Könyvsarok - Könyves és fanfic oldal

...Miután végeztem ügyvédi (mert ez volt a munkám) teendőimmel a Varázsbűnüldözési Főosztályon, autóba ültem, és meg sem álltam a lakásomig. Egy három emeletes, tipikusan belvárosi, londoni, téglákkal burkolt, társasházban élek. Van egy norvég erdei macskám, akit Fluffynak hívnak. Abszolút benti állat, egy csörgővel ellátott nyakörvvel. Hát igen, ő igazi családtag, mivel egyedül, emberi társ nélkül élek. És most jön a kérdés, hogy miért járok autóval, amikor dehoppanálhatnék is? Erre a szimpla magyarázat az, hogy az összes dolgozó lelkére kötötték azt, hogy álcázniuk kell magukat. Tudom, hogy muglik nem dolgoznak ott, ahol én és még pár társam, és simán el lehetne intézni azt, hogy arról a helyszínről egyből hazahoppanálhatnék. Bolond egy szabályok ezek, de nem tudunk mit tenni ellene... Ezért élek én ilyen hiperszónikus környezetben. Már kezdem megszokni, de azért az elején a nagyvárosi élet igencsak nagy problémákat okozott a számomra. Kezdjük azzal, hogy mivel egy házban élek a szomszédaimmal (fontos, hogy nem egy lakásban!), folyton problémáink adódnak a különböző számlákkal, satöbbi. Ezt általában úgy oldják meg, hogy - mivel gondolják, hogy egy "sima" ügyvéd vagyok ebben a nagyszerű varázslómentes világban (na persze) - rámbízzák a kifizetésüket. Marha kellemes szokásuk van. Most mit mondjak nekik erre? Azt, hogy: Áldja meg magukat az ég! Nem bírják felfogni, hogy nem kapcsolódik a munkámhoz a csekkbefizetés?
Viszont ezektől a dolgoktól eltekintve szeretek itt élni. Csendes kis utca, alig járnak autók errefelé. Egy problémám azonban van: vagy nyolc éve nem találkoztam Harryékkel; pontosan Voldemort bukása óta. Á, inkább nem is beszélek ilyenekről. Csak felhánytorgatják a rossz emlékeket... Szeretném egyszer megkeresni a fiúkat. Jó lenne velük találkozni, hiszen mégis csak a legjobb barátaim... voltak. Ez a gondolat kissé elszomorít. Mi van akkor, ha már nem is emlékeznek rám? Te jó Isten! Lassan már én sem emlékszem az arcukra! Á, ilyen nem is eshetne meg. Biztosan csak túl sok a munkám mostanában. Ekkor ránézek egy pillanatra a mellettem lévő ülésre, ahol a laptopom fekszik. Igen, ilyen bonyolult eszközöket is használunk. Illetve bonyolult annak, aki még hírét sem hallotta. Én tulajdonképpen arra használom, hogy a különböző rendszabályokat, feljegyzéseket megírjam és tároljam rajta. Igen, a másik, hogy az írógép is ott van, ami ugyebár - köztudottan - egy régebbi találmány, mint például a számítógép. De viszont azon nem lehet adatokat tárolni. Maximum begépelem a dolgokat, és elrakom egy mappába. De azt el is hagyhatom... bárhol elveszíthetem, mint mondjuk egy nagyobb és nehezebb tárgyat, a laptopot. Elmélkedésemből kizökkent egy piros lámpa, aminek színe tulajdonképpen jelképezi az "Állj le az elmélkedéssel!" felszólítást a fejemben. Türelmetlenül dobolok az ujjaimmal a kormányon, míg zöldre nem vált a közlekedési lámpa izzója. Hirtelen eszembe ötlik a macskám. Hoppá, nincs otthon eledele! Be is fordulok a következő saroknál, ahol beállok a parkolóba. Hálát adok az Istennek, hogy nem fizetősben álltam meg. Egy könnyed mozdulattal kikaptam magam mellől a laptopot tartalmazó táskát, és egyben magamat is a kocsiból. A táskát átraktam a csomagtartóba, hiszen ott mégis nagyobb biztonságban van... Bele sem merek gondolni, mi lenne akkor, ha elveszne. Elveszne vele az összes adat, az eddigi munkám nagy része. Látszik, hogy a mai világban lehetetlen megélni ezek nélkül...
Mikor beléptem a kisállat-kereskedésbe, azonnal megütötte a szememet egy vörös folt valahonnan a polcok mögül. Reménykedve indultam meg az alak felé, hátha felfedezem benne Ront. És igen, valóban ő volt az. Ugyanolyan magas, szeplős és kék szemű, mint ahogy megismertem.
- Szia! - köszöntöttem rá vidáman, mire megijedve felém fordult.
- A frászt hozod rám... - itt döbbent képet vágott. - Hermione? Hermione! Te, itt? Te jó ég! Mióta nem láttalak!
Azzal megölelt. És ekkor eszembe jutott a hetedikben váltott csókunk. Miért jött be ez a kép pont most?
- Engem is meglepett, hogy pont itt futunk össze... Lássuk csak, nyolc év után...! Itt dolgozol?
- Nem, dehogyis! - felelte halkan Ron. - A kutyámnak, Jacknek veszek kaját.
- Na, mi a fene!? Van kutyád? Milyen fajta? - Teljesen felvillanyozott a gondolat, hogy vajon mikor szokta sétálni vinni a kutyáját, és merre.
- Border collie. Ismered? - vonta össze a szemöldökét.
- Persze! Kis koromban nekem is volt egy szuka borderem. Nagyon szerettem... Egyébként szerintem Anglia lakosságának a hatvan százaléka tart ilyen fajtát. Most pedig van egy macskám.
Erre finoman rám mosolygott.
- És mit dolgozol? Hol laksz? - faggatott tovább.
- Ügyvéd vagyok a Varázsbűnüldözési Főosztályon...
- Nem mondod komolyan? - döbbent le Ron, engem félbe szakítva.
- De, komolyan beszéltem - feleltem mosolyogva. - A címemet kérted még... Figyelj, szerintem üljünk majd be egy kávézóba. Ott majd leírom neked.
- Rendben, csak kifizetem ezeket - mutatott az egyik karja között szorongatott kutyakajás zsákra.
- Én pedig veszek pár macskakaját. Éppen a kocsiban ülve döbbentem rá, hogy nincs otthon eledele a lelkemnek.
- Na, vezetsz is? Mióta? - Látszólag teljesen le volt blokkolva.
- Húsz éves korom óta... Azt hiszem... Jaj, de régen volt már! Vagy öt éve...?
- Na, vedd meg azt a cuccot, aztán menjünk, mert még be kell ugranom a munkahelyemre. Harry rám bízta az egyik jelentést a mugli rablásokról... Vagy mikről...
- Rá kell döbbennem, hogy csak félig változtál meg... - elmélkedtem hangosan, mikor már a macskás polcoknál jártunk.
Gyorsan leemeltem két száraz tápot, majd karon fogtam Ront, és a pénztárhoz vezettem.
- Mi az, hogy csak félig? Nyolc év alatt? - háborodott fel kissé.
- Majd elmondom... - Azzal kifizettük a megvásárolt árukat, majd kiléptünk az ajtón.
- Melyik a te kocsid?
- Az a fekete Volvo, ott... - mutattam az autóm irányába. - A fizetésemből vettem, meg az összegyűjtött születésnapi pénzből...
- Aha.
Azzal beültünk; én jobb oldalra a volánhoz, ő pedig a bal ülésre. Út közben beszélgettünk.
- Harry hogy van? Összeköltöztek Ginnyvel? - kérdeztem alig észrevehető vigyorral az arcomon.
- Jól van, köszöni szépen. Igen, összeköltöztek. A külvárosban laknak valahol. Már az esküvőt tervezgetik... - csóválta a fejét Ron.
- Tényleg? De hát ez nagyszerű! - örvendeztem. - Hogy jutottak erre a megállapodásra?
- Nem t'om. - felelte nemes egyszerűséggel. - Szerintem elhamarkodják...
- Á, te beszélsz? Biztosan te is összeköltöztél már a nejeddel...
- Tessééék? - hüledezett Ron. - Én? Feleség? Nekem? Dehogyis! Honnan veszed?
- Gondoltam, hogy sikerült szerezned valakit... - Na, el is érkeztünk a kínos beszélgetésünk csúcspontjára. De jó...!
- Miért, neked sikerült? - sütötte le a szemeit.
- Nem. Nekem most a munka per pillanat kicsit fontosabb...
- Na nehogy már! - csodálkozott. - Hogy neked ne legyen pasid?! Olyan nincs! Biztosan tetszel valakinek...
- Honnan veszed? Ugyan már! - pirultam el, majd megállapodtam egy parkolóhely mellett.
- Tuti! Csak titkolod! Hermione, te vagy olyan okos, meg szép, hogy csak úgy dőljenek utánad a férfiak...!
Én meg csak finoman mosolyogtam. Csak nem hiszed azt, hogy esélyed lenne nálam!?
Azzal mind a ketten kiszálltunk a kocsiból. Rendre bezártam az ajtókat, majd sikeresen be is léptünk a kávézóba. Ott leültünk az egyik ablak mellett lévő asztalhoz, és intettünk a pincérnek, hogy rendelni szeretnénk. Miután megkaptuk a jól megérdemelt kávét, újabb beszélgetésbe bocsátkoztunk.
- Akkor megadod a címed? Szeretnélek majd meglátogatni valamikor, ha lesz időm a munkám mellett... Természetesen, ha nem zavarok...?
- Jaj, dehogy zavarsz! - legyintettem. - Keresek egy papírt, és leírom a címemet. Egyébként bármikor meglátogathatsz... Feltéve persze, ha nem kell éjt nappallá téve dolgoznom...
- Még szerencse, hogy nekem nincsenek ilyen problémáim. Vannak olyan napjaim is, hogy estig az aurorparancsnokság ügyes-bajos dolgait próbálom egyengetni. De egy héten körülbelül kettő, ha van... Na, felírod a címedet?
- Igen, már írom is! - feleltem. Még egy kortyot ittam a kávémból, és írni kezdtem:
12 Clerkenwell Road
LONDON
SE10 7HS
England
- Ezen a címen levelet is küldhetsz, ha elutaznál - tettem hozzá.
- Rendben, köszi - mosolygott, majd kiitta az utolsó csepp kávét is a bögréből. Gyorsan becsúsztatta a zsebébe a cetlit, és az órájára pillantott. - Mennem kell sajnos, mivel még rengeteget kell otthon dolgoznom.
- Várj még egy szóra! - kiabáltam utána, majd miután kiettem az asztalra a pénzt, utána siettem. - Te hol laksz?
- Továbbra is az Odúban - mondta, majd adott két puszit az arcomra, és elsietett.
Én csak megrökönyödve bámultam utána, majd döbbenten visszamentem a kocsihoz.

*

Gyorsan leparkoltam a lakásomat rejtő épület előtt, majd beléptem a kovácsoltvas kerítésen. Megnéztem a főbejárati ajtó mellett lévő posta-szekrényemet, amiben rögtön megütötte a szememet egy rakás újság, boríték és még ki tudja mi. Ebből is látszott, hogy az elmúlt egy hétben eszembe sem jutottak a levelek. Miközben felfelé baktattam a lépcsőkön, nézegetni kezdtem a küldeményeket. Csupa csekk, idióta újsághirdetések, szennylapok... Eközben meg is érkeztem a lakásom bejárati ajtajához. Elővettem a kulcsot, és benyitottam. Azonnal megláttam magam előtt Fluffyt, amint élesen nyávog. Aha! Biztosan kaja kell neki! Na, tök jó! Persze a macskaeledelt eszembe nem jutott volna kivenni a csomagtartóból... Az akta- és a laptopos táskámat, a sok újságot és a levelet az ajtó előtt hagyva rohantam le az autóhoz. Éppen kinyitottam volna a csomagtartót, amikor a hátam mögött valaki a nevemet kiáltozta:
- Hermione!
Hátra fordultam, mire Harryt és Ginnyt láttam magam előtt.
- Jézusom! Sziasztok! - öleltem meg őket. - De jó, hogy látlak titeket!
- Mi is örülünk, hogy összefutottunk - mosolygott Ginny. - Jaj, mondd már, mi van veled!
- Köszönöm szépen a kérdést, éppen a macskámnak viszem fel a kajáját. Nem jöttök velem?
- Nem akarunk zavarni, Hermione - tiltakozott Harry. - Látom, hogy sok a dolgod.
- Ugyan már! Hagyjátok ezt! Ron is folyton ezekkel traktált...
- Találkoztál a bátyámmal? - döbbent meg Ginny. - Hol?
- Lehet, hogy kicsit röhejesen fog hangzani, de az állatkereskedésben.
- Jacknek vett valamit, igaz? - folytatta a társalgást Ginny. - Mióta megkapta azt a kutyát, csak ő az élete értelme...
Erre mind a hárman nevetni kezdtünk.
- Na, gyertek be! Ne ácsorogjunk itt estig!
Végül sikeresen meggyőztem őket, úgyhogy most itt ülünk a társalgóban, és három, saját készítésű sütemény mellett beszélgetünk arról a kimaradt nyolc évről, ami azt a hatalmas szürkeséget hozta az életünkbe.
- És te, Hermione, miért pont az ügyvédi állás mellett voksoltál? - kérdezte váratlanul Harry.
- Nos, nem is tudom. Így alakult. Régebben inkább tanár szerettem volna lenni a Roxfortban, de ez a munka valahogy jövedelmezőbb volt. Szerintem ez egyértelmű... Na, de most én szeretnék tőletek kérdezni valamit. Mi igaz abból, hogy össze akartok házasodni?
A két érintett somolyogva összenézett, majd kipirulva bólogattak. Én a szám elé kaptam a kezem, majd nagy nehezen kinyögtem a "Gratulálok!" szót. Elérzékenyülve faggattam őket az esküvő helyszínéről, időpontjáról, satöbbi, míg Harry megunta, és hirtelen jobban kezdte érdekelni az ablakpárkányon elhelyezett orchidea. Igen, valóban kissé nőies dolgokról kezdtünk el csevegni, mint például a ruha kiválasztása, a csokor, a lagzi, meg a többi ehhez kapcsolódó égetően "fontos" dolog.
Körülbelül este nyolc körül köszönték meg a vendéglátást, én pedig tíz óráig le sem álltam a munkával. Vagy tizenöt kérvényt kellett írnom a legkülönbözőbb embereknek. A legtöbbjük a Roxfort újjáépítéséről szólt, de akadtak olyanok is, amelyek hosszasan taglalták a kviddicshez szükséges kellékek beszerzését. Mikor befejeztem ezt a roppant megerőltető ujjmunkát - mármint a billentyűkön való írást -, eldöntöttem, hogy itt az ideje tusolni menni.

*

Másnap arra ébredtem, hogy Fluffy - mint mindig - velem együtt alszik. Hangos dorombolással jelezte, hogy borzasztóan jól érzi magát. Az egy dolog, hogy ő hogy érzi magát, de én mit szóljak, aki az ő öt kilós énje alatt fekszik? Sajnáltam felébreszteni, de így is késésben voltam, így hát egy határozott mozdulattal felültem, ezzel magam mellé gurítva a macskát. Felháborodott nyávogással leugrott az ágyról, és kisomfordált az ajtón. Gyorsan magamra kaptam a fogasról levett köntösömet, majd kibotorkáltam a nappaliba, onnan meg az étkező és a konyha egyvelegébe. Kivettem a faliszekrényből a gabonapelyhet, a hűtőből meg a tejet, és persze egy tálat. Két perc alatt megmelegítettem a löttyöt, majd ugyan olyan gyorsan meg is ettem a kész reggelimet. Hipergyors sebességgel felöltöztem, majd be is ültem az autóba...

Váratlan találkozások