Könyvsarok - Könyves és fanfic oldal

Beszélgetésünk után tehetetlenül, unatkozva feküdtünk az ágyban. Fogalmam sem volt, hogy például az alváshoz minek kellenek gyertyák? Nem is tudom miért, de valami másra számítottam...
Úgy tűnik, Ron ebben különbözik tőlem. Hallom a szuszogását. Lassan elfordulok, mire látom az egyenletesen hullámzó mellkasát. Már majdnem alszik. Vagy lehet, hogy nem is alszik, csak úgy tesz... esetleg csak pihentetés gyanánt lehunyta a szemeit. Előbb-utóbb észrevette, hogy őt nézem: csábosan, vágyakozva. Mélyen belenézett a szemembe. Ez a pillanat, ez az emlék, ahogy elmélyülten simogatjuk egymás tekintetét, beleégett a retinámba, ahonnan már egyetlen rossz gondolat sem tudná kirángatni ezt a kellemes valamit. Nem is tudom, hogy miért csak most jöttem rá arra, hogy miért szerettem belé. Na jó, egyrészt a humora miatt... De azok a gyönyörű, kék szemei... Á, ilyen nincs! Tudjátok, mikor láttam ugyanezt a tekintetet utoljára? Mikor tizenhét éves korunkban - kódolás nélkül ez megfelelne a hetedik tanévünknek, amit hála egy kegyetlen, sötét varázslónak, kénytelenek voltunk tanulás nélkül tölteni (nagy bánatomra) - a Szükség Szobájában először megcsókolt. Azt sosem felejtem el. De nem ám. Jó lenne, ha ezt az estét sem sikerülne kitörölni az emlékezetemből. Rossz szót használtam: inkább úgy fejezem ki magam, hogy nem szeretném, ha ez a - különlegesnek indult - éjszaka elfelejtődne, semmilyenné válna. Mikor felocsúdtam elmélkedésemből, ismét elfordultam, majd rápillantottam az éjjeliszekrényen álló órára: hajnali fél kettő. Na remek. Nem alszunk... nem beszélgetünk... és még egy harmadik dolgot sem csinálunk, amit inkább nem mondok ki gondolatban sem. Bevallom, kissé szégyenlős vagyok. Nem tudom, hogy ki nevelte belém egykor, de jobb lenne kissé gátlástalannak lenni. Illetve nem a mértéktelenségig, de mégis.
Úgy döntöttem, nem fordulok vissza Ron felé. Szerettem volna érzékeltetni vele, hogy: én is itt vagyok, hé! reméltem, hogy észreveszi, és legalább egy ölelést kapok, vagy valamit. Így telt el még pár másodperc, míg - cselekedet hiányában - elhatároztam, hogy felkelek. Lerántottam magamról a takarót, és meg sem álltam az ajtóig. Már éppen, hogy lenyomtam a kilincset - eközben szinte nehezéknek tűnt Ron tekintete a hátamon (vagy nemcsak ott?) -, mikor az említett végre hozzámszólt:
- Hová készülsz? - kérdezte, miközben hallottam, hogy megreccsennek alatta az ágy rugói, ahogy felül.
- Aludni - dörmögtem nagy bölcsen, nem kis konoksággal a hangomban. Már le is nyomtam a kilincset, kiléptem az ajtón, amikor Ron erősen megragadta a karomat, s visszarántott. Oly szerencsétlenül (talán túlzok), hogy "belepördültem" a karjaiba. Haragos, elszánt tekintettel néztem fel rá, egyenesen a szemeibe. Most az egyszer nem lágyultam el látószervei hatására - túl nagy volt bennem a büszkeség. Ő ugyanígy meredt rám. Eközben éreztem, hogy egyre jobban szorít magához. A legnagyobb izmokkal is igen nagy munka lett volna kibontakozni Ron karjaiból.
- Hol van a te ágyad olyan kényelmes, mint ez? - tudakolta egy, a háta mögé - ahol az ágy is volt - intézett, kurta biccentéssel.
- Lehet, hogy nem olyan kényelmes, de legalább nem horkolnak úgy mellettem ott, mint itt! - vágtam vissza karakánul, majd egy határozott mozdulattal kitéptem magam Ron karjaiból, amelyek - talán a szavaim hatására - kissé elgyengültek, így nem volt nagy feladat kikászálódni közülük.
- Belátom, hogy semmi esélyem - mormogta drámaian csüggedt hangon Ron, de engem nem tudott átverni: szája sarkában ott bujkált egy csalafinta vigyor. Még úgy is láttam, hogy már szinte elfordította a fejét. - Jó éjszakát, Hermione.
Utoljára küldtem még felé, egy sértődött, lesújtó pillantást, majd elfordultam, és kicsörtettem az ajtón. Dühösen becsaptam magam mögött. Utam a sötétségbe burkolózó lépcső egyik fokához vezetett. Leültem, majd gondolkodni kezdtem: Miért adja fel ilyen könnyen? Talán már nem szeret eléggé. De akkor miért vigyorgott? Nevetségesnek talált! Húú, de bepipultam. Hogy lehet valaki ilyen tökkelütött? Egy férfi nem lehet ilyen! Egy férfi harcoljon a nő kegyeiért. Én nevezem magam nőnek? Egy nő nem türelmetlen, szemtelen a társával. Mindent elnéz. Kár. Valóban ilyen flúgosak a nők? Ha a férjük hót részegen állít be, és elhiteti vele, hogy dolgozni volt, azt a feleség be is veszi, mi? Nem, én sosem leszek ilyen puhány. Ron pedig sosem lesz kocsmatöltelék. Á, elegem van, felállok innen, még szálkák mennek a nemesebbik felembe...
Gondolatokkal zsúfolt fejjel tántorogtam annak a szobának az ajtaja előtt, amelyben Ron is volt. Hiszen én nem is ide készültem! A lábam hozott ide. Vagy a lelkiismeretem. Nem érdekel! Bekopogok. Ha öt másodpercen belül nem nyit ajtót, elmegyek, és onnantól levegőnek nézem. Számolom is!
Agybéli mondókámnak nyomatékául megtettem a kopogtatásnak nem nevezhető ajtódörgölést. Míg vártam, két dolgot tettem: félhangosan számoltam, közben pedig ütemesen doboltam a lábammal. Egy, kettő, három, négy, öt... kinyílt. Annyira belefeledkeztem a számolgatásba, hogy észre sem vettem: Ron ott áll előttem.
- Hat, hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy...
- Ööö... Hermione!? - nézett rám kétkedő tekintettel Ron, majd aprókat legyezgetve a szemem előtt adta tudtomra, hogy jelen van. - Minden rendben? Mit számolsz?
- Tizenkettő... - Ezzel befejeztem számolási képességeim villogtatását, majd az üveges tekintetemet áthelyeztem Ron arcára. Nem a szemére, az arcára. Direkt.
- Befáradsz, vagy várjak itt reggelig? - türelmetlenkedett Ron, azzal elállt az útból, majd karjával jelezte, hogy engedélyt ad arra, bemehetek a szobába.
- Kérlek szépen, várj ott reggelig! - szóltam vissza neki a vállam fölött epésen. Persze Ron ezt amolyan "női, értelmetlen fecsegés"-nek titulálta magában - gondoltam én -, ugyanis türelmetlenül bevágta maga mögött az ajtót. Meg mertem volna rá esküdni, hogy a szomszédos szobákban alvó embereknek egy-két másodpercre kinyílt a szemük erre a cseppet sem kellemes robajra. Ezután elfújtam elővigyázatosságból a gyertyákat.
Aztán a következőket nem bírtam ép ésszel felfogni: Ron, mint egy rögbijátékos a labdát, leterített az ágyra. Úgy tűnt, ezzel ki is merült, hiszen nem folytatta cselekvését. Helyette megszólalt:
- Minek jöttél vissza? - vetette nekem, miközben ő is rátelepedett az ágyra, közvetlenül mellém térdelt, és lefogta a karjaimat. Bizonyára azért, hogy ne tudjak ellenkezni. Nem is akartam.
- Akár el is mehetek - suttogtam, miközben kiköptem egyik hajtincsemet a számból, ami akkor került abba, mikor a hatalmas lendület - Ron képében - leterített.
- Nem tudsz, mert le vagy fogva - felelte halvány mosollyal.
- De te bizonyára elengednél, ha szépen megkérnélek rá, igaz? - kérdeztem összeszorított fogakkal, ugyanis ez a Ron által megtestesített lefogás kezdett már fájni.
- Talán.
Eszem megáll. Mindig elbizonytalanít.
- A talán nem válasz - vetettem ellen, majd egy rántással kitéptem a karjaimat Ron markából. Ezután oldalra döntöttem őt, s rajtam volt a sor, hogy ránehezedjek. Tenyereimet a mellkasának nyomtam, két térdem közé vettem a derekát. Felülről néztem le rá. Végre egyszer az életben.
- Mire készülsz? - kérdezte furcsálló fintorral.
- Ezt kérdezhetném én is.
- Hát, nekem lenne pár ötletem... - kezdte kaján vigyorral Ron, majd, hogy tetézze, a túlzófokon is túllépő pajzánsággal hozzátette: -, hogy én mit tudnék veled csinálni.
- Hülye - püföltem a mellkasát. Mégis hogy mer ilyeneket mondani? Megáll az ész!
- Most mé'? - kérdezte tőlem, mikor megfogta a csuklómat.
- Bolond vagy, azért - mosolyogtam összevont szemekkel. - Még, hogy te miket tudnál velem csinálni. Ha engedném...
- Nem vennék rá mérget, hogy ellenezni fogod, ha egyszer megtapasztalod - fojtotta belém a szót Ron egy jól célzott mondattal.
- Miért, olyan jónak képzeled magad? - tudakoltam hunyorogva.
- Miért ne lennék jó, hm? Honnan tudod, hogy nem? - faggatott.
- Aki így elbízza magát, az elront mindent! - szúrtam oda neki, miközben észre sem vettem, hogy a kezem már az ingje alatt matat.
- És nem lehetnék kivétel? Hermione - kezdte megjuhászodva Ron -, miért vagy ennyire bizonytalan?
Lehajtottam a fejem. Erre nem tudtam megfelelő választ találni.
- Mit szólnál hozzá, ha bebizonyítanám, hogy nem rontok el mindent...? - kérdezte váratlanul Ron.
- Bizonyára megnyugtatna - feleltem elmosolyodva, kissé pirulva.
Innentől felgyorsultak az események. Olyan dolgokban volt részem, melyekben soha. A ruhadarabjaink az ágy mellett, mi pedig egy szál ádámkosztümben az ágyban... Nem telt unalmasan az éjszaka...

***

- Nem tudtam aludni, mert valaki zajongott a házban - panaszkodott Ginny, miközben leült reggelizni az asztalhoz.
- Pedig nem szólt senki egy szót sem a folyosókon, Ginny - mondta Mrs. Weasley, miközben egy megtermett befőttes üveget lebegtetett az asztal felé.
- Érdekes... - tűnődött el. - Hallucinációban szenvednék? - kérdezte, miközben megforgatta a villáját a tányérján.
Pirulva tekintgettem Ron felé, aki erre szélesen elvigyorodott... Majdnem röhögni kezdett. Úgy tűnt nekem, ezt Ginny is észrevette. Gyanakvó pillantásokat küldött felénk, majd odahajolt hozzánk:
- Ti voltatok, igaz? - kérdezte összehúzott szemekkel.
- Nem - hazudtam szégyentelenül.
- Tudom ám, hogy mit csináltatok!
- Mi közöd hozzá? - szállt be a beszélgetésbe Ron.
- Asszem a húgod vagyok, vagy nem?
- Ja, az vagy... nem egy lehallgató-készülék! - vágott vissza Ron. - Minek ütöd bele mindenbe az orrodat? Olyan vagy, mint anya.
- Inkább legyek olyan, mint te, Hermione - csapott le rám Ginny. Értetlenül pislogtam felé. - A szemembe hazudsz, mikor tudom, hogy ti éjjel az ágyb...
- Hagyd békén, Ginny! - sziszegte Ron.
- Elég legyen! - így Mrs. Weasley. - Ha csak veszekedni tudtok, mint két hat éves, akkor akár az udvaron is folytathatjátok.
Ron és Ginny dühösen néztek még egymásra pár másodpercig, majd visszafordultak a tányérjuk felé. Felvont szemöldökkel vizslattam őket egy pár percig, mintha azt szerettem volna megtudni, hogy mikor nőnek már fel egy olyan szintig, ahol nem veszekednek ennyit.
- Hermione, kis drágám, mit szeretnél reggelizni? - kérdezte tőlem Mrs. Weasley.
- Minden olyan jól néz itt ki, hogy nem tudok választani... - feleltem szende mosollyal. - Na jó, legyen az a rántotta.
Hamarosan bekebeleztem az utánozhatatlanul jó ízű ételt, majd elégedett vigyorral ültem a székemen, míg Ron meg nem szólított. Ginny felszegett fejjel távozott az imént, bizonyára Harryt ment keresni.
- Mit csináljunk ma? - kérdezte Ron, miközben az asztalon nyugvó kézfejemet simogatta.
- Sétáltassuk meg a kutyádat! - válaszoltam mosolyogva.
Ron eléggé furcsán nézett rám; bizonyára nem ilyen ötletre számított.
- Hát, jó... Legyen - egyezett bele kissé csalódott hangon. - És utána mit csinálunk?
- Azt mondd meg te! - ajánlottam.
- Én arra gondoltam, hogy elmehetnénk Roxmortsba.
- Roxmortsba? - visszhangoztam. - Mégis mit csinálunk ott?
- Mondjuk beülünk a Három Seprűbe - mondta Ron. - Na, tetszik az ötlet?
- Hát persze - mosolyogtam rá. - Nekem tökéletes. Harryéket nem hívjuk meg?
Na, megint sikerült egy olyan mondatot kiejtenem, ami most sem volt Ron ínyére.
- Harryéket? - kérdezte meghökkenve. - Hát... hát... jó... jó, végülis...
- De ha csak nem gond számodra - vetettem ellen. - Nem szeretném, ha emiatt menne tönkre a napod. Ha mondjuk kettesben szerettél volna maradni velem...
Ron arcán egy halvány mosoly futott végig. Abbahagyta a kézfejem simogatását.
- Azt nem délutánra gondoltam - suttogta, hogy lehetőleg csak én halljam.
- Te pimasz! - mérgelődtem hunyorogva. - Hogy mered....!?
- Miiit? - hökkent meg Ron. - Honnan tudod, hogy mi az esti program?
- Sejtem - mondtam félrehúzott ajkakkal.
- Ilyen perverznek gondolsz?
- Azért ennél kissé finomabb kifejezést használtam volna, de a lényegben benne van - hadartam. - Na, de megyünk sétálni Jackkel?
- Eegen, máris... - húzta el a száját Ron, majd felállt, hogy elővegye a pórázt.
Jack hangos ugatással, és farkcsóválással adta tudtunkra, hogy nagyon örül nekünk. Engedelmes kutya, hiszen nem ellenkezett, mikor Ron rákapcsolta a pórázt a nyakörvére. Mikor már Vidra St. Capdel földes, fákkal határolt utcáin sétálgattunk, beszélgetésbe kezdtünk:
- Harryt nem láttam ma... még... - kezdtem. - Te sem?
- Nem, én sem... Nem is értem, hogy Ginny sem tudja, hol van - vélekedett Ron. - De ha rajta múlik, akkor tíz körmével fog érte harcolni. Egyébként hogy jött szóba az, hogy Harry is jönne velünk? Tudod, Roxmortsba.
- Fogalmam sincs. Illetve... Szerintem tartanunk kéne velük is a kapcsolatot. Attól még, hogy nem laknak az Odúban, csak most vannak itt pár napig, még nem különálló személyek. Én ezt gondolom. Most lehet, hogy a "mindenki magából indul ki" alapon magamra célzok ezzel tudat alatt, de én így vagyok ezzel. Nem szeretném, ha emiatt megsértődnének vagy valami... Érted? - kérdeztem.
- Persze, persze... - hadarta Ron. - Világos, hogy nem akarod őket megbántani, mert mégiscsak Harry a nagy haver... Ginny meg ugye a húgom. És mivel együtt vannak, sőt, még gyerekük is lesz hamarosan... - Nem tudom miért, de nem tűnt fel az a tény, hogy akár velünk is megtörténhetne ez. - Így hát támogatnunk kell őket, természetesen nem kényszerből, hanem mert mi így vagyunk egy csapat vagy család...
Mosolyogva hallgattam a mondandóját, miközben átvettem egy kicsit a pórázt.
- És én pontosan ezért vetettem fel azt, hogy hívjuk meg Harryt egy vajsörre.
- És Ginny? - kérdezte Ron.
- Ginny mondta, hogy nem tud jönni, mert megint kivizsgálásra megy a Szent Mungóba. Szegény... De milyen boldog lesz, ha majd születik egy gyermeke - mosolyogtam.
- Igen.
Sokatmondó pillantásokat küldtem Ron felé, de látszólag nem értelmezte elég jól. Nem hiszem el, hogy nem jött rá! Hiszen mi is... mi is... hajnalban... illetve éjszaka... szóval... lehet, hogy anya leszek én is! Vagy csak szeretnék az lenni? De hát minden jel arra mutat, hogy...
- Hermione, itt vagy? - kérdezte Ron, miközben megállt mellettem.
- Mi? Ja, igen... Csak elgondolkodtam - feleltem.
Ron megeresztett erre egy félmosolyt, amiből arra következtettem, hogy talán ő is sejti, mi lesz a következménye annak, amit ma tettünk.

***

Délután végre megleltük Harryt, aki eddig titokzatos módon elbújt előlünk vagy dolgozott valamin... Esetleg Ginnyvel volt. Megkértük, csatlakozzon hozzánk a Három Seprűbe. Most egy vaskos lábakon álló, minden bizonnyal tölgyfa származású asztal körül ülünk hárman, s jobb ötlet híján beszélgetünk. Hát, igen, mi mást is lehetne csinálni, ha az ember egy kocsmában üti el az időt?
- Ginny mesélte, hogy nem tudott aludni... Valamilyen zajt emlegetett - hangoztatta Harry.
Ilyenkor felmerül az emberben a gondolat, hogy mégsem volt olyan jó ötlet elhívni egy olyan embert, aki minden lélegzetvétel-fontosságú ügyet megbeszél Ginevra Weasleyvel. Igen, bennem is hasonló gondolatok szálldostak. Önkénytelenül elvörösödtem, hiszen az a tény, hogy Ginny nem csak képzelődött abban a tényben, miszerint elképzelhetően az én, kissé harsány, nem megszokott nyögéseimet (ez ezzel jár, hiába) hallotta, nem ért valami megnyugtatóan. Főleg nem úgy, hogy Harry szájából hallom ismét. Komolyan kezdem azt érezni, hogy lassacskán én leszek a hibás azért, amiért ma lefeküdtem Ronnal. Hát, istenem! Ő meg Ginnyvel. Egyébként addig fölösleges - és ezt magamnak is bevallottam - bármiféle szitkozódó szöveget vágnom Harry fejéhez, amíg meg nem bizonyosodok róla, tudja-e, miket gondol rólunk Ginny elnevezésű barátnője, s egy véleményen van-e vele ő, Harry.
- Szegénykém - motyogta Ron epésen. - Igen, hallottuk hírét. Szerettem volna ajánlani, hogy költözzön másik szobába, ha nem tetszik neki, hogy egy szobával arrébb mi mit csin...
Ekkor kénytelen volt egy ideig lakatot tenni meggondolatlanul sokáig járatott szájára, ugyanis egy karlendítéssel (tenyérrel) befogtam azt. Ron csak tehetetlenül motyogott a tenyerem alatt, amit szerencsére Harry nem hallhatott. Helyette furcsáló fintorral nézte, ahogyan elszerencsétlenkedek Ronnal.
- Biztosan álmodott - feleltem, miközben elengedtem Ront. - Van, hogy olyan dolgokat hallunk, amik valójában nem hallhatóak.
Na, ennek aztán kolosszálisan hatalmas értelme volt, amit még az értetlen Harry is értelmetlen zagyvának foghatott fel. Legközelebb kétszer is meggondolom, miket improvizálok, s hangosan kiejtek becses beszélőkémen.
- Aha - hagyta rám unottan Harry. - Itt is vannak a vajsöreink.
Miután a csinos pincérnő kihozta a megrendelt, s megérdemelt (miért is?) italunkat, nem kerülte el a figyelmemet, hogy Ron szenvtelenül bámulja. Azt hittem, erre nyomban beledőlök az előttem lévő asztalba, vagy, ami még jobb, varázsolok ide egy kést, és abba... Ennyi idő után is képes ilyen szemeket mereszteni másra és nem rám? Vajon értelmes lenne emiatt öngyilkossági kísérletet tennem? Nem, biztosan nem. Nonszensz gondolataimat pokolba kívánva kezdtem bele egy újabb témába. Ööö... időjárás!
- Mit gondoltok, esni fog ma?
- Nem, valószínűleg nem, hiszen ma egész végig sütött a Nap, Hermione - válaszolta Ron. - Egyébként minden rendben veled?
- Hát persze, a legnagyobb rendben van minden... - motyogtam mosolyt erőltetve az arcomra.
- Harry - fordult az eddig szűkszavú, vajsörét kortyolgató barátjához Ron -, mi igaz abból, miszerint hétfőre valamilyen "tárgyilagos remekművet" kell benyújtani a főnöknek?
- Semmi, mivel azt keddre kell - válaszolta szárazon Harry. Látszólag nem volt szellemileg toppon.
- Harry, mi baj van? - kérdeztem félbe szakítva beszélgetésüket.
- Aggódom Ginny miatt - felelte. - Mostanában olyan furcsa. Mintha már nem is szeretne...
- Fölösleges aggódnod, hiszen ez a terhességgel együtt jár - legyintettem szórakozottan. - Változó a hangulata. De ezt már megszoktuk...
- Hermione, te meg honnan tudsz ennyit? - kérdezte felém fordulva Ron. Nagyon felélénkült...
- Olvastam ezt-azt... - szerénykedtem. - Szóval nyugalom, Harry, szeret téged.
- Kösz - mosolygott. - Mondjuk ebben nem is szabadna kételkednem, nem igaz?

***

Annyira jól elszórakoztuk az időt: voltunk a Mézesfalásban, vettünk egy halomnyi édességet, hogy kielégítsük csillapíthatatlan gyermetegségünket, majd betértünk a két férfiember kívánságára egy kviddics-felszereléseket árusító boltba, hogy aztán minden időnket elköltve induljunk útnak hoppanálni. Mint ahogy azt gondoltuk, Mrs. Weasley és Ginny már tövig lerágták a körmüket miattunk (Mr. Weasley - miniszter lévén - pedig hajnalig dolgozott). Aggodalmuk alaptalan volt, hiszen egy végtagunkat sem veszítettük el... Hogy az eszünket egy időre, az már más kérdés...
Lehorgasztott fejjel adtuk Mrs. Weasley tudatára, hogy nem tudunk egy falatot sem enni mennyei alkotásából, ami nevezetesen egy hatalmas, sült pulyka volt, ugyanis már megvacsoráztunk az egyik roxmortsbeli fogadó étterem részlegén. Mindenki eltipegett zuhanyozni, többek között magam is, majd ugyanígy ágyba is bújt a nép, hogy másnap kipihenten menjen dolgozni.

Roxmorts, hírek és egyéb események