Célegyenesben

Lucy másnap igen korán ébredt fel, de nagyon jó kedve volt. Nem is gondolta, hogy ennyire gyorsan megnyerheti a fogadást...
- Ez azt jelenti – vette fel a már ébren lévő Harryt az ágyából. -, hogy már ma Lily visszatérhet!
- Tévedés! - A lány gyorsan fordult meg a tengelye körül. A gyerekszoba ajtaja előtt Elsward állt.
- Hogy hogy tévedés? Hiszen fogadtunk!
- Ez nekem nem elég. Lefeküdtetek... és? Mondja ki, hogy szeret! - Lily hátrébb lépett, tudta, hogy ez szinte lehetetlen lesz. Két hét alatt kicsikarni egy szerelmi vallomást Jamesből, úgy, hogy...
- Lucy! - Az ajtó nyílt, Elsward eltűnt, James pedig belépett. Egy mosollyal köszöntötte a lányt, aki elkomolyodva maga elé nézett. A férfi leült mellé. - Valami baj van? - kérdezte.
- Nem... csak... - felsóhajtott, majd elmosolyodott. - Semmi...
- Remek... Te hiszel a vándorló lelkekben, vagy ilyesmikben? - kérdezte aztán hirtelen. Lily pislogva nézett a férjére.
- Miért?
- Mert lehetetlen, hogy véletlen hasonlíts ennyire Lilyre. Talán a sors... vagy, talán benned született ujjá... - Lucy döbbenten nézett rá. Azon döbbent meg, hogy James ennyire ráérzett a dolgokra. Hiszen, ténylegesen most ő újjászületett Lucy alakjában.
Szerencsére James máshogy értelmezte a lány döbbenetét.
- Ö, nem akarlak megijeszteni, csak gondolkodtam! - mondta gyorsan.
- Ennyire hasonlítok rá? - kérdezte aztán, magában hozzátéve a „remélem” szót.
- Nagyon... ha vörös hajad lenne és zöld szemed, én azt mondanám, Lily vagy. - A lány elmosolyodott.
- Én önmagam vagyok, és ez biztos – mondta, majd visszatette Harryt az ágyba, és menni akart, de James megfogta a kezét, majd magához húzta, és adott egy csókot a lány ajkaira.
- Az a jó... Tudod, Sirius említette, hogy novemberig maradsz... hogy pontos legyek...
- Már csak két hétig – bólintott a lány.
- Semmivel sem bírhatlak rá, hogy maradj? - kérdezte. Lucy elgondolkodott, majd kibontakozott az ölelésből.
- De igen, de sajnos nem mondhatom el, hogy mi az... Én... fogadalmat tettem.
- Harry kedvéért se maradnál? Vagy az én kedvemért? - nézett rá James. Lucy lehajtotta a fejét, majd felsóhajtott.
- Az attól függ... - mondta, majd végleg elhagyta a szobát. James ott állt a szoba közepén, és utána nézett.
- Mitől? - kérdezte hangosan, majd a fia felé fordult. Leguggolt az ágy mellé. - Segítesz nekem? - nézett a kisfiúra, az elkezdett kacagni. - Ezt igennek veszem.

Lucy leült a nappaliba. Ez volt az első nap, hogy Lucyként együtt volt Jamesszel, mégsem rohanhatja le mindjárt azzal a kérdéssel, hogy „Szeretsz?” Ki tudja, hogy mi lenne a válasz. Most van két hete. Addig ápolnia kell a kapcsolatot. Nyugodtnak kell maradnia, és Lilynek. Igen, ez fontos, hogy megőrizze Lilységét.
- Mennem kell dolgozni – jött le James, majd elmosolyodva adott egy puszit Lucy arcára, aki elmosolyodott. - Legyetek jók!
- Persze!

***

Este, mikor hazajött az asztalon meleg vacsora várta, bár a lány és Harry nem voltak sehol. Legalábbis első látásra.
James megvacsorázott, majd felment előkeríteni a két eltűnt személyt. Közben azon gondolkozott, hogy a lány főztje is kísértetiesen hasonlít volt felesége főztjére.
- De ha ő lenne... csak megmondaná, nem?
Lucy a gyerekszobában olvasott, Harry pedig aludt a kiságyban, mikor belépett.
- Jó estét – köszönt, de a lány lepisszegte.
- Nem kell felébreszteni! - James elmosolyodott, majd leült a lány mellé, és magához húzta. Lily odabújt hozzá, de mégis valahogy feszélyezve érezte magát, mintha tényleg Lucy lenne, aki belegondol abba, hogy alig három hónapja valaki más bújt hozzá... pedig nem így volt.
- Kivettem két hét szabadságot, hogy, minél többet lehessünk együtt, ha az az attól függ, nem az én pártomra állna.
- Ez csak rajtad múlik – mondta a lány. - A sorsát az ember maga irányíthatja, ha akarja. Csak merni kell! És ha az ember mer és akar, akkor akár még csodák is történhetnek.
- Milyen csodák? - kérdezte a férfi végigsimítva a lány arcát.
- Csodák... a csoda, min fogalom, relatív, mindenkinek más jelenti a csodát... nekem, ha itt maradhatnék – mondta halkan. James ránézett, majd magához ölelte.
- Hát remélem, akkor történik veled csoda – mondta halkan.

***

A következő napokat együtt töltötték, és alig maradtak otthon, általában elmentek valahova, sétálni, kirándulni, vagy várost nézni. Harry nagyon élvezte ezeket a pillanatokat, úgy tűnt, számára már egy a család. James is jól érezte magát, kezdte egyre jobban elfelejteni a három hónapja őt ért tragédiát. Sokkal vidámabb is lett, amit Remus is észrevett rajta.
Siriusról néha érkeztek hírek, hogy él és jól van, de olyan munkát kapott, hogy nagyon nem adhatott magáról jelt. De az a pár hír, hogy él, már elég volt a barátainak, hogy kevésbé aggódjanak miatta.

Egy újabb hét telt el, s elérkezett az utolsó. James még mindig otthon töltötte az ideje nagy részét, bár sürgősebb hívásokra azért bement.
- Hm... ez az utolsó hetem, prücsök. Ha apád nem hajlandó azt mondani, hogy szeret... akkor el kel válnunk, csillagom. - Lucy a földön ült, ölében Harryvel, aki fáradtan bújt oda hozzá. - Le szeretnél feküdni? - A kisfiú behunyta a szemét. - Rendben, csillagom. - Felvette a kisfiút, felállt, majd lefektette a kiságyba. Betakarta, majd lement a nappaliba.
James éppen ott olvasott, majd, mikor meghallotta a lány lépteit felállt.
- Ez az utolsó hetem – mondta Lucy. James bólintott.
- Tudom... sajnos. Bár elmondanád, mitől függ a maradásod!
- Bár elmondhatnám, de nem tehetem... - sóhajtott a lány. James megfogta a kezét, majd megcsókolta.
- Maradj! Kérlek!
- Ez nem ilyen egyszerű, már így is egy hónapig a terhedre voltam.
- Hülyeség. Háztartást elláttad, Harryre vigyáztál...Nagyon szükségem volt már Rád, ebben a házban. Segítettél túltenni magam azon, hogy Lily meghalt.
- De csak mert nagyon hasonlítok rá, nem?
- Talán... de akkor is kihúztál a depresszióból... - Átkarolta a lány derekát, majd fejét a lány vállára hajtotta. - Kérlek, maradj!
- Nem tudom még, majd a héten kiderül.
- Erről jut eszembe, holnapra terveztem egy kellemes sétát az erdőbe. Csak mi ketten... Remus vigyáznak Harryre, ha nem baj.
- Nem, nem baj... Sőt, örülök neki... - Megcsókolta a férfit, majd kibontakozva az ölelésből leült a kanapéra, és tovább olvasott.

Másnap reggel Remus korán el jött, így James és Lucy korán elindulhattak az erdőbe.
A fák levelei aránylottak az őszi szélben, mely kissé csípős volt még talán, reggel, de ahogy az idő haladt, melegedett még pár fokot. Ahogy egymás mellett sétáltak a már lehullott száraz levelek ropogtak talpuk alatt.
Az erdő arany, vörös barna színekbe öltözött fel erre az ünnepélyes alkalomra.
- Most vagyunk először így kettesben - mondta James. Lucy ránézett, elmosolyodott, majd elfogadta a férfi karját, és így indultak el az erdőben sétára.

- Nagyon kellemes – szólalt meg Lucy, csak, hogy mondjon valamit, majd közelebb húzódott a férfihoz, aki elmosolyodott erre. Mentek még pár lépést előre, mikor a lány elengedte James karját. - Egy patak! De szép! - kiáltott fel. Lilyként sem gyakran sétált az erdőben, így nem tudta, hogy van ott egy patak. Odarohant, majd letérdelt a patak mellé, és belemártotta a kezét. James mosolyogva figyelte, majd elindult felé.
- Milyen aranyos! - suttogta. - Ezért szeretem... Lily is mindig ilyen volt.
Odament a lányhoz, majd leült mellé. Belemártotta a kezét a patakba, majd ráfröcskölte a lányra. Az ijedten hátrébb csúszott, majd gyorsan visszafröcskölt. Ezután felállt, amikor megjelent az első fekete köpenyes halálfaló...