem, hogy mennyire boldog tud lenni az ember, ha abban a tudatban él, hogy várandós...

- Sziasztok! Köszönjük a vendéglátást! - köszöntünk Ginnyéknek, miközben elindultunk a délután már kijelölt hoppanálási helyszínünkhöz.
- Sziasztok! Reméljük, hamar találkozunk - mondta Ginny és Harry.
Ráérős stílusban gyalogoltunk az utcán. Már tíz óra is elmúlhatott, a tücskök csak úgy ciripeltek a fűszálak között - koncertet adtak a maguk módján. Mikor elértük a pontot, ahonnan kellő biztonságban tudtunk hoppanálni, Ron és én is hazamentünk. Szívesen töltöttük volna együtt az éjszakát, de sajnos holnap munkába kell állnunk, így ez elmaradt.
- Jó volt ez a vendéglátásosdi - szólalt meg Ron. - Jó lenne nekünk is szervezni egy ilyet. - Mire felfogta, hogy mit is mondott, már késő volt, ugyanis egy apró könnycsepp jelent meg a szemem sarkában. És mégis hol, Ron? Hol, mikor nincs közös lakásunk? Talán az segítene a helyzeten, ha megtudnád, hogy néhány hónapon belül apa leszel?
Elköszönésnek megfogta a kezem, és elmotyogott egy hallgatag sziát, majd sarkon fordult és dehoppanált. Én is ugyanezt tettem szomorú arccal. Tűrtem, hogy beszippantson a kellemetlen űr...