Könyvsarok - Könyves és fanfic oldal

Körülbelül fél óra múlva már meg is érkeztünk az lakásom elé. Kiszálltunk a kocsiból, majd beléptünk a kovácsoltvas-kerítésen. Az esti égbolt eléggé borongós volt, noha alig lehetett ellátni akár az orrunkig is. A levegő mégis elárulta magát...
Benyitottam a bejárati ajtón, majd fáradtan ledobtam magam, meg a táskámat a közeli kanapéra. Ron fel sem kapcsolta a villanyt, úgy ült le mellém. A tenyerembe temettem a fáradtságtól nyúzott arcomat, miközben Ron aggodalmas kérdéseit hallgattam.
- Mi a baj, Hermione? Ugye nem Ginny miatt vagy kiborulva? - simogatta felkaromat. Erre kellemes bizsergés futott végig a bal oldalamon, ahol a simogatás ért.
- Nem, semmi baj nincsen Ginnyvel. - Azonnal éreztem, hogy nem voltam valami meggyőző. Így hát folytattam: - Tudod, az utóbbi időben alig alszom valamit, mivel rengeteg a rám háruló feladat. Jó lenne kicsit lazítani...
- Szeretnéd, hogy itt maradjak éjszakára? - Még a félhomályban is ki tudtam venni a reménykedéstől csillogó szemeit.
Erre csak ráborultam a jobb vállára, és megnyugtatóan átkaroltam a másikat.
- Nagyon jól esne - feleltem elmosolyodva. - De mit fognak szólni odahaza?
- Hermione, nem vagyok már hatéves! - csattant fel némi hüledezéssel a hangjában. - Ezt anyáék is tudják, és megértik, ha nem megyek haza...
- Akkor jó. Mit szólnál ahhoz, ha ennénk valamit? - kérdeztem korgó gyomromra gondolva. - Mindjárt összedobok valamit.
Ron combjára támaszkodva felálltam, majd egy libbenéssel a konyhának kialakított, nyitott részlegbe érkeztem. Elővettem a pálcámat, ami kavargatásra késztetett egy fakanalat a serpenyőben. Miközben az étel készült, visszaültem Ron mellé.
- És én mikor látogathatlak meg? - kérdeztem.
- Amikor csak akarsz... - felelte, miközben hátradőlt a kanapén.
Rámosolyogtam, majd megint felálltam, és következő leülésemet már a bárpult előtt lévő székre intéztem. Szépen megterítettem - amennyire egy kis felületű asztalféleségen meg lehet -, aztán mindkettőnk kapott vacsorát.
- Ez na'on pfinom - motyogta teli szájjal Ron. - Honna' va' a recept?
- Anya mutatta még nekem, hogy hogy készíti el - feleltem hüledező tekintettel méregetve Ront. - Előbb talán nyeld le... Úgy talán nem fulladasz meg...
- Na, szóval - fogott bele, miután lecsúszott a torkán a falat: - Holnap akkor eljössz az Odúba? Anya biztosan örülne neki, ha láthatna...
Mosolyogva fogadtam a kérdését. Neki nem is hiányzom, csak az édesanyjának?
- Megpróbálok időt szorítani - mondtam, miközben tűnődésem közben megállt a villa a kezemben. - Mindenképpen elmegyek - nyugtattam, mivel láttam, hogy egyre csak hervad az arcáról a jókedv -, csak Mr. Pleasant ránk parancsolt, hogy addig nem mehetünk el a munkahelyünkről, amíg be nem fejeztük a jelentést. Mr. Pleasant a főnöke az ügyvédi osztálynak.
- Drukkolok, hogy ne legyen hosszú az a jelentés... - dörmögte maga elé Ron. - Tök finom volt a kaja... De tényleg! Szerencsés lehet az, aki feleségül vesz majd téged... - vélekedett, miközben körbefuttatta szemeit.
Meghökkenve néztem rá egy darabig, majd észbe kaptam: odaültem mellé, és magam felé fordítottam a fejét.
- Ron, figyelj... Én még nem vagyok... házas - emlékeztettem nagy bölcsen, komolyan. Gondoltam, ettől reménykedni kezd majd vagy legalább egy kicsit felvidul. A várt hatás nem maradt el; felfogta ugyan, de nem ugrott a nyakamba, és nem is csókolt meg - ahogy vártam volna. Ehelyett elmélkedve ült a helyén, és elmélázva turkálta megmaradt ételét.
- Nincs senki, aki jobban tetszene... nálad. - Éreztem, hogy fülig elpirulok. - De végülis minde...
- Értem, Hermione - felelte engem félbe szakítva. Minden egyes szót megnyomott. Azt hittem, kicsit nagyobb hatással leszek rá... Hát, úgy látszik, nem.
- Megeszed lassan? - szóltam rá némi csalódott, haraggal fűszerezett hangsúllyal. - Szeretnék elmosogatni...
Gyorsan feleszmélt, majd belapátolta magába a vacsorát. Egyetlen könnyed pálcalendítéssel bepakoltam a mosogatógépbe az evőeszközöket, tányérokat.
- Ki megy először zuhanyozni? - kérdeztem unott-fáradtan. Semmi kedvem nem volt kitérni afféle "lelkizős" témákra. - Csak mert, ha te nem, én...
- Menj csak - sóhajtotta megadottan. - Addig keresek törölközőt... Merre találom?
- Középső, nagy szekrény, alulról számított hármas fiók. - Dühösen becsaptam magam mögött a fürdő ajtaját, majd rövid idő múlva megengedtem a csapokat.
Mikor kiléptem az ajtón, Ron már türelmetlenül dobolt a nem messze lévő szék kartámláján. Lesújtó pillantást vetettem rá, miközben elhaladtam mellette. Éreztem, hogy megragadja a karomat. De olyan erővel, hogy azt hittem, belefullad lassan a székbe - és ezért a segítségemért epekedik. Halk sikkantással jeleztem meglepődésemet. A magamra tekert törölköző is majdnem lecsúszott rólam a nagy lendületben... Hehh, örülne neki, mi?
- Nem mész zuhanyozni? - sziszegtem, miközben elkeseredett próbálkozásokkal próbáltam kitépni a karom Ron kezéből. Látszólag nem hatották meg a szavaim. Elszántan nézett a szemembe, miközben csak húzott és húzott maga felé. Haragomat feledve bámultam gyönyörű szemeit... Ó, ha ezeket ékszerekként is hasznosítani lehetne... Mint valami drágakő... Ezt ő is észrevette, ugyanis látni véltem valamiféle vigyort a szája sarkában. Én pedig megbabonázva ott felejtettem a szemeimet az ajkain... Most mi lesz? Megcsókolsz vagy sem...? Igen. Ez volt a válasz. Egy szempillantás alatt az ölébe húzott, és akkora hévvel csókolt, mintha egy éve nem találkoztunk volna. Belefeledkeztem ölelő karjaiba, vadul csókoló ajkaiba... Nem is tűnt fel, hogy néha egy-két másodpercre abbahagyja, hogy levegőt vehessen. Éreztem, ahogy a keze simogatja csupasz lapockáimat. Teljesen megszállta azt a területet a libabőr-kór. Lassan felvándorolt a tenyere a nyakamra, amit ugyanolyan finomsággal simogatott. Én eközben beletúrtam vörös hajfürtjeibe, majd mindkét karommal átkulcsoltam a nyakát. Ekkor lassan véget ért ez a mennyei érzés. Képes volt abbahagyni! Pont most? Ijedtségem azonban teljesen alaptalan volt: a combomhoz nyúlt, lassan felemelt. A karjaiban vitt el a kanapéra, ahol tovább csókolt. Mindenemet. Nem csak az ajkaimat...
- Várj meg itt! - suttogta, miközben elvált a szám az övétől. - Megyek, lezuhanyozok.
Lassan pillantottam egyet, majd egyik oldalamra dőltem, úgy feküdtem. Fejemet a kartámlára hajtottam, és vártam. Vártam, hogy mikor folytatódik már ez a mérhetetlenül elragadó, semmihez sem mérhető dolog. Az az öt perc, míg Ron távol volt, egy örökkévalóságnak tűnt. Derekára kötött törölközővel lépett ki a fürdőszobából. Csak ekkor vettem észre széles, férfias vállait, izmos hasfalát és karjait. Odalépett hozzám, majd leült a lábamhoz, a kanapé szélére. Én gyorsan felültem, mire a törölköző már-már többet engedett dekoltázsomból. Szorosan hozzábújtam Ronhoz, miközben éreztem kellemes illatát. Olyan jó volt, hogy az éjszaka közepén átölel valaki. Valaki, akit az életemnél is jobban szeretek...
Egy hirtelen mozdulattal megragadta a csípőmet, mellkasával ledöntött, így már a lehető legközelebb kerültünk egymáshoz...
- Nem akarunk bemenni a hálóba? - kérdeztem suttogva, miközben majdnem lebillentem a kanapéról akkor, mikor Ron mellém feküdt. - Lassan leesek innen...
Bólintott, mire mind a ketten feltápászkodtunk, és egyenesen a szobába mentünk. Ron azonban úgy látszik, nem bírja ki nélkülem két másodpercig sem: Közvetlenül az ajtó mellett nekinyomott a falnak, átkarolta a csípőmet, és csókolgatni kezdte a nyakamat. Én pedig álltam felhúzott térddel, miközben a bokalánccal ékesített lábam talpa a falhoz ért. Lassan a szoba felé irányítottam magunkat, ahol ledőltünk az ágyra...

*

Nem. Nem történt semmi. Az sem. Még várat magára a dolog. Mind a ketten megelégszünk azzal - ezt meg is beszéltük az éjszaka -, ha egymás társaságát élvezhetjük. Egy azon véleményen voltunk: még nem érkezett el az idő arra, hogy összekössük az életünket egy gyerekkel. Együtt voltunk, és ez a lényeg. Annyira örültem neki, hogy nem kellett emiatt összevesznünk... Amiatt, ami majdnem megtörtént. Talán hiba lett volna. Nem is tudom... De lényegtelen ezzel foglalkozni.
Mosolyra húzódott a szám arra a tudatra, hogy Ron karja a derekamon pihen. Kinyitottam a szememet. Pár percig mosolyogva néztem Őt, aki ott szuszogott tőlem alig húsz centire. Nem akartam felébreszteni, ezért lassan kibújtam a karja alól, majd kimentem a konyhába. És ekkor döbbentem rá a valóságra: nincs rajtam a törölköző! Meztelen vagyok! Anyaszült meztelen! Gyorsan visszanéztem az ágyra, ahol azonban nem találtam egy árva törölközőt sem. Illetve találtam, de azt csak nem vehetem le Ronról... Te jó ég, mikre gondolok... Nos, végül ezt a kínos helyzetet is megoldottam - amit az én univerzális agyamnak köszönhetően egy köntös megkeresése jelentette -, és kislattyogtam a konyhába. Hipergyorsan készítettem egy jó nagy adag kávét magamnak, meg Ronnak... Majd ha felébred a lelkem... Á, majd beviszem a reggelit az ágyba... Az kényelmesebb. De hát nem? Ha az ember megteheti ezt egy lábakon álló tálcaféleséggel - hogy reggelit hurcoljon a hálószobába -, és kényeztetheti magát ezzel a luxussal, miért ne használja ki? Összedobtam valami viszonylag ehető ételt, és belavíroztam az egésszel együtt a hálóba. Ron még mindig durmolt. Jaj már! Milyen egy álomszuszék... El is tudom képzelni, mennyit késhet a munkájából amiatt, mert nem hajlandó felkelni... Na mindegy is. Letettem a tálcát a földre, majd bemásztam Ron mellé. Megcsókoltam, mire lassan kinyitotta a szemeit. Azokat a tiszta, kék szemeit... Jaj, istenem... Hány embernek van még ilyen szeme? Szűkítsük a kört: hány varázslónak van ehhez fogható látószerve?
Álmosan elmosolyodott, majd visszacsókolt, miközben végigsimította az arcomat a kezével. Beleborzongtam. Mint minden érintésébe. De ez afféle kellemes borzongás volt. Imádtam... Amíg el nem kezdett csikizni. Most is belekezdett. Nem tudom, hogy miért lel ebben akkora élvezetet...
- Áááá, íííí, Ron!! Hagyd már abba! Ááállj leee! Naaaa! Hallod? Fejezd be!! - hadartam összegömbölyödve. Ő pedig csak nevetett rajtam. Köszi szépen!
- Jól van na! - felelte mosolyogva. Összevont szemöldökkel néztem pár másodpercig, majd rátértem a reggelire:
- Készítettem reggelit. Hol akarod megenni? - kérdeztem.
- Itt. Ha már behoztad, akkor együk meg itt - javasolta, miközben rajtam áthajolva kémlelni kezdte a tálca tartalmát.
- Rendben. - És már fel is emeltem az ételt meg az italt. Leraktam magunk elé, majd hamarosan bele is kezdtünk az étkezésbe...

*

- Akkor szia - köszöntem el tőle, miközben a bejárati ajtóban álltunk. - Mikor találkozunk megint?
- Talán már holnap... Ahogy ráérünk mind a ketten... - felelte, azzal megcsókolt. Miért érzem úgy, hogy holnap nem fogunk találkozni? Ez olyan rossz. Mi van akkor, ha tényleg így lesz? Bele sem merek gondolni... Nem bírnám ki nélküle...
Kilépett az ajtón, majd dehoppanált.
Én meg csak néztem a hűlt helyét, ahol az előbb még állt. Végül becammogtam a lakásomba a folyosóról. Gyorsan összekaptam magamat testileg-lelkileg. Azután leültem az íróasztalom elé, és bekapcsoltam a laptopomat. Dolgoztam rajta úgy egy órát, mialatt megírtam egy hosszabb beszámolót a mugli születésű boszorkányokról, amit majd továbbítanom kell Mr. Pleasantnak. Mikor befejeztem, hangos kopácsolást hallottam a konyhaablak felől. Ron ilyen hamar írt volna? Mikor azonban közelebbről megnéztem a baglyot, rájöttem, hogy az nem Roné. Számomra eddig ismeretlen volt a madár, mégis kinyitottam az ablakot, hogy megszabadítsam az állat lábát a levéltől. Fluffy kíváncsian dörgölőzött a lábamhoz, miközben felnézett rám és a bagolyra. Furcsamód eléggé kis alakú volt a levelet tartalmazó boríték. Ki is bontottam gyorsan, hogy megnézzem, ki küldhette a pergament. Abban azonban csak egy olyan üzenet állt, ami valóban megakadályozta azt, hogy holnap találkozzak Ronnal...

Kellemes vagy kiábrándító?