Könyvsarok - Könyves és fanfic oldal

Ron,
Sajnálattal közlöm, hogy ma kaptam egy értesítést a Minisztériumból, miszerint el kell utaznom egy hétre
- természetesen munkaügyileg - Walesbe, konkrétan Swansea-be. Nagyon, de nagyon sajnálom, hogy
nem tudunk egy hétig találkozni, de az elmondásuk szerint nagyon fontos a részvételem.

Ölel: Hermione

Ui.: Ha gondolod, kikísérhetsz a hoppanálási központig. Ma este indulok.

Gyorsan, gondosan beraktam a pergament egy borítékba, majd rákötöttem a baglyom lábára, aminek tulajdonosát aztán útnak indítottam. Szerettem volna, ha még azelőtt odaér Ronhoz a levél, mielőtt elindulok. Jó lenne, ha elkísérne... teljesen Swansea-ig... De ez természetesen - mint szinte minden mostanában - csak földöntúli álom.
Egy óra múlva már mindent összepakoltam, és készen álltam az elindulásra. Jó lenne, ha most csöngetne valaki... Aki elkísérne... Minek is álmodozom? Biztosra veszem, hogy eltévedt a baglyom, vagy nem is tudom mi történt, de hogy megérkezett volna célhoz? Á, nincs olyan szerencsém...
Ki is lépek az ajtón, lebaktatok a húsz mázsás - lehet, hogy túlzok - bőröndjeimmel, majd kilépek a főbejárati ajtón, hogy kiléphessek a kovácsoltvas kerítésen is. Kinyitom a csomagtartót, majd berakodom a cuccaimat. Beülök a volán elé, mikor ki jön az utcán? Hát persze, hogy Ron. Istenem, csak hallgatsz te rám! Mosolyogva kinyitom neki az ajtót, mire beszáll. Vigyorogva ad egy puszit a számra, aztán elkezd faggatni azokról a tipikus, beszélgetés-kezdő dolgokról.
- Hogy vagy ma? - kérdezte csevegő hangon. - Tegnap óta...
- Egész jól. Ahhoz képest, hogy nem találkozhatunk egy hétig... - sütöttem le a szemeimet boldogtalanul. - És nem mehetek el hozzátok...
- Megharagudna akkor a miniszter, ha esténként megint Londonba hoppanálnál? - vetette fel a kérdést Ron.
- Á, ne is álmodjunk arról! - legyintettem. - Még azt sem engedi meg, hogy egy percre lehunjam a szemem! Éjt nappallá téve dolgoznunk kell.
- Szegénykém... - sóhajtotta együttérzően. - Na, de majd ha visszajössz! Bepótoljuk azt az egy hetet.
Rámosolyogtam, majd beindítottam az autót. Nem sokára már a Trafalgar Square egyik félreeső zugában álldogáltunk. Egyszer csak egy alacsonyabb, köpcös ember bontakozott ki az este sötétjéből.
- Granger kisasszony! - szólított meg a főnököm egyik helyettese. - Kérem, fáradjon el velem addig a szoborig! Kit tisztelhetek az úr személyében? - itt Ronra nézett.
- Ő a... a... - dadogtam. Ron azonban kisegített:
- Granger kisasszony a jegyesem - mondta nemes egyszerűséggel. Hogy mije? A JEGYESE? Ez meg hogy jutott eszébe? Mindegy is, hiszen Mr. Nelson halványan mosolygott egyet, majd hümmögött egy sort.
- Bárki is legyen a férje, Miss Granger, biztosan szerencsés az illető... - intézte hozzám megjegyzését.
Egymásra néztünk Ronnal, majd elvigyorodtunk. Én és ő? Házasok? Vagyis eljegyzettek...? Régen gondoltam már erre...
Eljött az idő, hogy elköszönjek Rontól. Nehéz, bizony nehéz... De sajnos ilyen pillanatok is vannak az ember életében...
- Akkor én megyek is - szólt tapintatosan Mr. Nelson. - Köszönjenek el egymástól. Granger kisasszony, ha kérhetem, jelenjen meg tíz perc múlva a szobornál! - Azzal kezet rázott Ronnal, majd elvonult.
Én pedig csak néztem pár pillanatig azokat az igéző, égszínkék szemeit, majd a nyakába borultam. És már csókoltam is. Vadul, elmélyedve. Ő pedig átkarolta a derekamat, majd felemelt egy picit a földről. Tiszta "deja vu" volt, ahogy a lábaim a levegőben kalimpáltak. Mintha ez már tizenhét éves korunkban megtörtént volna a Szükség Szobájában az ostrom alatt.
- Akkor szia - köszöntem el, azzal kibontakoztunk egymás öleléséből. Ő szavak nélkül, csupán egy mosollyal intézte el a búcsúzkodást. Magam után húzva a két bőröndöt indultam el a többi munkatársam felé, akik egyre fogytak a hoppanálás végett. Még egyszer visszanéztem Ronra, aki nem mozdult azóta, mióta elváltunk.

*

A walesi szálloda igazán tetszetős volt számomra. Kellemes, tengerre néző szobám volt, ahol nyugodtan dolgozhattam. Volt benne egy kényelmes ágy, szekrénysor, pár kép a falon, két fotel meg egy dohányzóasztal. Továbbá tartozott hozzá egy erkély, tolóajtó, mellette pár ablakkal, plusz a fürdőszoba. Minden reggel és este felhozattam magamnak ételt. Ilyen is ritkán adatik meg az embernek, hogy kiszolgálják mindenféle nyalánksággal...
- Granger! - szólt rám a főnököm, mire én feleszméltem álmodozásomból. - Ideje lenne elkezdeni a munkáját!
- Persze, persze, Mr. Pleasant... - motyogtam félvállról, majd hozzáfogtam a munkámhoz. Megállás nélkül robotoltam délután hat óráig, mikor felváltottak, mondván, kijár nekem is egy kis lazítás. Jó, hogy rájönnek...
Eldöntöttem, hogy írok egy levelet Ronnak, ahogy felérek a negyedik emeleti lakosztályomba. Gyorsan ledobtam az egyik fotelra a munkához szükséges dolgaimat, elővettem egy pergament meg egy pennát, és írni kezdtem:

Kedves Ron!

Hiányzol. Tudom, hogy csak tegnap előtt "utaztam" el, de mégis. Három nap múlva viszontlátjuk egymást, ha minden jól alakul. Úgy értem, hogy ha nem nyúlnak el a tárgyalások.
A szálloda, ahol jelenleg lakom, egyszerűen csodálatos! Látom az ablakból a tenger egy részét.
Ti hogy vagytok otthon? Mrs. Weasley nagyon megharagudott amiatt, hogy nem mentem el
hozzátok?

Várom válaszod:
Hermione

*

Az a három nap igaz, sok munkával telt, de az a mérhetetlenül jó érzés, hogy hamarosan láthatom Ront, mindent feledtetett. Azzal űztem el azt a kellemetlen, várakozással telt időt, hogy újra meg újra elolvastam a Rontól kapott levelet, amit válaszként írt:

Hermione,

Mi nagyon jól vagyunk itthon, és anya abszolút nem haragudott amiatt,
mert nem tudtál eljönni az Odúba. Örülök, hogy hamarosan látjuk egymást.
Várlak a Trafalgar Square-n, ahol a legutóbb elváltunk.

Ron

*

Délután volt, napsütéses, nyugodt idő. Csak pár gyerek szaladgált azon a londoni téren, ahová megérkezett az a maroknyi csapat, aminek én is a tagja voltam. Mindenfelé néztem, hátha meglátok valahol egy vörös hajkoronát. Végül megláttam: ott állt az egyik szökőkút mellett. Eldobtam a bőröndjeimet, és már szaladtam is Ronhoz. Egyből a nyakába vetettem magam. A nagy lendülettől majdnem hátra estünk. Miután elengedtem, a szája sarkában bujkáló mosoly volt fellelhető. Lágyan megcsókolt, majd kézen fogva elindultunk a bőröndjeimhez.
- Te képes voltál eldobni a bőröndjeidet? - csodálkozott Ron. - Hermione...
Pirultan vigyorogtam egyet, majd felemeltem ingóságaimat a földről.
- Hát, megláttalak... Aztán gondoltam, odamegyek... - kezdtem, de Ron félbe szakított egy pillanatra:
- Odarohanok...
- ...Akkor rohanok hozzád... - toppantottam idegesen. - De bőröndökkel elég nehéz lett volna... Várj meg!
Sietnem kellett, hogy utol tudjam érni. Ilyen tempót is csak ritkán tudok követni.
- És mikor jössz hozzánk? - kérdezte váratlanul Ron, miközben a Westminster híd járdalapjait tapostuk.
- Holnap? - kérdeztem. - Holnap úgyis otthon leszek.
- Szuper! - lelkendezett Ron. - Holnap jön Ginny meg Harry is.
- Akkor ez amolyan csoportos találkozás lesz? - kérdeztem szemöldökeimet felvonva.
- Aha, úgy tűnik... Talán baj? - fordult hozzám. - El is mehetünk otthonról...
- Nem, dehogy baj! - tiltakoztam. Csak szeretnék veled kettesben lenni...
Meg is láttam a kocsit, amit egy héttel ezelőtt hagytam az egyik mellékutcában...